Mind a – hagyományos értelemben vett – baloldali mozgalmak (szocialista / szociáldemokrata és marxista egyaránt), mind a jobboldalinak mondható irányzatok egy része (a népi vonal) valamiféle nosztalgiával néz vissza a valójában abban a formájában sohasem létezett parasztvezérre, aki jót akart, és mártírrá lett. De ki volt valójában Dózsa György, és mit tudunk róla a zömmel irodalmáraink által ráköltött meséken felül? Fontos ez, mert történelmi emlékezetünk rendbetétele nem azt jelenti, hogy nem mozgatunk benne senkit se föl, se le – pusztán mert félünk a konfliktusoktól ‒, hanem azt jelenti, hogy a helyére helyezünk mindenkit, a történészi szakma segítségével. C. Tóth Norbert rövid, de kiváló összefoglalása segít megválaszolni mindenki számára a kérdést, hova helyezze Dózsa Györgyöt.

Az egy délután folyamán könnyedén kiolvasható kötetecske alapvetően három részre bontható. A középkorász elsőként Dózsa „legendájának” kialakulását vizsgálja meg, és egyértelműen Márki Sándor Dózsáról írt művére helyezi a hangsúlyt. Márki parasztkirályról írt opusza azért is tanulságos, mert a szerző kiadott naplójából értesülünk a könyv születésének folyamatáról. C. Tóth kiemeli, hogy egyes populáris kötetek ilyen irányú sugalmazása ellenére Dózsa sohasem lett mondák hőse, nem élt a nép ajkán a története, és 1514 után a történetírókat leszámítva senki nem akart rá emlékezni. A XIX. század korszelleme azonban „megkövetelte” a magyar értelmiségtől, hogy a nyugati mintáknak megfelelően itt is legyenek Watt Tylerek. Így aztán újra felfedezték Dózsát, és mindjárt felszabadító népi hőst kreáltak belőle. Márki műve nem nyerte el korának történészi elismerését, még akkori mércével mérve is a forráskritika hiányával vádolták meg társai, emellett maga vallotta be naplójának, hogy Dózsát olyannak írta meg művében, amilyennek szerinte lennie kellett volna! Márki valójában Eötvös Józseftől kölcsönzött ötleteket, akit meg Ady Endre követett tematikájában, majd a kommunisták ezt a képet terjesztették tovább 1945 után, és ezért lett minden településen Dózsa utca, meg megyénként öt Dózsa TSZ. Dózsa legendája így alig változott 100 év alatt.

2015-ben aztán megjelent a késő középkori magyar történelem két kiemelkedő kutatójának, C. Tóth Norbertnek és Neumann Tibornak a szerkesztésében a Keresztesekből lázadók című kiadvány az MTA BKTI gondozásában. Ez az egészen kiváló tanulmánygyűjtemény a Dózsa-féle parasztfelkelés 500. évfordulóján tartott nyíregyházi konferencia előadásainak tisztázata. A tanulmányok kíméletlen precizitással rombolnak le szinte mindent, amit „tudunk” a parasztháborúról, kezdve azzal, hogy az elnevezés is helytelen. C. Tóth most megjelent könyvének második részében azt mutatja be néhány példán keresztül, hogy tankönyveinkben e 2015-ös konferencia óta mennyiben változott meg a Dózsáról alkotott kép, miként szivárogtak le az új ismeretek az iskolákba. A végeredmény lehangoló. Úgy tűnik, hogy a tankönyvírók egyszerűen nem olvassák a friss kutatási eredményeket, és ma is ott tartanak, ahol 1990-ben. Amúgy is a magyar történelem egyik legmostohábban kezelt időszaka a Jagelló-kor, amelyet a mohácsi vereség miatt divat volt szidalmazni ideológiai megfontolásokból. Pedig hát a korszak forrásadottsága jó, és rég kiderült, hogy sok szempontból igencsak prosperáló korszak volt ez, ahol a jobbágyok messze nem az éhhalál szélén álltak, és a korrupció sem volt nagyobb, mint máskor. Mátyás árnyékában ugyan II. Ulászló jelentéktelen királynak tűnhet, de egyáltalán nem volt rossz a megítélése akkoriban, és emberileg is kedvelhető uralkodónak bizonyult. Sajnos úgy tűnik, ezek a tények egyelőre nem jutnak el a diákokhoz, mert a tankönyvek tartalmilag nem követik a kutatásokat. Még a legfrissebb tankönyvek esetében sem jobb a helyzet.

A legfontosabb rész a harmadik, amely a történelmi, ténylegesen létező Dózsáról a források alapján megismerhető adatokat foglalja össze, és fűzi eseménytörténetté. Vannak itt érdekes információk, amelyek jócskán módosítják a 10 évvel ezelőttig uralkodó képet. Mivel 2014-ben magam is tartottam ismeretterjesztő előadást Dózsáról a helyieknek, különösen érdekel minden erről szóló tanulmány és írás. Sajnos az új kutatási eredményeket és forrásokat akkor még nem tudtam felhasználni (még nem adták ki őket), így összefoglalásomat sok szempontból meghaladta mára az idő. Ez így helyes, és örülök neki. Ma többet tudunk, mint 10 éve. C. Tóthnak mind a kronológiát sikerült pontosítania, mind az események logikai menetét egyszerűsítette, így hihetőbb rekonstrukciót alkotott. Érthetőbb, miként került Dózsa a keresztes sereg élére, és az is, miért azon az útvonalon mozgott a lázadó sereg, ahol. Leszámol az egész országra, vagy legalább országrészekre kiterjedő parasztháború mítoszával, hiszen a források gondos tanulmányozása alapján mindössze a Temesköz északi része került viszonylag huzamosabb időre a lázadók kezére, akik egyébként sem osztályalapon szerveződtek. A szerző a XX. századi történetírók tollán hatalmas csatákká dagadt katonai összecsapásokat is kritika alá vonta, és a végén nem sok marad belőlük. Amit kicsit sajnálok, hogy a szöveg a lázadás elbeszélése során mellőzi a részleteket, és többször mintha – tudat alatt, kényelemből – a 2015-ös tanulmánygyűjteményhez utalná az olvasót. Hosszú leírásokat senki ne várjon eseményekről ebben a kötetben, ez pusztán tömör, világosan megfogalmazott összefoglaló! Az új kép lefestése persze nem jelenti azt, hogy nincs már megválaszolandó kérdés! Van bőven. Ám láthatóan akadnak, akik e kérdésekre igyekeznek válaszolni, méghozzá az ehhez szükséges tudás és képességek birtokában, és meg is fogják tenni, ha a források ezt lehetővé teszik. Remélem, utóbbiakból minél több bukkan még elő, hogy tovább lehessen pontosítani a történelmi események menetét.

A kötet kartonált, fizikailag könnyen kézbe vehető kiadvány, a fejezetek végén egy-egy fekete-fehér illusztrációval. Praktikus, de semmi több. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy igen baráti áron (2500,- Ft) kapható, ma már ennyiért ritkán vehet könyvet az ember.

Bár a konklúzióm némiképpen hasonló volt annak idején, mint C. Tóth Norberté, olvasva a kötetét, most nyersebben fogalmaznék nála. Megtehetem, az én felelősségem kisebb. Dózsa nem méltó a magyar nemzeti pantheon azon helyére, ahová a XIX. századi polgári és a XX. századi szocialista történetírás berakta ideológiai okból, mivel mindkettő érdekelt volt a magyar nemesség minél sötétebb színekben való lefestésében. Mi, magyarok nem Dózsa György unokái vagyunk, hanem az 1514-ben a földjüket művelő parasztoké és a török ellen vitézkedő nemeseké. Nincs mit ünnepelnünk Dózsán! Nem lehet hős egy, a sajátjai ellen – sérelmei miatt? ‒ háborút indító önjelölt vezér, aki pusztulást hozott, amerre csak járt! Számomra biztosan nem lesz az.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.