A spanyol polgárháború előtörténete legalább a napóleoni háborúkig nyúlik vissza. A XIX. század Hispániában a liberálisok és konzervatívok hatalomért vívott politikai harcával telt – három polgárháborúnak is nevezhető tényleges fegyveres összetűzéssel, amelyek karlista háborúk néven ismertek ‒, és 1873-ban egy rövid időre ki is kiáltották az első spanyol köztársaságot. 1876-ban átmenetileg megnyugodtak a kedélyek, és kompromisszumként egyfajta parlamentáris monarchia alakult. Az 1898-as, amerikaiaktól elszenvedett háborús vereség és a még meglévő kolóniák (Kuba, Puerto Rico, Fülöp-szigetek) elvesztése okozta sokkot azonban az ország már nehezen viselte, kiújultak az ellentétek. 1923-ban Primo de Rivera katonai puccsal átvette a hatalmat, bár XIII. Afonz (ur.: 1886-1931) király maradt. Rivera diktatúrája azonban 1930-ra összeomlott, és 1931-ben az önkormányzati választásokon egy jelentős köztársaságpárti győzelem következett. A király két nappal később, 1931. április 14-én lemondás nélkül elhagyta az országot, mire Madridban kikiáltották a (második) köztársaságot.

Innen már csak öt év telt el a polgárháborúig, mivel a köztársaság nem nyerte el mindenki szimpátiáját. Az 1931. december 9-én elfogadott új köztársasági alkotmány igencsak radikálisra sikeredett. Voltak benne kétségtelenül értékelhető elemek (mint a női szavazójog vagy a polgári házasság, illetve a válás bevezetése), ugyanakkor határozottan antiklerikális volt. Kizárta az oktatásból a szerzeteseket, ami felháborította a katolikus lakosságot, ráadásul az alkotmány lehetőséget adott arra, hogy a – „társadalmi jó” képlékeny fogalma nevében – magántulajdont lehessen lefoglalni. Ezt természetesen hamarosan az egyházak kapcsán meg is tették. A köztársaságiak széles körű autonómiát adtak Katalóniának, amely miatt a monarchisták és konzervatívok a spanyol állam szétesésétől féltek. 1933-ban tovább növelte a feszültséget, hogy a választásokat megnyerő konzervatív-katolikus vezetőt, José María Gil-Robles-t a baloldali köztársasági elnök egyszerűen nem volt hajlandó felkérni miniszterelnöknek, mondván diktatúrára törekszik. A végül megalakuló jobboldali koalíciós kormány ellen a baloldal fegyveres felkelést robbantott ki, amelyet véresen levertek. A polgárháború legfőbb oka az volt, hogy a spanyol társadalom a XIX. század óta két egymással kijönni képtelen, közel egyforma erejű csoportra bomlott (nevezhetjük egyszerűsítve bal- és jobboldali blokknak), és 1936-ra egyik fél sem fogadta el a másikat legitim tényezőként. A merényletek mindennapossá váltak az 1936-os választásokig, amikor a népfrontban egyesült baloldal győzelmet aratott, de a két oldal voksai szinte pontosan 50-50%-os arányban oszlottak meg, igaz, területileg nem egyenletesen. A déli és keleti tartományok, valamint a nagyvárosok a baloldalra, a kasztíliai részek zömmel a jobboldalra húztak. A szoros végeredményt követően most a jobboldaliak hirdettek felkelést, amelyhez a hadsereg zöme is csatlakozott. Az eleinte bizonytalankodó tábornok, Francisco Franco (a képen tábornokok gyűrűjében) ekkor szánta el magát a nemzeti erőkhöz való csatlakozásra. Fellépése fontos volt, mivel az afrikai spanyol gyarmati haderő csatlakozásával járt. A polgárháború 1936 júliusának közepén megkezdődött.

Az 1936-os spanyol választás térképen (kék – jobbközép győzelem 5%-nál nagyobb aránnyal, piros – baloldali győzelem 5%-nál nagyobb arányban, szürke – döntetlen közeli eredmény)

A háború azonban nem pusztán fegyverekkel zajlott. Mint említettük feljebb, a konfliktus úgy él a köztudatban, mint valamiféle küzdelem a jó és rossz között, de már a bevezetőből is kiderülhetett, hogy mindkét fél bőven tett azért, hogy a felek között háborúra kerüljön sor. Hogy a két oldal megítélése mégis fekete-fehér lett, nagyban köszönhető annak, hogy a köztársasági oldal sokkal nagyobb neveket tudott felvonultatni írókból és értelmiségiekből, akik sikeres propagandát folytattak mellette. 1936-ban a – nyilvánvalóan elfogult – brit Left Review lap kérdőívvel fordult a brit irodalmárok felé, amelyben rákérdeztek, hogy „Ön a köztársasági Spanyolország törvényes kormánya mellett vagy ellene van? Ön Franco és a fasizmus mellett vagy ellene van?” A kérdés – mint kiolvasható – eleve célzatos volt. Nem túl meglepő módon a 148 választ adó közül 127-en a köztársasági kormány mellé álltak (az ismertebbek közül Aldous Huxley, Arthur Koestler, Sylvia Pankhurst), öten Franco mellé (például Ezra Pound), míg a maradék 13 fő nagyjából semlegesen nyilatkozott (közöttük H.G. Wells). De az Authors Take Sides című pamfleten szereplőket nem számítva is nagy nevek vonultak fel a köztársasági oldalon. Hogy csak néhányat említsünk, a háború során a köztársaságot támogatta ténykedésével Pablo Picasso, Jean-Paul Sartre és Robert Capa, utóbbi híres fotója, A milicista halála viszont szinte bizonyosan beállított felvétel (a lenti képen)... Volt olyan is, aki önkéntesként fegyverrel harcolt a respublika oldalán, mint George Orwell vagy Ernest Hemingway. A Francóhoz való szimpátiát nagyon kevés író merte nyíltan felvállalni. A legismertebb közülük kétségtelenül a mélyen katolikus J.R.R. Tolkien volt, akit taszított a köztársaságiak egyházellenessége. A mai napig jellemző az irodalomban és a filmművészetben, hogy a köztársaságiakat preferálják (pl. egyik kedvenc filmemben is, A Faun labirintusában).

A nacionalista felkelés gyorsan eredményeket ért el, annak köszönhetően, hogy rendelkezett egy harcban edzett katonai erővel. 1936 őszére az ország nyugati és déli része Franco kezére került. A frontvonalak azonban megmerevedtek, miután Madridot sikerült megvédeniük a kormánypárti csapatoknak. 1937 őszén Francóék felszámolták a Vizcayai-öböl mentén, Kantábriában elszigetelten harcoló köztársasági sereget. A polgárháború során mindkét oldal komoly külföldi segítséget kapott, bár rendszerint csak a Franco pártján álló német‒olasz támogatást szokás kiemelni. Az adatok alapján a nacionalista erők 1544 német, olasz és lengyel repülőgépet, 284 német és olasz tankot, valamint páncélozott járművet, 992 tábori tüzérségi löveget kaptak, míg a köztársaságiaknak 854 repülőgépet, 535 páncélost és 1180 tüzérségi löveget szállított le elsősorban a Szovjetunió, Franciaország és Csehszlovákia. Mint kiolvasható a számokból, az olasz és német támogatás technikában nem volt nagyobb (a légierőt leszámítva), mint a köztársaságiaknak nyújtott idegen támogatás. E nehézfegyverzet mellett óriási mennyiségben áramlott egyéb felszerelés is a két háborúzó félhez, csak a Szovjetunió 499 ezer puskát, 21 ezer géppuskát szállított le a spanyol kormánynak. Míg a nacionalistákat olasz és német „önkéntesek” támogatták, a köztársasági oldalhoz mindenféle náció tagja áramlott, hogy harcolhasson a „nemzetközi brigádok” tagjaként. A köztársasági erők legnagyobb problémája a polgárháború során a lőszerutánpótlás volt, amelyet az olaszok sokkal jobban megoldottak Franco számára. Ráadásul a fegyverek árának kifizetését a németek és olaszok a háború utánra tették, míg a köztársaságiaknak azonnal kellett fizetni valutában, abból a nemzeti aranytartalékból, amelyet a kormány egyébként – hivatalosan az arany „biztonsága végett” – átszállított a Szovjetunióba Sztálinnak… Ez nem bizonyult bölcs ötletnek.

Teruel városát a nemzetiek még a polgárháború legelején elfoglalták, és fenyegető ékként nyúlt a köztársaságiak által birtokolt területbe. A fontos csomópont tulajdonlása azzal fenyegetett, hogy Franco erői Valencia irányába innen előretörve kettévághatják a respublika területét. A köztársaságiak számára kulcsfontosságú volt az is, hogy a francia határ mente a kezükön maradjon, ugyanis a legtöbb felszerelés és fegyver innen érkezett a támogatásukra. A veszélyes helyzet feloldására 1937 decemberében a köztársaságiak nagy támadást indítottak Teruel visszafoglalásáért. A kezdeti sikereket követően a támadók ostrom alá vették a várost védő nemzeti erőket, de azok kemény küzdelemben kitartottak, és végül felszabadították őket az ostrom alól. A kísérlet felemésztette a köztársaságiak tartalékait, és az 1938 márciusában meginduló nacionalista ellentámadás gyorsan teret nyert. Áprilisban Franco csapatai kijutottak a tengerhez, kettévágva ezzel a köztársaságiak kezén lévő területeket.

A háborút nem elsősorban a német‒olasz katonai támogatás döntötte el 1938-ra, hanem a köztársasági egység megbomlása. A katonai kudarcok magukkal hozták a vádaskodást és a belső torzsalkodást. A harcok során Madrid egyre jobban rászorult a szovjet segítségre, ráadásul a kormány környékén egyre több hithű moszkovita összpontosult. A bomlás nagyban volt „köszönhető” a sztálinista leszámolásoknak. Különösen súlyos volt az Egyesült Marxista Munkáspárttal, a POUM-mal (amely nevéből is kiolvashatóan marxista volt, de nem sztálinista) történő összecsapás. Vezetőjüket, Andreu Nint az NKVD tette el láb alól. A spanyolországi sztálinista terror egyik fő alakja Gerő Ernő lett, aki elvileg a nemzetközi brigádok és a Komintern egyik vezetője volt, emellett pedig az NKVD (a KGB elődje) ügynöke. Ez a bolsevik taktika nagyban hozzájárult, hogy a háború végére már sokaknak elment a kedve a köztársaság támogatásától, és ahhoz is, hogy a kiábrándult Koestler és Orwell megírja két ikonikus regényét a kommunizmusról (Sötétség délben, illetve 1984). 1938-ra a spanyol polgárháborúról amúgy is egyre inkább elvonta a figyelmet Németország megerősödése és Adolf Hitler egyre nyugtalanítóbb fellépései.

A köztársaságiak utolsó dobásként 1938 júliusának végén támadást indítottak az Ebró folyó mentén, hogy ismét helyreállítsák az összeköttetést Katalóniával, illetve a francia határral. Megint úgy jártak, mint Teruelnél. Kisebb sikerek után az ellentámadás nagy vereséget mért rájuk. Mindkét oldal tízezreket veszített el, de a nacionalista csapatok utánpótlása ekkor már sokkal biztosabb lábakon állt, és így könnyebben elviselték. 1939. január 26-án elesett Barcelona, amely a köztársaságiak egyik legerősebb politikai bázisa volt, s amely maga után vonta egész Katalónia bukását. A súlyos vereség és a székhelyének számító város eleste után a köztársasági elnök, Manuel Azaña már reménytelennek látta a harcot, és március 3-án Franciaországba menekült. A köztársaság nemzetközi helyzete is folyamatosan romlott. Egyre többen érezték úgy, hogy a háború eldőlt, és célszerű lenne véget vetni a felesleges vérontásnak. Ilyen volt Segismundo Casado tábornok is, aki május 5-én puccsot követett el a köztársasági kormányzat ellen Madridban, és aki már egy ideje titkos tárgyalásokat folytatott Francóval a háború lezárásáról. A napokig tartó belharcok következtében Madrid szinte védtelenül maradt, és a nacionalista erők március 28-29-én birtokba vették a város stratégiailag fontos pontjait. A köztársasági vezetők ekkor már hetek óta menekülőben voltak Spanyolországból. Madrid elestét követően néhány napon belül egész Spanyolország Franco kezére került, és így is maradt haláláig, 1975-ig.

A háború és a mindkét oldal részéről elkövetett atrocitások óriási pusztítást okoztak emberéletben és anyagiakban egyaránt. Sok vita zajlott le arról is, hogy miként kell értelmezni a spanyol polgárháborút? Előjáték a második világháborúhoz? Demokrácia és diktatúra küzdelme? Forradalom és ellenforradalom harca? Két totalitárius rendszer (fasizmus / nemzetiszocializmus vs. Marxizmus / szocializmus) proxyháborúja? Mindegyik mellett komoly érvek sorolhatók fel, a legegyszerűbb mégis talán ezek mixtúrájaként értelmezni. Ugyanakkor egyetemes jellege mellett a polgárháború igen egyedi spanyol jellegzetességekkel bírt. Az is hiba, ha a két oldalt valaki homogén tömbként igyekszik megfogni, mert ez sem a köztársaságiakra, sem a nemzetiekre nem volt igaz. Ahogy a korábbi spanyol koalíciós kormányok, úgy a két hadviselő oldal is igencsak töredezett volt politikailag, bár folyamatosan tolódtak a szélsőségek felé a háború során. A köztársaságiaknál tömörültek különféle progresszív elemek, valódi humanisták szintúgy, mint anarchista, szociáldemokrata és kifejezetten marxista és bolsevik erők, míg Franco alá besoroltak az olasz fasiszta mintát követő Falange mozgalom mellett a mérsékelt konzervatívok vagy a monarchista szimpatizánsok egyaránt. A spanyol polgárháborúhoz vezető problémák jelentős része a mai napig fennáll. Ilyen a központi hatalom és a helyi autonómia viszonya, az etnikai ellentétek az országon belül, és a spanyoloknál a XIX. század óta nagyon élesen megfogalmazódó vallási kérdés is. Az utóbbi években előkerült spanyolországi problémák (Katalónia kérdése, autonómiák, szociális modernizáció) jelzik, hogy a polgárháborút okozó problémák javarészt a mai napig a spanyol politikai élet részét képezik, és nem sikerült megnyugtatóan egyiket sem megoldani az elmúlt 90 évben.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: azonnali.hu, rubicon.hu, Esdaile, Charles J.: The Spanish Civil War. A Military History. London-New York, 2019

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 4. kép.