A gyilkosságok 1921-ben keltettek riadalmat az oklahomai Osage megyében. Viszonylag rövid idő alatt több indián is gyilkosság áldozata lett, és a módszerek az elkövetkező években különböző formákat öltöttek. Némelyeket hidegvérrel főbe lőttek, mások lassú mérgezés áldozatai lettek, de volt rá példa, hogy valakit elgázoltak, mást felrobbantottak. A helyi hatóságok és az érintettek által felbérelt magánnyomozók eredménytelen kutakodását követően 1925-ben a Nyomozó Iroda (a későbbi Szövetségi Nyomozó Iroda, vagyis az FBI) vette kézbe az ügyet. Az iroda élére frissen kinevezett J. Edgar Hoover a korábban a texasi rangereknél szolgáló Tom White-ot küldte Oklahomába területi képviselőnek, hogy ő irányítsa a nyomozást az oszázs-gyilkosságok ügyében. A régi vágású, vérbeli vadnyugati cowboynak tűnő White nem egyszerű feladat előtt állt. Úgy tűnt, a gyilkosságsorozat mögött egy mindent behálózó összeesküvés áll. Korábban például egy tehetős olajkereskedővel Washingtonban végeztek, amikor azért utazott a fővárosba, hogy a szövetségi hatóságokat tájékoztassa az eseményekről.

David Grann nemcsak a múlt egy sötét fejezetét tárta fel, hanem azt is kiderítette, miközben a könyvhöz gyűjtött anyagot a 2010-es évek derekán, hogy a Nyomozó Iroda által felgöngyölített ügy valójában csak a jéghegy csúcsa volt. Tényfeltáró munkája során arra jött rá, hogy a huszadik század elején Osage megyében történtek más olyan gyilkosságok is, amelyek feltehetően nem köthetők azokhoz, akiket végül Tom White nyomozása eredményeként a húszas években elítéltek, és ezen gyilkosságok egy része mindmáig felderítetlen. Noha a fennmaradt feljegyzések, jelentések, újságcikkek és levelezések segítségével bizonyos szintig össze lehet rakni a kirakós darabjait, közel száz év távlatából ma már nem lehet minden kétséget kizáró bizonyítékokat találni. A gyilkosságokat (1918 és 1931 között több mint 60 oszázs indiánt öltek meg) minden esetben ugyanazzal a céllal követték el: általuk szert tenni az elhunyt indián vagyonára.

Grann a könyvet három részre osztotta. Az első rész (vagy ahogyan ő nevezi, krónika) A halálra ítélt asszony címet viseli, és a korabeli eseményeket meséli el, ahogyan azok történtek. Gondosan vigyáz arra, hogy azok az összefüggések, amelyekre csak később, a Nyomozó Iroda ügynökeinek vizsgálata során derült fény, az olvasó előtt ugyanúgy rejtve maradjanak, ahogyan akkor, a húszas években is láthatatlanok voltak az érintettek számára. A gyilkosságok mögött álló értelmi szerzőkről csak a második krónikában hull le a lepel, ez a rész A törvény embere címet kapta. Grann leírása egy fikciós mű izgalmaival vetekszik, ahogyan lépésről lépésre ismerteti az iroda ügynökeinek, elsősorban White-nak és legjobb embereinek a nyomozását, majd a tárgyalást és a törvény embereinek megfeszített küzdelmét az igazságszolgáltatás útvesztőiben, ahogy azért harcolnak, hogy a bűnösök a lehető legszigorúbb ítéletben részesüljenek. Szomorú, de igaz: három vádlottból végül csak kettő került rácsok mögé, életfogytig tartó büntetést kaptak, de tizennyolc, illetve harminc év után szabadon engedték őket, sőt, egyikük hét évvel a szabadulását követően magától a kormányzótól kapott kegyelmet. Eredetileg az ügyész halálbüntetést kért rájuk.

A harmadik, A tudósító című krónika a jelenben játszódik. Grann elmeséli, hogyan bukkant a levéltárakban és az áldozatok unokáival folytatott beszélgetések során olyan jelekre, amelyek azt látszanak igazolni, hogy valójában több gyilkosság történt „a rémuralom idején”, mint amiről az FBI aktái szólnak és „mint amiről az emberek tudnak”, közöttük valószínűleg olyanok is, amelyekhez az 1926-ban és 1929-ben elítélt személyeknek nem volt közük. A következtetés elkeserítő: az oszázsokat több, egymástól független csoport vagy egyén támadta. Kegyetlenül levadászták, kivégezték őket, hogy megszerezzék a pénzüket.

A könyv soraiból áradó hangulat részenként változik. Ez leginkább a harmadik krónikában érhető tetten, amikor Grann a jelenben ellátogat ugyanarra a földre, amely a huszadik század elején, az olajláz idején fénykorát élte. Ma már semmi nincs mindebből Oklahomában. Osage megye egykor virágzó városai mára elnéptelenedtek, az olajkitermelés csekély, mindent ellep a por és a pókháló, a város határán túl pedig ott van a puszta préri, ami egykor a mindent jelentette az indiánoknak, ma viszont a kietlen semmit jelképezi.

Grann a három krónikát címmel ellátott fejezetekre osztotta. Némelyik fejezetben jókora kitérőt tesz, hogy a főszereplőkkel jobban megismertessen. Az egyikben az oszázsok történetével foglalkozik, a másikban Tom White-tal, és még az utolsó fejezetben is fel-felvillant egy-egy alakot, akinek a személyi tragédiája élesebb kontúrt kap, ezáltal is szemléltetve, mekkora traumát okozott a rémuralom, hogyan mérgezte meg az oklahomai indiánok életét a gyilkosságsorozat.

A szerző rengeteg forrás felhasználásával írta meg a könyvét. A szöveget fekete-fehér képek egészítik ki. A végjegyzetek a kötet hátsó oldalain kaptak helyet, az ajánlott irodalom után. Talán hasznos lett volna a lapok felső részén az adott rész és fejezet címének feltüntetése, ez könnyebbé tenné olvasás közben a jegyzetek utáni keresgélést. Hiányoltam a név- és tárgymutatót a könyv végéről, valamint a térképet. Szerintem Osage-megye térképe nagyon hasznos lett volna.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com