Ilyen előzmények után hogyan vezetett az útja Győrbe?

A fővárosi főiskolai és egyetemi éveim alatt éltem a kulturális lehetőségekkel, gyakran jártam kiállításokra, koncertekre, színházba, balettelőadásokra. Meghatározta a jövőmet a Gombár Judittal való találkozás. Szinte minden nap arrafelé vitt az utam, amerre lakott. Mindig számíthattam az előrevivő kritikájára, szakmai támogatására. A nyolcvanas években Győrben már megkezdődött a középiskolai balett képzés, tervezték útjára indítani emellett a vizuális művészeti oktatást is. Ide hívott Judit: belevágtunk, megkezdtük az iskola akkreditációs folyamatát, számomra ekkor még kétlaki élettel. Közben végeztem a tanárképzőt, mialatt szabadúszóként már dolgoztam mint ipari formatervező. Hivatalosan 1991-től tanítottam a mai győri tánc- és képzőművészeti iskola elődjében. Komplex feladatunk volt, a kísérleti terveken túlhaladva az új képzési programot kellett felépíteni. Fiatalon, kevés tapasztalattal, de bátran, elkötelezetten…

Megmaradt a kapcsolata a Győri Balettal?

Mind a mai napig rajongója vagyok, ki nem hagytam volna egyetlen bemutatóját sem. Ehhez köze van a pécsi előéletemnek, ott az Eck Imre által megálmodott Pécsi Balett előadásai is az életem szerves részei voltak. A középiskolai osztálytársam édesapja, Szederkényi Ervin volt a Jelenkor főszerkesztője, tehát az akkori irodalmi élet kiemelkedő, progresszív személyiségeivel a kertjükben találkozhattam. Felnőtté érő kamaszként lételememmé vált a kortárs művészet iránti igény. Gombár Judittal pedig – részemről tisztelettel átitatott – életre szóló barátságot ápoltunk. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy a Markó Iván utáni időszak vezetőivel, Kiss Jánossal és Velekei Lászlóval is hasznos együttműködést sikerült kialakítani.

Miért éppen a textil mellett kötelezte el magát?

Kezdjük azzal, hogy sosem akartam más lenni, mint iparművész. Korán tanultam meg olvasni, kisgyerekként könyvtárba jártam, művészeti albumokban gyönyörködtem, Gulácsy Lajos festőművész volt az egyik kedvencem. A Bohóc című képe volt az első, amit reprodukcióról, olajfestékkel másoltam. Különös élmény, hogy 2023-ban találkoztam először az eredeti műalkotással a Szépművészeti Múzeum kiállításán. Igazán fiatal emberként rabul ejtett Csontváry Kosztka Tivadar életműve is, nála a színeket éreztem lenyűgözőnek. Pécsi éveim alatt gyakran látogattam az állandó kiállítását. Hamar kialakult az a munkarendszerem, amelyben szívesen működök együtt másokkal, nagyra értékelem a közösségben alkotás lehetőségét. Ehhez annyit adalékul, hogy édesapám műszaki ember volt, már kisgyerekként én rajzoltam meg az ötleteit, újításait, elképzeléseit. Ez óhatatlanul megalapozott egy mérnöki beállítódást, amely a mai napig sajátom, projektjeim nem is létezhetnének enélkül. Amikor beiratkoztam a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába, a grafikai, az ötvös, a kerámia és a textil szak között választhattam. Ez utóbbi kínálta, hogy a színeket ne csak festékben, hanem anyagban is gazdagon használhassam, valamint a közös munka lehetőségét is leginkább ez a szak ígérte.

Jól sejtem, hogy művészete azután ipari munkásságában teljesedett ki?

Első szakmám megnevezése: gobelinszövő, szőnyegkészítő és javító. Ebből a mai napig profitálok, ez adja az anyagban való színkeverés képességét, ennek máig tetten érhető a jelentősége. A balettiskolából hívtak át a Graboplasthoz tervezőnek, a Soproni Szőnyeggyárban szerzett ugyanis tulajdonrészt a vállalat. Izgalmas feladatok vártak itt, a szőnyegtervezés mellett az elektronikus tervezésre alkalmas design stúdió megszervezésében is jelentős szerepet kaptam. Létrejötte után többé már nem lyukkártyákkal, hanem digitális információkkal vezéreltük a szőnyeggyártást. A folyamatos soproni munkáimhoz kapcsolódott később a kesztölci tapétagyár új bemintázó technológiájának előkészítése, továbbá foglalkoztam a padlógyártásban a mélynyomás technológiájával, a kecskeméti intarzia parketta gyártásának elindításával. Ha szabad hozzátennem, ezeknek a munkáknak a nagy része nyugati exportra szánt termelést jelentett...

Mióta érzi magát valódi iparművésznek?

Mint mondtam, már gyerekként is hittem benne, a tanulmányaim is ezt a célt szolgálták. Édespám az önállóságomra bízta a pályaválasztást, azért is hálás vagyok neki, hogy a tanításra is tőle kaptam az impulzusokat. Maga a tudat – hogy iparművész vagyok – már az egyetemen kialakult, azóta élem meg minden nap, az is fontos, hogy mások is iparművésznek fogadnak el.

Melyik munkáira a legbüszkébb?

Nem könnyű a válasz, eddig volt negyvenegy önálló kiállításom, idehaza és külföldön, százhat csoportos tárlaton vettem részt, továbbá nyolcvanhat szakkiállításon Európa, Ázsia, Észak-Amerika és Ausztrália nagyvárosaiban. Különös élmény, hogy a rangos vizsgabizottság előtt megvédett diplomamunkámat tavaly, harminc év után vette meg egy fiatal házaspár. Beérett az alkotás. Jó érzés látni a soproni Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ aulájában a falikárpitomat. Harmincnyolc alkotásom található köz- vagy magángyűjteményben. Fontos számomra, hogy a szuverén textiljeim egyikét a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum vásárolta meg ebben az évben. Talán már a szűkebb környezetem is felfigyel az alkotómunkámra.

Milyen feladatok foglalkoztatják a jelenben?

Jelenleg a budapesti Nemzeti Színház nagyszínpadi díszfüggönyén dolgozom. Elképzelhetik a meglepetésemet, amikor Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója hívott fel és invitált megbeszélésre. Belépve az irodájába jött a másik meglepetés: 2001-ben Sopron város – az akkor épülő új Nemzeti Színház számára szánt – reprezentatív kárpit elkészítésével bízott meg, a Civitas Fidelissima ajándékaként a nemzet színházának. Nos, ezt a művemet a jelenlegi vezérigazgató az irodája díszéül választotta, és eldöntötte, hogy aki ezt a kárpitot csinálta, az fogja a színház új díszfüggönyét megalkotni. Egyik alkotás adta tehát a másikat. Eddigi pályám egyik legnagyobb feladata ez, jelenleg is dolgozok rajta, akkora lesz, mint egy kisebb tornaterem, százhatvanhét négyzetméterrel, fél tonna súllyal. És természetesen szakadatlanul tanítok, sajátos nevelési igényű és halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok számára igyekszem a tanulást vonzóvá tenni, és segítem őket egyről a kettőre jutni. Az életem a családommal teljes, mert bár hét éve özvegy vagyok, nagyobbik fiam a családjával és az érettségi előtt álló kisebbik fiam adják az érzelmi biztonságomat. Velük kiteljesedve élem meg hivatásomat. Descartes Értekezés a módszerről című művében találtam meg azt a gondolatot, mely ars poetica-ként jelentős számomra: „Dubito ergo cogito, cogito ergo sum, sum ergo Deus est. Kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok, vagyok, tehát Isten létezik.”

Mohay Gábor
Fotók: Dr. Nagy Miklós (1. és 5. kép), Károli Tamás Máté (2-3. kép), Szabó Béla (4. kép)

Fotógaléria: Kustán Melinda textilművész

Dr. Nagy Miklós, Károli Tamás Máté és Szabó Béla fotói

5 kép