Marat a Svájchoz tartozó Boudry-ban, egy túlnyomórészt francia nyelvű falucskában látta meg a napvilágot 1743. május 24-én, így másfél évtizeddel volt idősebb 1789-ben, mint az 50-es évek végén született más forradalmi vezetők, Robespierre, Danton vagy Brissot. 16 évesen elindult szerencsét próbálni, és jó eszű fiatal lévén arisztokratáknál helyezkedett el házitanítóként. Hamarosan már orvosnak készült, bár végül nem szerzett doktori fokozatot Párizsban. 1765-ben Londonba költözött, ahol orvosként praktizált, de egyre inkább a filozófia és a politika foglalkoztatta. Nagy-Britanniában jelentős hírnévre tett szert, és komoly kapcsolatrendszert épített ki magának. Érdekelték a természettudományok is, kísérleteket végzett az elektromossággal kapcsolatban. Mikor 1788-ban XVI. Lajos hosszú idő után ismét összehívta a francia rendi gyűlést, Marat úgy érezte, itt az idő, hogy bekapcsolódjon a francia közéletbe, és a forradalom kitörése nagy lehetőséget adott erre. Kétségtelen, hogy Marat igen komoly intellektuális kapacitással bírt, azon kevés forradalmár közé tartozott, akik már 1789 előtt is jelentős teljesítményt tettek le a képzeletbeli asztalra. Korábbi humanista irányultságát azonban innentől kezdve felülírta a forradalmi radikalizmus. Ez az a típusú hevület, amikor mindenáron segíteni akar a szegényeken a derék forradalmár, akkor is, ha mindenki más belehal. Sőt, esetleg még ők maguk is…
 
Marat először újságíróként szerzett nevet magának a francia történelem e véres időszakában. Újságot alapított, amely a „Nép barátja” (L’Ami du peuple) címet kapta (egy reprintje látható a lenti képen), és hamar híres/hírhedt lett. Az egyik legvéresszájúbb uszító volt a forradalom során, aki nagyban felelőssé tehető az 1791. július 17-én, a Mars mezőn kitört vérengzésért, a Tuileriák 1792. augusztus 10-i megrohanásáért és a Gironde tagjainak letartóztatásáért és kivégzéséért 1793-ban. 1790-ben már hevesen támadta a királyt, holott éppen csak megalakult az alkotmányos monarchia, nem utolsósorban azért – a kényszer mellett persze ‒, mert maga XVI. Lajos tényleg jót akart a francia népnek. Mindemellett Marat ekkor még úgy vélte – de legalábbis azt írta ‒, hogy az adott korszakban a korlátozott királyi hatalom a legbiztosabb rendszer, mivel az embereket átjáró romlottság miatt a köztársaság oligarchiába süllyedne. Még 1791 februárjában is azt vezette le lapjában, hogy ő nem a királyság ellensége – sőt, voltaképpen ő a király legjobb barátja! ‒, annak igazi ellenségei a király rokonságában és a romlott miniszterei között keresendők. A hatalmon lévő csoportok ellen felhasználta hangulatkeltésre az állandósuló éhezést is, amely az elmúlt évek rossz termése miatt nagy méreteket öltött. Az élelmiszerhiány okaként nem a gabonahiányt emlegette, hanem a felhalmozókat jelölte meg bűnbakokként, akiket burkoltan persze a király köreivel azonosított. Tipikus demagógként 1791 tavaszától egyre több célozgatás jelent meg írásaiban arról – konkrétumokat mellőzve ‒, hogy összeesküvések készülnek a nép ellen, a királyt környezete igyekszik elidegeníteni a néptől, és az uralkodó elrablására törekednek, megdöntve az alkotmányt. Hergelő cikkei miatt többször is „illegalitásba” kellett vonulnia, és utolsó éveit megkeserítő bőrbetegségét is akkor szerezte, mikor a párizsi csatornarendszerben bujkált. Ekkor még sikerült átmenetileg leállítani: Marat lapját betiltották, ő maga pedig Londonba menekült.

A száműzetés csak rövid ideig tartott, mert a forradalom egyre nagyobb iramban kezdte felfalni saját gyermekeit, és Marat ellenségei meggyengültek. Az alkotmányos monarchia hívei elkeseredett politikai harcot folytattak a radikalizálódó nemzetgyűlésben, az utóbbit egyre inkább uraló gironde-isták és jakobinusok ellen. A küzdelmet a király döntötte el egy ballépéssel. XVI. Lajos ekkoriban már szinte csak túsz volt a nemzetgyűlés kezében, mozgásában korlátozták, gyakran fenyegették rokonait. Így nem csoda, hogy 1791 nyarán végül a király ténylegesen megpróbált megszökni családjával, azonban elfogták. A királyi család sorsa innentől megpecsételődött, reményük sem maradt szökésre, és hamarosan a királyságot is felszámolták, átadva a helyet a forradalmi kormányzásnak és a köztársaságnak. A király elleni per során Marat elérte, hogy nyílt szavazás legyen sorsáról, így végül halálra ítélték és kivégezték. 1792-ben, hazatérve Angliából, Marat feleségül vette Simmone Évrard-t, egyik nagy rajongóját. Simmone pénzén aztán újra megindíthatta lapját, és innentől a köztársaságot vezető Gironde ellen irányozta munkásságát.

Az 1792. április 20-i hadüzenetet követően tovább radikalizálódott az ország, mivel katonai vereségek következtek. Marat – akárcsak a jakobinusok nagyja – a háború ellen volt, úgy vélte, hogy a hadsereg állapota nem alkalmas erre, és az ország amúgy is éppen elég problémával küzd. Amikor a háború elkezdett kifejezetten rosszul alakulni, az viszont hasznosnak bizonyult a számukra. 1792 szeptemberében, a királyság eltörlését követően és a szeptemberi mészárlások árnyékában, megalakult a nemzeti konvent, amelynek Marat-t is tagjává választották. Nézeteit így már nemcsak a sajtóban terjeszthette, hanem közvetlenül hatást is gyakorolhatott a döntésekre. A konventben nem voltak mai értelemben vett pártok, az egyének saját világlátásuk és érdekeik alapján voksoltak, így egyes képviselők besorolása a jakobinus vagy Gironde soraiba sem egyértelmű. A legtöbben a „mocsárba” tartoztak, az ő megnyerésükkel lehetett többséget szerezni, ezért volt, hogy általuk lehetett megpuccsolni az éppen vezetőnek látszó „pártot” 1793-ben vagy 1794-ben. A forradalom örvénye egyre radikálisabb vizekre vitte a francia nemzetgyűlést, majd az annak helyébe lépő konventet, kivégezték a királyt és a királynét is. A jakobinusok a párizsi szegények egyre vadabb kívánságait kielégíteni vágyó kerületi önkormányzatok befolyása alá kerültek, és a „párt” vezetői egyre jobban támaszkodtak a szekciókat uraló Sans-culotte-ok tömegeire. A felfegyverzett tömegtől való félelem átitatta a politikai cselekvést.

Valójában a forradalom ekkor már sokkal inkább Párizst képviselte, annak követeléseit leste, mintsem egész Franciaországét. Kitört a vendée-i felkelés is, kétségbe ejtve a Gironde-ot. 1793 tavaszán a gironde-ista kormányzat, megelégelve Marat támadásait, ellencsapást indított, de nem túl ügyesen. Megpróbálták letartóztatni és bíróságon elítéltetni, ám ehelyett felmentették. Marat-t diadalmenetben vitték végig a városon, és egy rövid időre a forradalom történelemformáló személyiségei közé tartozott. A jakobinusok eddigre szövetkeztek a párizsi utcákat uraló sans-culotte csoportokkal, majd június 2-án fegyveres puccsal eltávolították a Gironde tagjait a konventből, és többségüket hamarosan kivégezték. Marat-t azonban a jakobinusok vezetői inkább eszközként használták, akire a hatalom megragadása után már nem volt szükség, sőt radikalizmusa fenyegetést jelentett. Bőrbetegsége is elhatalmasodott rajta, folyamatos fürdőkúrát tartott, így egyre kevésbé volt képes bejárni a politikai gyűlésekre és a törvényhozásba. Kádban érte az a késszúrás is, amely végzett vele.

1793. július 13-án egy fiatal, gesztenyebarna hajú hölgy jelentkezett Marat szállásán, bizonyos Charlotte Corday (a fenti képen jobbra). A 25 éves normandiai lány kihallgatást kért, mert állítása szerint egy köztársaság elleni összeesküvésről szerzett tudomást. Ez azonban csak álca volt, a hölgy gyilkolni érkezett, hogy megbosszulja gironde-ista barátait. Eredetileg a konventben akarta leszúrni a radikális forradalmárt, de ő bőrbetegsége miatt akkoriban már otthon kezelte magát, így lakásában kellett felkeresnie. Marat éppen fürdött, legtöbb ügyét dézsából intézte, levelezve. A lányt beengedték hozzá, aki azt kérte tőle, hogy adja át bizonyítékait, és diktálja le neki, kik vesznek részt az ominózus ellenforradalomban. Corday ekkor tőrt húzott elő, és többször mellkason szúrta a jegyzetelésbe merülő Marat-t. Elhaló kiáltására felesége és a házban tartózkodó munkatársa rontott be a helyiségbe, utóbbi lefogta a menekülni amúgy sem szándékozó gyilkost. Bár hamarosan orvosi segítség érkezett, Marat életét nem lehetett megmenteni. Corday kisasszonyt sikerült kimenekíteni az őt felkoncolni akaró tömegtől, de sorsa nem lehetett kétséges. Gyorsított perében semmit nem tagadott, büszkén vallotta meg tettét. Kivégzése előtt apjához írt levelében – elnézést kérve tőle, amiért azt hazudta, hogy Angliába utazik – cselekedetét a bosszúval magyarázta, Marat-t pedig zsarnoknak és tömeggyilkosnak festette le, akitől így megszabadíthatta a világot. Egy Corneille idézettel zárta sorait: „Becstelenné a bűn tesz, nem pedig a vérpad.” Másnap, július 17-én Corday-t nyaktilóval kivégezték. Sajnos a bátor – és kétségtelenül bűnös – lány tette nem állította le a forradalmi vérengzést, hanem még fokozta is azt. Marat talán nem volt a revolúció legvérszomjasabb alakja, bőven akadtak nála radikálisabbak – például Hébert és a veszettek ‒, de halála miatt mégis ő lett az egyik legismertebb szélsőség. Talán éppen meggyilkolása miatt van így, mivel Robespierre-ék a köztársaság mártírjaként állíthatták be őt. Tisztelete tiszavirág-életűnek bizonyult, a jakobinusok 1794-es bukása után már úgy gondoltak rá Franciaországban, ahogy megérdemelte: vérre szomjazó demagógként.

Marat halála az utókort is megihlette. A legismertebb festmény róla Jacques-Louis David képe Marat halála címmel (a fenti képen balra), amelyet a festőzseni közvetlenül az esemény után festett. Marat lapjának címén (Nép barátja) indított lapot 1848-ban Vas Gereben szerkesztésében a magyar kormány, amelynek célja az áprilisi törvények elmagyarázása és védelme volt. A francia radikális a Szovjetunióban szintén nagy népszerűségnek örvendett – mint a kommunizmus előhírnöke ‒, és 1921-ben a Petropavlovszk nevű csatahajót Marat névre keresztelték át. Az igazság azonban az, hogy Marat élete inkább negatív, mintsem pozitív példa, amely megmutatja, hogy egy alapvetően tehetséges és humanista ember miként lehet saját ideológiájának foglya, és válhat szörnyeteggé.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Gilchrist-Murray: The Press in the French Revolution. London, 1971; rubicon.hu 1; rubicon.hu 2

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.