Aki ilyen szinten szereti a munkáját, és minden nyűg ellenére gyakorlatilag játékként éli meg, az biztos, hogy bármit is tesz le az asztalra, abból sütni fog a szenvedély. Így van ez második mozifilmjével, az Átjáróházzal is.

Egy kórház kigyullad, a káoszban pedig két újszülött, Krisztián és Ági sodródik egymás mellé. A kislányt egy nővér, a kisfiút pedig a boszorkányos Ilus néni (Kútvölgyi Erzsébet) menti ki. Az időben előreugorva ismét találkozunk Krisztiánnal (Bárnai Péter), aki első munkanapjára indul egy halottasház éjszakai portásaként. Útközben összeütközik biciklin Ágival (Rujder Vivien), a kezdeti ellentétek ellenére pedig megegyeznek egy randevúban másnapra. Az új munkahelyén aztán hamar a feje tetejére áll minden, amit addig gondolt a világról.

Az elhunytak az Éjszaka a múzeumban című filmhez hasonló módon az éj leple alatt életre kelnek, és elmondják a rémült fiúnak, hogy az Átjáróház arra választotta ki, hogy közvetítsen a nyughatatlan lelkeknek. Napközben oldja meg azokat a dolgokat, amiket megbántak vagy amiket még szerettek volna elvégezni. Mindezt még azelőtt, mielőtt a Boncmester (Kulka János) el nem ragadja őket egy holdforduló leteltével. A csavar akkor érkezik, amikor másnap Ági is csatlakozik a hullaházhoz, immáron halottként.

Ebből a filmből árad a kedvesség. Szeretettel fordul minden karaktere felé, a szerelmesek aranyosak, a történet mesebeli, három próbával és tűzhányó „sárkánnyal”, az egyedüli gonosz pedig a Boncmester. Krisztiánt végigkövethetjük a hőssé válás útján, és Ági is tisztába jön a film végére, hogy mi hiányzott az addigi életéből. A mellékszereplőkön keresztül belepillanthatunk hétköznapi emberek mindennapjaiba, ráadásul rengeteg kikacsintást tartogatnak ezek a jelenetek, számos meglepő cameóval.

Harmadik főszereplőként említhetjük főhőseink mellett a fantasztikus látványt. Míg az effektekkel adódnak gondok, ezt felróhatjuk a hollywoodi költségvetés értelemszerű hiányának, de ezen túllépve viszont lubickolunk a mágikusan realisztikus urban fantasy-ben. Kicsit retró, kicsit modern, a hatvanas évekbeli busztól a steampunk jelmezen át a hidegen csillogó hűtőkamráig.

A színpaletta a Wes Anderson-filmeket idézi, a cukorka színektől kezdve az élénk sárga és barna árnyalatokig. A külső helyszíneken némi csavarral felismerhetjük a Műegyetem, a Kelenföldi Erőmű és a Szabadság híd környékét. Az operatőri munkáért szintén jár a dicséret, külön ki kell még emelni Madarász Istiék ambícióját, hogy még az Eredet „szobamegforgatós” trükkjét is sikerült megvalósítaniuk.

Egyedüli hibaként talán csak azt hozhatom fel, hogy a lezárás némileg gyengére és csöpögősre sikeredett. A lendület pont megtörik a végére, ám ez sem feledteti az addigi kellemes érzetet és pozitív összbenyomást. Bájos kaland az Átjáróház, senkit ne riasszon el a halottasházhoz általánosságban társított horror vagy nyomasztó hangulat, mert itt a holtak kártyáznak, zenélnek, és minden melankólia ellenére reménnyel tekintenek a jövőbe, bármit is hozzon az.

Bácsi Kinga
Forrás: hetediksor.hu