Több száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Margaret Atwood – akinek regényeiben többször feltűnik a nemek közötti különbségek kérdése – megformálja nekünk Penelopéiát, s megmutassa, hogy a házastársi hűség mintaképeként ismert mitológiai alak sokkal több annál, mint amit Homérosz mesélt róla.

A Pénelopeia az érem női oldala, s mint ilyen jogosan tesz fel olyan kérdéseket, hogy Odüsszeusz húsz évig tartó kalandozásai alatt hogyan alakult még kiskorú feleségének élete egy idegen országban, újszülött gyermekével, akinek nevelésén, gondozásán is osztoznia kellett. Hogyan birkózott meg a mindennapi élet megpróbáltatásaival, a kérők hadával, a gyermeknevelés kérdéseivel, a gazdasági-társadalmi kihívásokkal, egy meglehetősen zord gyermekkor terheit cipelve? Mit gondol a hős Odüsszeuszról, akinek hazugságai felett szemet huny, hatalmát nem kérdőjelezi meg, miközben minden nehézséggel egyedül, férfitárs nélkül kell szembenéznie?

„Most, hogy meghaltam, már mindent tudok” – ezzel a figyelemfelkeltő mondattal indul a regény, Atwood hősnője „onnan lentről” mesél, meghökkentő őszinteséggel, helyenként nyersen, tényszerűen, saját esendőségeit is felismerve, megmutatva. Az egyes szám első személyben megírt visszaemlékezéseket a megölt szolgálólányok énekei szakítják meg, amelyek a tragédiákkal együtt előadott szatírdrámákig vezethetők vissza. A megerőszakolt, majd megölt szolgálólányok kórusa minden alkalommal más irodalmi műfajban szól ki a történetből, többek között egy képzeletbeli bírósági tárgyaláson állítja elő Odüsszeuszt, hogy valljon tetteiről, majd a lányok a másvilágon is kísértik, folytonos útkeresésre kényszerítik Homérosz hősét.

Penelopéia gyermekkorának megdöbbentő történéseivel vezeti be az olvasót életének eseményeibe: születése után nem sokkal apja a tengerbe dobatja, majd megmenekülését követően megtűri palotájában, hogy aztán hozzáadja „egy rövid lábú, csaló ismeretlenhez”; hideg szívű, változó érzelemvilágú anyjától ugyancsak nem remélhetett megértést, támaszt, így kiskorától fogva csak saját magára számíthatott. Az eseményeket kronológiai sorrendben megismerve egy kiszolgáltatott, szokásoknak, törvényeknek és dogmáknak alárendelt nőt ismerhetünk meg, aki meg sem próbált szabadulni ezektől a béklyóktól, s később, amikor Odüsszeusz hosszú évekig kóborolt, kénytelen volt kézbevenni és irányítani annak birtokait, a háztartást, döntéseket hozni és helytállni, minden területen.

Az utókor Penelopét a házastársi hűség mintaképeként ismeri, aki hosszú évekig ellenáll a kísértésnek, és hűségesen várja haza férjét, még akkor is, ha a hozzá eljutó hírek szerint Odüsszeusz egy nimfával él, majd királylány veszi pártfogásába, ámulva hallgatva dicső hőstetteit. Mindezek ellenére a Pénelopeia egy teljes fejezetet szán arra, hogy tisztázza a két-háromezer éves, hűtlenségéről szóló pletykákat, amivel bizonyítja ragaszkodását a róla kialakult általános vélekedéshez, mutatva ezzel, hogy a „mit szólnak mások?” kérdés kapcsán évezredek távlatából is ugyanúgy gondolkodunk.

Margaret Atwood hősnője nem próbálja megváltoztatni a görög eposz forgatókönyvét, csupán finoman árnyalja annak alapigazságait, megmutatva a hős Odüsszeusz gyarlóságát, az ő saját küzdelmeit, félelmeit. Várakozásának hosszú évei után férjének hazatérte sem hoz békét és megnyugvást számára: a kérők és szolgálólányok brutális kivégzése után neki bizonyítania kell, hogy mindvégig hűséges volt, Odüsszeusz pedig dolga végeztével újabb utazásra indul, otthon hagyva feleségét.

Atwood kisregénye tükröt tart a férfiak uralta kemény és erőszakos világnak, ahol nincsenek érzelmek, csak versengés, ahol a nők szinte észrevétlenek, nincs joguk dönteni saját életük kérdéseiben, és rengeteg feladat hárul rájuk. Épp ideje, hogy megváltozzanak a narratívák, helyet és lehetőséget adva a hősök fogalmának más értelmezésére, világrendek és szemléletek gyökeres változására.

Boncina-Székely Szidónia
Forrás: olvasoterem.com