2023 és 2024 során éppen 225 éve zajlott Napóleon egyiptomi‒szíriai hadjárata, melyben a francia hadsereg elfoglalta Egyiptomot, majd kísérletet tett az oszmán erők megtörésére Szíriában is. Előadásunk során ennek eseményeiről esett szó, szép számú közönség előtt. A hadjárattal kapcsolatban talán a legizgalmasabb az, miért került rá sor, elvégre nem tűnik természetesnek, hogy Franciaország a tőle 2400 km-re fekvő afrikai tartományt támadja meg, amely ráadásul hagyományos szövetségese, az Oszmán Birodalom hatalma alá tartozott. Ráadásul ezzel éppen Nagy-Britanniát akarta megtörni, ami nem tűnik logikusnak.

Miután 1797-ben Franciaország – Napóleonnak köszönhetően – békét kényszerített a Habsburgokra, a kontinensen a köztársaságnak nem maradt ellensége. Nagy-Britanniát azonban nem volt képes megtörni. A szigetállam, erős flottájának köszönhetően, gyakorlatilag megtámadhatatlannak bizonyult. Miután a Nagy-Britannia elleni invázióra kijelölt Napóleon meggyőződött arról, hogy ostobaság lenne megreszkírozni a partraszállást, egy közvetett akción kezdte törni a fejét: Egyiptom birtokbavételén. A franciák egyiptomi inváziójának voltak már történelmi előzményei. A 17. században a német filozófus, Leibnitz javasolta XIV. Lajosnak, hogy foglalja el az országot, majd – mivel mindig minden jó sztoriban akad legalább egy magyar is – a francia szolgálatban álló Tóth Ferenc báró vélte úgy, hogy a gyengülő törököktől meg kellene szerezni azt. Napóleon végül a zseniális külügyminiszter, Talleyrand segítségével meggyőzte a Franciaországot vezető öttagú direktóriumot és annak első számú vezetőjét, Baras-t, hogy Nagy-Britanniát Egyiptomon keresztül lehet legyőzni, mivel onnan fenyegetni tudják indiai birtokait. A direktoroknak valószínűleg hátsó szándéka is volt, mivel ha sikerrel jár Napóleon, az remek, ha meg kudarcot vall, akkor jó eséllyel elveszejthetik a túl magasra emelkedett katonát. Napóleont saját dicsőségvágya is hajtotta, olvasmányainak jelentős részét ókori írók alkották, és Nagy Sándor vagy Julius Caesar hódításaihoz hasonló sikerekre vágyott, amit ez az expedíció megadhatott. Napóleon végül 1798. március 5-én beterjesztette javaslatát a Direktóriumnak:

„Az Ügyvezető Direktóriumhoz!
Párizs, VI. [év] 1798. Ventôse 15.

Egyiptom és Málta elfoglalásához 20000-25000 gyalogosra és 2000-3000 lóról leszállított lovasra van szükség. Ezeket a katonákat Franciaországból és Itáliából lehet kiállítani, majd behajózni a következők szerint:

Civitavecchiánál: a 21. könnyű-, a 61. és 88. sor[gyalogezred] Belliard és Friant tábornokokkal, 5200 ember; a 20. dragonyos- és 7. huszárezredek Mireur tábornok[kal], 800 [fő]…

Összesen 24600 gyalogos, 2800 lovas.[…]

E csapatokat el kell indítani különböző kikötőkbe, és készen kell állniuk Floréal [hónap] elejére, hogy továbbhaladjanak az Ajacciói-öbölbe. E csapatokhoz hozzá kell adni: hatvan tábori ágyút, negyven nehéz ostromlöveget, két század utászt, egy tüzérségi zászlóaljat, két századnyi árkászt, egy pontonos zászlóaljat, amelyek francia és itáliai kikötőkben hajóznának be az alábbiak szerint...”

A direktórium elfogadta a javaslatot, és még aznap kimentek a különböző utasítások az előkészületek megkezdéséhez. Napóleonnak és társainak mindössze 10 hetük volt felkészülni a hadjáratra, mivel úgy kellett megérkezniük Egyiptomba, hogy ott éppen aratás után legyenek, és élelmezni lehessen a sereget. Napóleon személyesen válogatta ki a tisztikart és az alakulatokat, akiket magával szándékozott vinni, hogy tökéletesen biztos lehessen mindenben. Mellette volt vezérkari főnöke, Louis-Alexandre Berthier, a kiváló műszaki parancsnok Caffarelli és Thomas-Alexandre Dumas lovassági tábornok is, utóbbi nem mellesleg a későbbi híres író, Alexandre Dumas apja. Mivel számítani lehetett arra, hogy hosszan lesznek távol, és a brit flotta elvághatja őket az anyaországtól, a „Keleti hadsereg”-nek elkeresztelt haderőnek kvázi önellátónak kellett lennie hosszú távon. A csapatokat dél-franciaországi, északnyugati-itáliai és korzikai kikötőkben gyűjtötték össze, és Brueys vezetésével hadiflotta fedezete mellett kellett áthajóznia Egyiptomba. Az előkészületek május közepére befejeződtek, az Armée d’Orient május 19-én elhagyta Toulon kikötőjét. A hadiflotta gerincét 13 sorhajó (köztük a hatalmas, 130 ágyúval felszerelt L’Orient) és 4 fregatt alkotta, amihez kisebb hadihajók, valamint 280 szállítóhajó járult. A hadsereg tartalék egyenruhákat, cipőket, szerszámokat vitt magával, valamint ágyúnként 3-500 lövésnyi muníciót. Napóleon már a kezdetektől tudományos expedícióként is tekintett a hadjáratra, így 167 tudós csatlakozott hozzá, akik minden korabeli tudományterületet lefedtek, a botanikától a geográfián és nyelvészeten át a festészetig.

A flotta szerencsés csillagzat alatt hajózott, mert bár a Horatio Nelson vezette brit flotta folyamatosan vadászott rá, de mindig elkerülte azt. Napóleon első célpontja a Földközi-tengerben kulcsfontosságú helyen fekvő Málta volt, amelyet ekkor a Johannita lovagrend birtokolt, miután Rodosz 1522-es eleste után ide tette át főhadiszállását. Bár a szigetcsoport igencsak meg volt erősítve, a csekély haderővel rendelkező lovagrend némi töprengés és ellenállás után behódolt, így Málta francia kézre került. Napóleon – némi helyőrséget hátrahagyva (amely majd 1800-ig védi a britekkel szemben) ‒ továbbhajózott Egyiptom felé. Végül a francia csapatok 1798. július 1-én partra szálltak Abukirnál, ahonnan Napóleon tüstént üzenetet küldött a helyi lakossághoz (természetesen nyomdagépeket is vitt magával propaganda céljára). A kiáltványban közölte, hogy a szultán barátjaként jött, nem akar ártani a muszlimoknak, csak a britekkel kokettáló helyi urak, a mamelukok hatalmának megtörésére érkezett. Kiemelte azt is, hogy éppen a francia forradalmi kormány törölte el a pápai államot és az iszlám ellen hitharcot folytató máltai lovagrendet, hogy ő maga tiszteli a prófétát és a Koránt.

Napóleon csapatainak egy része nyugatra fordulva elfoglalta Alexandriát, míg a főerők Kairó felé nyomultak. A katonák számára gyorsan kiderült, hogy a nagy keleti gazdagságról szóló mesék erősen túlzóak voltak, útjuk során leginkább csak lepusztult kunyhókkal, patkányokkal és a sivataggal találkoztak. Napóleon végül a helyi mameluk vezérrel, Murád bejjel az úgynevezett piramisok csatájában ütközött meg július 21-én, amikor a francia gyalogság négyszögei visszaverték a fanatikusan küzdő mameluk lovasság rohamait. A csata azonban nem a gízai piramisok lábánál zajlott le, hanem attól északra 15 kilométerre, Imbaba városánál, és természetesen Ridley Scott filmjével ellentétben Napóleon a valóságban nem is lövette a piramisokat. A győzelem után a francia uralkodó birtokba vette a fővárost, Kairót, és igyekezett megszervezni a meghódított terület közigazgatását, de helyzete hamarosan igencsak megromlott.

A francia hajóhadat ugyanis elhagyta korábbi szerencséje. Augusztus 1-én késő délután Nelson armadája végül rábukkant az Abukiri-öbölben horgonyzó francia hajóhadra. Noha a hadihajók számát és a tüzérségi lövegek mennyiségét nézve a franciák enyhe fölényben voltak, a jóval képzettebb, agilisabb britek másnapra megsemmisítő győzelmet arattak. A franciák földközi-tengeri flottája gyakorlatilag teljesen megszűnt létezni. 13 sorhajójukból 2 elsüllyedt, 9 brit kézre került, és csak kettő volt képes elmenekülni. Maga Brueys admirális a zászlóhajóján esett el, majd a L’Orient felrobbant, közel ezer tengerészt ölve meg. A csatavesztés egyben azt is jelentette, hogy Napóleon seregét elvágták az anyaországtól, még a puszta kapcsolattartás is rendkívül megnehezült.

Ráadásul Napóleon politikai tervei sem működtek. A török szultán a franciákat hódítóknak tekintette Napóleon fogadkozása ellenére, és válaszul szövetséget kötött az ősellenségének számító oroszokkal, valamint a britekkel. A porta egyben Szíriában hadat gyűjtött a tartomány visszafoglalására, míg a britek maguk is csapatokat akartak partra tenni Egyiptomban. Az orosz‒török tengeri erők hamarosan megtámadták és elfoglalták a franciák által birtokolt Korfut, majd a kontinensen is osztrák‒orosz támadás érte a franciák itáliai vazallusait. Egyiptomban a mameluk lovasság rajtaütéseket hajtott végre a hódítók kisebb erőin, míg a helyi lakosság Kairóban október során véres felkelést robbantott ki a gallok ellen. Napóleon olyan gesztusai, mint Mohamed próféta születésnapjának megünneplése és az iszlám jogtudósok helyi közigazgatásba történő bevonása nem volt képes elleplezni, hogy mégiscsak idegen megszállás történt.

1798 végén már egy egyidejű brit‒török támadás fenyegetett, így Napóleon úgy vélte, meg kell előznie egy ilyen kooperációt. Célszerűnek látta előbb felszámolni a szíriai török erőket, hogy utána a britekre koncentrálhasson. A kairói felkelés véres elfojtását követően mintegy 10-12 ezer embert vont össze a Nílus deltájánál, majd február elején a tengerpart mentén megindult Szíria ellen. Előőrse El-Arísnál szétvert egy török sereget, majd március elején néhány napos ostromot követően bevette Jaffát. Ezt követően a legfontosabb erőd, Akkó ellen vonult. Ott viszont emberére talált.

A helyi török parancsnok Ahmed „Dzsezzár” pasa volt, aki klasszikus keleti hadúrnak számított: ravasz, kőkemény, és mint a „Dzsezzár”, azaz „mészáros” melléknevéből kikövetkeztethető, nem félt bemocskolni a kezeit. Felkészült az ostromra, maga irányította az ellenállást, amit megkönnyített a brit támogatás a tenger felől. Óriási segítséget jelentett, hogy a hajón szállított francia ostromlövegeket a britek még az összecsapás kezdetén elfogták, így Napóleon csak kisebb kaliberű ágyúkkal tudta törni a falakat. Nem csoda, hogy a korzikai két hónapon át nem jutott semmire. Noha a franciák legyőztek egy török sereget a Tábor-hegynél, a várossal nem boldogultak.

Napóleon 1799. május 21-én megkezdte a visszatérést Egyiptomba, ami igencsak aktuálissá vált, mert a brit‒török partraszállás már küszöbön állt. Alig ért el Alexandriához, máris vissza kellett vernie egy támadást. A későbbi császárhoz eközben eljutottak azok a hírek is, hogy a köztársaság Európában súlyos vereségeket szenvedett el Itáliában, ráadásul be kellett látnia, hogy Egyiptomban nem terem már túl sok babér. Titokban megszervezte hazatérését, amiről még helyettesének, Kléber tábornoknak sem szólt előre. Klébert felhatalmazta levelében, hogy tárgyaljon a britekkel a csapatok hazatéréséről feltételek mellett, majd az afrikai partok mentén haladva sikeresen kijutott Egyiptomból, hogy hazatérve, alig pár hónappal később, november 9-én puccsal megdöntse a direktóriumot, és maga legyen az állam első embere, egyelőre konzuli minőségben.

Az Egyiptomban maradt francia csapatok még két éven át kitartottak Kléber, majd Menou tábornokok irányításával, de a tengeri fölény végül döntőnek bizonyult. 1801. szeptember 2-án Menou kapitulált Alexandriában, és ezzel véget ért a nagy kaland. A hadjárat nyilvánvaló katonai kudarca ellenére Napóleon karrierjét nem törte ketté, sőt tettei legendákká nemesültek. Az egyiptomi hadjárat tudományos hozadéka szinte felbecsülhetetlen. Napóleon még 1798-ban megalapította a kairói Egyiptomi Intézetet (Institut d'Égypte), amely fontos kultúrtörténeti emlékeket gyűjtött össze. A francia megszállás alatt, egy erődépítési munkálat közepette felfedezett rosette-i kő segítségével 1822-23-ban sikerült megfejteni az ókori egyiptomi hieroglif írást. Napóleon ugyan nem hódította meg a keletet Nagy Sándorként, ellenben az ókori keletet hozta el Európába.

Horváth Gábor
Fotók: Polczer Árpád