Éppen elég neki, hogy az édesapjától örökölt méhészetben megfelelően helytálljon. Új életet kezdeni amúgy sem könnyű számára, és úgy érzi, önmagán kívül senkinek sem akar megfelelni. Fiával, Asherrel egész jól boldogulnak. Asher igazi jó gyerek, vicces, okos, kedves és segítőkész, ráadásul van egy nagyszerű és ugyancsak remek tulajdonságokkal megáldott barátnője is, Lily, aki szintén nemrég költözött a városba az édesanyjával. A fiatalok szerelme töretlen, ezt Olivia is észreveszi, korukhoz képest érettebbek és komolyabbak, és persze elválaszthatatlanok. Egészen addig, amíg…

A méz az egyik legősibb és legjobb tápláléka az embernek, a méhek világa pedig igazi csoda mindazok számára, akik azt jól ismerik, azok számára pedig, akik szinte semmit sem tudnak róluk, talán még nagyobb csoda. Hogy ezek az apró rovarok hogyan képesek ilyen mesterien megalkotott rendszerben élni, információt átadni, egy egységként működni, azt a méhészek is csak tudomásul veszik, de megfejteni nemigen tudják. Mindemellett a méhek rendkívül sok dologra taníthatnak, annak ellenére is, hogy az ember gyakorlatilag elrabolja tőlük a mézet némi cukorért és gondoskodásért cserébe. Ez az üzlet azonban, úgy tűnik, mindkét fél számára jövedelmező, kivéve akkor, ha a méhek olyan virágokon legelnek, amelyek az ember számára ártalmas, mérgező, hallucinogén, bódító nektárt tartalmaznak. Ezzel a hasonlattal érzékelteti a szerző mindazt, ami Olivia és a volt férje között történt, illetve ami Asher és Lily drámáját körülveszi.

Jodi Picoult a Bódító mézet Jennifer Finney Boylannel közösen írta. Történetük két főszereplője Olivia és Lily, vagyis az egyes fejezeteket ők mesélik el egyes szám első személyben. A történetmesélés azon a napon kezdődik, amikor Lily meghal, a gyilkossággal pedig Ashert vádolják. Az elbeszélést Olivia kezdi, majd Lily folytatja, és ez így váltakozik a kötet végéig. Az egyik cselekményszál tehát visszafelé halad az időben, és így tárul fel lassan a teljes történet két szereplő szemszögéből, akik mindketten ugyanazt a fiút szeretik: Ashert. Olivia, mint anya, rendíthetetlenül hisz abban, hogy a fia ártatlan. De vajon az anyaság lehet-e mentség arra, hogy bizonyos, markánsan szembetűnő jeleket figyelmen kívül hagyjon? Bármennyire is fájdalmas, rá kell jönnie, hogy Asher talán jobban hasonlít az apjára, mint amennyire Olivia ezt szeretné. Ezen a ponton azonban egy erős kétség is felmerül benne, amely ki nem mondott kérdéssé formálódik: vajon Asher képes lenne bántani valakit, akit szeret? Vajon Lily bizonytalansága Asherrel kapcsolatban valós félelmeken alapul, vagy csak az érzékenységéből fakadó túlreagálás következménye?

Jodi Picoult könyvei a szerelemről, barátságról, az emberi kapcsolatok bonyolultságáról szólnak, gyakran igazi, mély tragédiákkal átszőve. Ebben egyáltalán nem tér el attól, amit már megszoktunk tőle. Szereplői hétköznapi emberek, akiknek hétköznapi gondjaik vannak, és teljesen szokványos érzelemvilággal és megoldásokkal próbálkoznak boldogulni az életben. A szerző mégis minden alkalommal sikerrel lépi túl a korábbi könyvei által felállított mércét, és lepi meg az olvasóit egy olyan témaválasztással, amelyről kevés lenne csupán annyit mondani, hogy eddig még nem volt ilyen.

Jennifer Finney Boylan, mint társszerző, méltó partnernek bizonyult. Az egyes fejezeteket felváltva írták, Olivia részét Jodi, míg Lily részét Jennifer vetette papírra. Ennek ellenére a könyv meglehetősen egységes, sehol nem érezni eltérő hangvételt, karakterleírást, stílust. Így bontakozik ki egy nagyon szomorú, felkavaró, meghökkentő, elgondolkodtató és határokat feszegető olvasmány. Asher és Lily sokkal több közös vonással rendelkezik, mint ami elsőre látszik, mindkettőjük életében van egy nem túl pozitív vonásokkal rendelkező apa, aki elől valamilyen formában menekülni kell. Szerelmük egyszerre a menedékük és a vesztük is lesz, anélkül, hogy ezt tudatosítanák magukban. És sajnos csak egyikük tudja elmesélni, hogy mi is történt valójában azon a végzetes napon, mégpedig úgy, hogy rámutat arra a kissé paradox helyzetre, miszerint senki sem teljesen ártatlan, mégis mindenkinek van mentsége.

Jodi Picoult amerikai bestseller íróról már ismeretes, hogy gyakran építi fel a könyveit úgy, hogy közben komoly fejtörést okoz az olvasónak, aki olvasás közben az igazságot keresi – mert valahogy ilyen az olvasó természete. Az ábrázolt sorsok, életutak viszont sohasem egyértelműen ilyenek vagy olyanok, a jó és rossz fogalma sose merül fel ilyen formában a szereplők cselekedeteinek okfejtése közepette. Ez adja azt a mélységesen emberi megtapasztalást, amit az olvasás során kaphatunk, és amely együttérzést szül a szereplők többségével. Azt mondják, a téma megválasztása nem lehet véletlen, a fejtegetése pedig még kevésbé. Jelen kötet alaptémája valójában nem egy gyilkossági vád, hanem egy társadalmi dilemma, vagy ha úgy tetszik, provokáció, amely családon belül és más csoportosulásokban is gyakran komoly vita és szenvedés tárgya. Hogy az író részéről mennyire van ebben a választásban szenzációhajhászás, figyelemfelkeltés vagy divatirányzatok majmolása, igen nehéz lenne eldönteni, főleg, ha figyelembe vesszük a személyes érintettséget is. Mindenesetre egy érdekfeszítő, fordulatokban gazdag, feszültséget fokozó és tanulságos dráma a Bódító méz, amely így vagy úgy, de megérint, és felteszi az örök kérdést: azzal, hogy hátrahagyjuk a múltat, milyen jövőt alakítunk magunknak?

Jennifer Finney Boylan író, tansznemű aktivista, a Barnard College tanára, de más egyetemeken is ismerik a nevét. Tizennyolc kötet és több antológia szerzője. Köztudott, hogy Jennifer szívesen beszél saját transzneműségéről, több művében is határozott álláspontot foglal a témában. A Bódító méz Jodi Picoult-val írt közös könyve, amelyet egy álom ihletett meg, és sok munka követett. Közösen megalkotott történetük megragadja az ember lényegét: mindannyian gyarló, bonyolultan működő, sérült álmodozók vagyunk, és sokkal több a közös bennünk, mint az, ami elválaszt.

Jodi Picoult és Jennifer Finney Boylan Bódító méz című kötete kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com