A 2005-ben alakult EtnoRom Kerav Tuke Muzika – Neked zenélek (Ethnix Egyesület, 2024) című negyedik albumával, az előző jazzesebb viszonylatában, az autentikushoz kanyarodott vissza. Az oláh-hagyomány modern elemekkel formálása a kezdetektől jellemző a Balog József és Künstler Ágnes vezette zenekarra, és legyen poposabb vagy hagyományosabb egy-egy dal, vagy akár az adott album egésze, sosem tűnnek alá a pillanat szülte megoldások kanyarulataiba az eredeti ízek. Az alkotó / énekes / zenész páros Kalyi Jagos múltja nyilván meghatározó, minimum mesterségbeli iskolaként, ám az EtnoRom kizárólag saját valóságában érdekelt, a legjobbak pedig egyértelműen az akusztikusan letisztult pillanatok, most egy ilyen körre fizethetünk be. Hangsúlyozom: eleve a mag, sőt a köréje szőtt kitöltő anyag is minden körülmények közt önazonos, inkább csak a külcsín, a díszítések, a hangszerelésbeli ötletek, a kézműves kiformálás a változó a képletben, a lényeg változatlan – amikor minden a maga természetességével egyszerűsödik le, akkor vagyunk helyben, akkor érkezünk haza. Ágnes és József hangja és előadásmódja egyszerre nagyon közeli és messzire húzó, az organikusra kevert pengetős és fúvós hangszerek (Rózsa Béla, Kovács Krisztián és Seres Vilmos értő kezei közt), az Őrkői blokk, azaz a táncrendekből átemelt dalok, az egész album egységesre átérzett kialakítása, egyáltalán, ez az egyszerre érett, tudatos és közben gyermekien rácsodálkozó friss jelleg, együtt kiadta a zenekar eddigi csúcsművét. Mindegyik EtnoRom lemez megjelenése ünnepi pillanat, de ez most mindent visz…

A Góbé lelkendezését saját koncertlemeze kapcsán aláírhatjuk, valóban így kell megszólalnia az efféléknek, amihez persze az is szükségeltetett, hogy a robbanáspontig feszített energiákat avatott muzsikusok tolják, mégpedig olyan felspannolt lelkiállapotban, amit ugye macerás stúdiókörülmények közt megidézni. „Kifejezetten könnyed, ugyanakkor felemelő érzés volt ezekkel a fantasztikus zenész barátokkal színpadra állni. Annyira jól tovább süllyedt (a maga legjobb értelmében) a stíluson belül minden egyes eljátszott Góbé-dal, hogy már majdnem az lett, amivé tenni akartuk, azaz mintha nem is népzenével kevert műfajok lennének, hanem azok a műfajok, amikből csipegettünk.” A 15 Live Müpa 2023 (Szerzői, 2024) lelkesítő kiteljesedés, az eddigi életmű összegzésének, vagy inkább betetőzésének lenyomata, gyakorlatilag best of. A Góbé tagsága az említett zenészbarátokkal kiegészülve huszonhat színpadra lépőt jelentett, többek közt Herczku Ági, Magyaróvári Viktor Kaymar, Busa Pista, Szokolay Dongó Balázs, Porteleki László, a Góbé Folkside tagjai adták bele magukat. A zenekar muzsikájára elsüthetünk olyasféle címkéket, mint folkpop, folkrock, sőt, crossover vagy fúzió, de ezek némileg félrevihetnek, semmiféle műviség, akadémikus távolságtartás nincs a Góbé hangulatában. Van cserébe közvetlen érintés, buli hangulat, letisztult, de az egyben zakatoló, mozgékony megszólalás, műfaji kavalkádjába belefér a rock-attitűdtől a lüktető tánczenén és hip hop ritmusokon át a csendes-melankolikus népzenei pillanatokig annyi minden, hogy fel sem merül a szétszálazás szándéka. Mit sem számítanak tehát zsánerkötések, az ilyesmire mondják, hogy a halottakat is feltámasztja, Rejtővel élve pedig: az úri közönség táncol…

Az autentikus és a feldolgozott népzene megmaradhatóságának illúzióját a Fanfara Complexa Pasaport Control (Fonó, 2024) című új lemezének bevezető mondataival, azaz a tények szembesítésével szertefoszlatja: az eredeti folklórhelyszínek városai és falusi világában is zárójelbe került a valódi a művi javára, a népzenét felváltotta a manele és az etnopop, majd hozzáteszik: az áldatlan állapotokon ezzel a mostani dalcsokorral enyhítenek. Például azzal, hogy moldvai táncházakból kinőtt önvalójukat képesek hitelesen és ezres fordulaton megpörgetni bárhol, ahol még szükség lehet vérpezsdítő muzsikára, a lakodalmaktól a legszélesebben értelmezett mulatságokig. A három fúvósra, két harmonikára, kobozra és dobra épült (kvázi) instrumentális megszólalás kétélű valami: egyszerre kell minél többet elmondani a hangszerekkel a verbalitás segítsége nélkül, miközben érdemes mégis dalban maradni, hogy mindig legyen mihez visszatérni a fékevesztett energiák tobzódása után is. Mindkettőt csont nélkül megugorják, és többedszeri végighallgatásra sem bírom megfejteni, miként, hol jött ez így össze, és ha meg is lenne a kulcs, kérdés, milyen zárba illesszem, ráadásul nagyon úgy tűnik, nincs is semmiféle zár. Éppen a nyitva levőség a kulcs maga, nincsenek fals körök és csak úgy odaszúrt pillanatok, helykitöltő elemek, éppen ellenkezőleg, mintha az összes hang azért született volna, hogy itt és most magára találjon. Annyi, de annyi balkáni rezesmuzsikát hallottunk már, akárcsak érzelmektől fűtött harmonikás körözést, és tessék, a Fanfara valami olyat tud, mint csak kevesek: bejönni, megérkezni és itt maradni. Amikor pedig mégis énekelnek, akkor meg rögtön füstös időtlenségben találjuk magunkat, vagy akár transzcendens magasságokban, sosem volt, de mindig vágyott, az ismert valóságnál sokkal lakhatóbb valóságokban. Talán pont azért működik, mert igazából ők sem tudják kivonni magukat a poposabb trendek alól – nyilván nem is akarják –, csak hát ők veszedelmesen jól csinálják.

És ha már balkáni muzsika, akkor az állandóan megújuló, megkerülhetetlen, sőt, elévülhetetlen Besh o droM új lemeze is idekívánkozik. Első körben például azzal tudjuk meghálálni a lehetőséget, hogy nem szedjük ki egyhamar a lejátszóból – vagy marad playlisten. 2020-ban a 20 című, ezt megelőző albumról írtuk: „A Besh o droM valójában tehát attól kivételes, hogy céltudatossága és a maximumra csavart hatásfokozások mellett kifejezetten fantáziadús; tele van mosolyfakasztó apróságokkal, különböző műfaji utalásokkal, édes-bús dallamokkal, simogató pillanatokkal éppúgy, mint elsöprő vágtákkal.” A Hová lesz a séta? (Fonó, 2024) változatos és sokszínű, duzzad az energiáktól, az ilyen-olyan műfaji utalások és kikacsintások pont úgy állnak nekik, mint a legjobb zenebohócoknak: bármihez nyúlnak, az szervesen illeszkedik a nagy egészbe, mindvégig Besh o droM-ban maradunk. Amit az eddigiekhez hozzátesz, az egy olyan új emelet felhúzása, amit igen jó bejárni és belakni, sokadjára hallgatva is egyre-másra találni addig ki nem szúrt apróságokat, beemeléseket, kikacsintásokat, a sűrűségből kibogozható zenei és másfajta kulturális morzsákat. Néha nem is tudom eldönteni, hogy minek örüljek jobban, a hermetikusan beillesztett új elemeknek, az ötletes feldolgozásoknak – például egy őrületes szwing-rocknak –, vagy a régi jó lüktetésnek, a tobzódó balkáni húzásnak. Tudom-tudom, kell mindig valami új, valami eddig nem volt, amire vigyorogva rá lehet mutatni, majd visszatekerni, hogy hallottad ezt meg ezt itt, micsoda pillanat, ésatöbbi, aztán néha éppen azoktól ömlik szét bennem a gyermeki öröm, ami a Besh o droMban az örök, a múlhatatlan. Nincs mit tenni, imádnivaló, úgy ahogy van: megszólalás, hangzás, hangszerelés, dalválasztás, vokális menetek, frappáns szövegek, de elsősorban a pezsgő dinamizmus és az a behúzó töménység, amibe az is belefér, hogy itt-ott szellősebbek és intimebbek, mint valaha. Egész eddigi diszkográfiájuk kifogástalan, de most ez az új a legkívánatosabb.

A kilenc éve alakult Esszencia első albumával lerakta azokat az alapokat, amelyekre érdemes további rétegeket húzni, akár olyan zsánerekbe, enteriőrökbe is átruccanva, melyek eltérő karakterük révén markánsan másfelé mutatnak – érdekes módon mégis önvilágukban maradnak. Az alapítók és első muzsikusok nagy része már nincs velük, Lakatos Róbert és Kunos Tamás, a két vonósmuzsikus viszont maradt, ráadásul mindketten brácsások. Róbert a klasszikus és népzene mentén dolgozta ki specifikus, akár színpadi előadásokhoz is alkalmazható zeneiségét, így maradjunk annyiban, ami az Esszenciában autentikus népzene, az nem csak önmagában valódi, időnként azonban határozottan másfajta valósággá kerekedik a gyakran éteri szintekig eloldódó szárnyalásban. És miután az új albumon is átmegyünk az eloldódási fázisokon, egy idő után azon kapjuk magunkat – mint egy dramaturgiailag is jól kidolgozott előadáson, jazzkoncerten, vagy akár egy Dj-mixet hallva –, hogy már azt sem tudjuk, honnan indultunk. Viszont ahol egy idő után járunk, régmúlt klubok és békebeli estek világában, megálmodva saját kulturális esszenciáinkat – és ennél többet soha semmitől nem kívánhatunk –, éppen a lényegre tapinthatunk, mert nem azt mondom, hogy mindegy, mi miből sarjad ki, de hogy a veretes folklórból mégis miféle csodák ki tudnak bontakozni, és nem csak kulturálisan, de érzelmi szinten is, az valóban új minőség. Aztán persze később visszacsavarodunk az alapokhoz, hogy álmainkból kijózanodva ébredjünk, és magunkkal vihessük legalább emlékként azokat a pillanatokat, amelyekről azt sem tudjuk, milyen hangszerekkel voltak elzenélve, mert fontosabbnak tűnt közben minden más. Végül is figyelhettünk volna jobban, már az album címébe mindezt belecsomagolták – igaz, akkor pont a lényeg marad ki, és az Átjárások (Fonó, 2024) nem álmaink szövedékét bontakoztatta volna ki, zenét pedig, valódit, nem érdemes hivatalnoki lelkülettel magunkhoz venni.

A Parallel (Fonó, 2024) megint csak egy másik dimenzió gyermeke, az e világon született, de nem evilági lelkiség és szellemiség manifesztációja: „Párhuzamok, összefonódások, közös gyökerek. Áttételesen és közvetlenül is.” A kísérőszövegben olvasni: „A lemezre a számunkra legkedvesebb összeállításokat választottuk, figyelve a zenei sokszínűségre. A magyar mellett latin, óportugál, ófrancia, szefárd és héber szövegű énekek is elhangzanak, a lejegyzések egészen a 13. századig nyúlnak vissza, a szövegtoposzok, zenei gyökerek olykor korábbra is. Szerelmi líra, táncdallamok, emellett egyházi ünnepekhez, vagy a nyári napfordulóhoz kötődő rítusénekek, valamint lakodalmi szokásdalok, liturgikus és paraliturgikus énekek egyaránt szerepelnek az albumon.” A népzenei / világzenei közegből ismert Bognár Szilvia, a középkori és reneszánsz muzsika szakavatott tolmácsolója, Király Nóra és a hangszerelésért felelős zeneszerző / muzsikus Kovács Zoltán közös álma ez a régizenét, szakrális dalokat összefűző album, amelyben elsősorban a két énekesnő hangja, valamint olyan akusztikus hangszerek, mint az ír buzuki, a gótikus hárfa, a nagybőgő, a furulya és a daf ölelik át a világot csendesen, lelki örömöktől áthatottan, túlzó gesztusok nélkül. Amikor az ember azt hiszi, hogy hallott már ilyet, vagy legalábbis hasonlót, és nem biztos, hogy benevez egy a popkult formáktól és tartalmaktól ennyire távol eső valamire, amire időt kéne szánni és odafigyelést, akkor megtagadja magától azt a felemelő élményt, amelyhez egyébként valóban szükség van ráfordított időre, figyelemre, odaszánásra. Az elmúlt korok zenéire és a népdalokra tekinthetünk úgy is, mint puszta örökségre, valami múltbeli, poros értékre, amelynek történeti vonatkozásain túl nincs a mához sok köze – és higgyük el, még ez is jóval több, mint az általános közvélekedés a kultúra alapkincseiről –, miközben ezeket a minőségeket és mélyebb / magasabb szinteket, a közös tudati kódokat magunkhoz engedve meglepődhetünk: mégis, mindennek dacára működnek, és ajtót nyitnak olyan részeinkhez, amelyekről nem is tudtunk, vagy rég elfeledtük. És bár az album egésze buborékfinomságú, légiesen hullámzó, kifejezetten gyöngéd, éppennyire élettől duzzadó is, zamatai fűszeresek, és igen, a két énekesnő hangja, és ahogyan elvezetnek ezekbe a régiókba, az minden ráfordulást megér. Bognár Szilviát külön is ki kell emelnem: ahogy ő énekel, az varázslat, olyan érintés, amelyre csak kevesek képesek.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu