A szűkös viszonyokkal küzdő család ezután az Avignontól néhány órányira lévő Carpentrasba telepedett át. Itt tanítója egy Convenevole da Prato nevű nyelvmester volt, aki maga is írogatott latin verseket. Petrarca már tizenöt éves korában elmehetett a közeli montpellier-i egyetemre, hogy apja kívánsága szerint jogot tanuljon. Itt négy, Bolognában három évet töltött, bár nem nagyon szerette. Egész életében a latin klasszikusok olvasásában és tanulmányozásában lelte örömét. Sokkal szívesebben forgatta Cicerót és Vergiliust, majdnem egész idejét versolvasással és versírással töltötte. 1326-ban, szülei halála után, ő és Gherardo nevű öccse is egyházi pályára léptek.

Petrarca 1327. április hó 6-án ismerte meg Laurát Avignonban, a Szent Klára-templomban. Rögtön beleszeretett, ezt a Canzoniere első szonettjeiben meg is örökítette. Hozzá írta összes olasz nyelvű költeményét, sőt néhányat a latin nyelvűek közül is, de hogy ki volt Laura, mi volt a családi neve, azt nem tudjuk. 1348-ban halt meg, ezt megerősíti az a feljegyzés, amely Petrarca kézírásával szerepel beírva egy Vergilius-kódexbe, amelyete még ma is őriz az Ambrosiana-könyvtár Milánóban. Mivel Petrarca nem nevezi meg Laurát másként, mint a keresztnevén, a tudósok igyekeztek a rejtélyt megfejteni. A sok feltevés közül a legvalószínűbbnek az látszik, hogy Hugues de Sade felesége volt és Audibert de Noves lánya, vagyis egy férjes asszony.

Ezt és a következő két esztendőt Petrarca Avignonban töltötte. 1330-ban Giovanni Colonna bíboros házába fogadta, ezzel anyagi körülményei kedvező fordulatot vettek. Miután három évet töltött nála, „aki vele szemben nem mint ura, hanem mint atyja, nem is mint atyja, hanem mint szerető testvére viselkedett”, az ő anyagi támogatásával hosszabb útra indult: Párizson át Németországba, Gentből és Lüttichből Aachenbe, majd Kölnbe utazott, aztán az Ardennek hegységén át visszatért Franciaországba, illetőleg Avignonba. Kevés embernek jutottak osztályrészül az ő korában a világkörüli utazások.

1335 januárjában megkapta a lombesi kanonokságot, első egyházi javadalmát. Imádta Rómát, és végül 1337-ben, Colonna püspök meghívására útra kelt oda. Visszatérve Rómából az Avignon közelében lévő Vauclusebe költözött, ahol kisebb-nagyobb félbeszakításokkal tizenhat esztendeig tartózkodott. Itt írta a levelei nagy részét, valamint az Africa című latin eposzba kezdett, itt születtek meg latin eklogái, és itt írta meg „a magános élet“ dicsőítését (De vita solitaria), valamint néhány egyéb értekezést is.

1336-ban váratlan fordulat állt be Petrarca életében. Öccsével megmászták az Avignon környéki Mont Ventoux-t, egy 1900 méteres hegyet, amely abban az időben szinte hihetetlennek tűnt. A hegyre felérve fellapozta Szent Ágoston vallomásainak könyvét, amelyben az alábbi aktuális sorokat találta: „Az emberek elgyönyörködnek a hegyek, a tenger, a csillagos ég szépségeiben, csak tulajdon lelkükbe nem néznek.” Petrarcát tekinthetjük az első kirándulónak, turistának, aki „öncélúan”, a természet szépségeiben gyönyörködve mászott hegyet.

1340. szeptember 1-jén két babérkoszorút ajánlottak fel neki, egyet Párizs és egyet Róma. 1341. április 8-án, a Capitoliumon fejére került a babér, bár előtte Anjou Róbert, a tudós és művelt nápolyi király három napon át vizsgáztatta. 1347-ben szakított pártfogóival, a Colonnákkal, majd megfordult Parmában, Nápolyban, Veronában, Padovában és Mantovában is. 1351 nyarán a pápa hívására visszatért Provence-ba, ahol csaknem két évig maradt, majd 1353 májusában végleg Itáliába költözött, és Milánóban telepedett le.

Petrarca élete végéig Milanóban maradt volna, de az 1361-ben pusztító pestisjárvány miatt Padovába menekült, ám járvány itt is terjedni kezdett, ezért egy évvel később vissza akart térni Vauclusebe. Végül a pestistől nem fenyegetett Velencében telepedett le. 1362-től 1370-ig váltogatta lakhelyét Padova, Milánó és Velence között. 1370-ben a Padova melletti kis faluban, Arquában telepedett le, és itt töltötte élete hátralévő négy esztendejét, leánya és veje körében, műveit rendezgetve, javítgatva. Itt is halt meg 1374. július 19-én, könyvei fölé hajolva találták élettelenül.

Petrarcának köszönhetjük, hogy barátja, Boccaccio Dekameronja fennmaradt: ő ugyanis el akarta égetni a mű kéziratát, tekintettel annak állítólagos istenkáromló mivoltára. Petrarca beszélte le a kézirat elpusztításáról. Később, végrendeletében egy nagyobb összeget is hagyott a pénzgondokkal küszködő Boccaccióra.

Koltay-Kastner Jenő irodalomtörténész, filológus, történész így vélekedett az egyik legnevesebb itáliai prehumanista költőről, akinek életműve évszázadok óta befolyást gyakorol az olasz és az európai költészetre: „Petrarca az az ember volt, aki kiemelkedve a középkor világából, a földön kereste az ember érvényesülését és nem az égiekben. Dicsőségre vágyott és ez sikerült is neki. Az első volt, aki Róma hőseit, nagyjait az olasz nemzet hőseinek és nagyjainak tartotta, aki nemzeti megújhodást hirdet. Az első ember, aki a tollával valóságos hatalmat szerez magának. Az első ember, aki megsejti, hogy a társadalmi élet igazi értelme a nemzet.”

Nagy Mária

Felhasznált irodalom: wikipédia, az Arcanum adatbázisból: Villani Lajos: A renaissance úttörői – Kultúra és tudomány (1939) és Madarász Imre: Az olasz irodalom története. Budapest : Eötvös, 1998.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.