Vida Gábor már az Egy dadogás történetével egy olyan komplex erdélyi valóságra reflektál, amelyik addig szemérmesen meghúzódott a Wass Albert-, Nyírő József-féle idealizált, Erdély a magasban kép árnyékában. A Senkiháza is szervesen illeszkedik ebbe a vonulatba, azzal a különbséggel, hogy ez alkalommal elsősorban nem önéletrajzi ihletésű művel van dolgunk, hanem a múzsa maga a huszadik századi történelem által ide-oda rángatott, többetnikumú erdélyi társadalom.

A regény egy fiktív erdélyi kisváros, a valahol Marosvásárhely mellett fekvő Namajd történetét meséli el 1936 és 1946 között. A mindentől elzárt település lakóinak többségét magyarok alkotják, mellettük románok, örmények, szászok és zsidók is élnek. A több mint négyszáz oldalas kötet e többnemzetiségű közösség mikrotörténeteit követi nyomon egy olyan időszakban, amikor államhatárok változtak, háború söpört végig a térségen, olyan sorsfordulókat hozva, amelyek hol az egyik, hol a másik nemzetiséget kímélték meg kicsit jobban a történelem viharaitól.

A főhős is tipikusan ennek a világnak a képviselője. A fiatal mérnök, Kalagor Máté, akit Matei Călugărunak is hívnak, Bukarestből érkezik a kisvárosba, hogy megnézzen egy Ganz-vízturbinát, emellett a szerencséjét is keresi. Az ő személye révén mélyülünk el a helyi közéleti viszonyokban, ismerjük meg a helyieket, miközben Romániában kiépül a királyi diktatúra, egyre erősebb lesz a Vasgárda, hogy aztán beköszöntsön a kis magyar világ, amelynek a szovjet hadsereg vet véget, magával hozva a kommunizmust.

Kalagor Máté, a messziről jött idegen lelkében több vihar is dúl. Szerelmi bánatát néha az identitásválsága váltja, hisz a románok magyarnak, a magyarok románnak tartják. Idegensége, kívülállósága mindvégig megmarad, homályban maradt származása miatt nem tartozik sehová. A namajdi univerzumban két dolog biztos: a folyamatos változás és az, hogy semmi nem marad titokban a városka lakói előtt.

A legjobb szó talán, amivel jellemezhető a regény, az a sűrű. Számtalan mélyréteg, árnyalat tarkítja a tömött, végeláthatatlan sorok között megbúvó szereplők mindennapjait, sokszor levegővételt sem engedélyezve az olvasónak, aki az alcímből kiindulva könnyed lektűrt vár, de kifogástalan, magvas szépirodalmat kap. Mintha egy barokk kori óriásfestmény tárulna elénk, amelyen megdöbbentő részletességgel ábrázolják a szereplőket és az őket körülvevő környezetet. Amikor már elveszni látszik az olvasó a színes kavalkádban, mindig jön egy pazar mondat, ami visszabillenti a kerékvágásba.

Vida Gáborról köztudott, hogy alapos kutatómunkát végez minden regénye előtt. Ez annyira jól sikerült, hogy akit érdekel a szóban forgó korszak társadalomtörténete, a szociálpszichológiai vonatkozás, ne keresgéljen tovább. Miközben egy több nemzet által alkotott múltbéli közösség viselt dolgaira reflektál, úgy képes szólni a jelenhez, hogy az általános érvényű emberi értékeket helyezi a középpontba, függetlenül etnikumtól, vallástól. A szereplők történetei önállóan, novellaként is megállnák a helyüket, egymáshoz csak lazán kapcsolódnak. Ebből fakadóan támadhat hiányérzet az olvasóban, aki a fülszöveg alapján egy nagy, kerek történetre számít, esetleg fejlődésregényre, de egyiket sem kapja.

A remekbe szabott mondatok, a mesteri lélekábrázolás, a minden részletre kiterjedő történelmi, szociográfiai háttér lenyűgöző bizonyítéka annak, hogy a szerző milyen magabiztossággal uralja a nyelvet, ám a rácsodálkozás mellett sehogy sem találni azt a vezérszálat, amely mentén a történet(ek) eljut(nak) valahonnan valahová. Vélhetően ezt a funkciót a történelem folyásának szánta a szerző. Talán Kalagor Máté szerelmi élete az egyedüli dimenzió, amely magában hordozza azt a feszültségfaktort, vagy annak lehetőségét, amiből jóval több is elfért volna a regényben.

Vida Gábor azt mondta egy interjúban az általa képviselt transzilvanizmusról, hogy évtizedek óta egymaga építi azt, és azért vizsgálja behatóan a két világháború korszakát, mert meg akarja érteni, hogyan éltek azok az emberek. Ebből pedig megérthető mindaz, ami vele, velünk történt.

A Senkiháza egyedülálló vállalkozás egy olyan erdélyi történeti valóság megragadására, amelyről eddig alig írtak, holott ugyanannak az erdélyi, romániai magyar valóságnak egy másik szelete: a multietnikus közösségeké. Ezek ismerete nélkül nem érthető sem a múltbeli, sem a jelenlegi Erdély, hisz lenyomatuk generációkon átívelő még akkor is, ha az egykor soknemzetiségű régió mára kettőre, románra és magyarra zsugorodott. Lenyűgöző látlelet, szépirodalmi szintre emelt szociológiai vizsgálódás arról, hogy mindig, minden korban érdemes a homogénnek látott, vagy láttatott, mikrotörténetek által szabdalt nagybetűs történelmi folyam mélyére nézni. Erdély esetében pedig egyenesen nélkülözhetetlen.

Sólyom István
Forrás: olvasoterem.com