Az első híreket követően nagy reményeket fűztem a filmhez: Ridley Scott, Joaquin Phoenix, Vanessa Kirby. Lehet-e rossz ilyen névsorral egy film? Aztán elkezdtem végiggondolni: lehetséges-e egy Napóleon kaliberű történelmi személyiségről olyan filmet készíteni, mint mondjuk a Gladiátor? Aligha. Commodus római császárról (aki az antagonista utóbbiban) igen korlátozott a források száma, élete összefoglalható néhány A4-es lapon, és a legtöbb utcai járókelő számára ez a név tökéletesen ismeretlen. Bonaparte Napóleon esetében nem ez a helyzet. Ezrekre tehető a francia császárról írt könyvek száma, fennmaradt levelezése nagyon terjedelmes (kb. 40500 levél!), gyakorlatilag minden órájáról el tudunk számolni, és mindenki hallott róla iskolai tanulmányai során. Bonaparténál éppen az a nehézség, hogy elképesztő karrier az övé, nemhogy 158 percre, hanem 158 órára is elegendő anyag van benne! Ezeken rágódva már nem látszott olyan reménykeltőnek az egész. Ha már menne a mozikban, mindenképpen a 4 órás rendezői változatot favorizáltam volna, mert eleve úgy éreztem, lehetetlen a nagy császár életét ilyen apróra zanzásítani.

Úgy vélem, az egyetlen rendezői orvosság erre az lehetett volna, ha egy olyan vonalra húzza fel a történetvezetést Scott, ami lehetővé teszi sok esemény kihagyását. Voltaképpen van is ilyen váz a filmben: Napóleon és Joséphine kapcsolata, de sajnos ettől sem lett jó. Az alkotók e viharos férfi–nő kapcsolat kibontása mellett ugyanis minden fontos történelmi eseményt is bele akartak suvasztani a két és fél órába. Bár inkább „történelemszerűnek” aposztrofálnám az itt kapott jeleneteket, mert csak nyomokban tartalmaz történelmi tényeket. Egyik történelemszerű eseménytől ugrunk a másik történelemszerű eseményig, logikai átkötések nélkül, éveken átlépve. Így aztán annak, aki elég jól ismeri Napóleon életét, a film elképesztően hiányos lesz, azoknak, akik pedig nem ismerik eléggé, nehezen követhető marad. Úgy didaktikus, hogy mégsem tudunk meg semmit. Időnként bemond dátumokat, helyszínt, adatot, de ezeknek az égegyadta világon semmi haszna, hiszen egyébként a történelmi események menetét igencsak szabadon kezeli a rendező. Miért fontos a halottak száma egy csatában, ha egyszer a csata megrajzolásában egyáltalán nem ragaszkodik a valósághoz? Az időrend itt-ott kaotikus, bár látszólag időrendben halad. Azonban nincs így: a Scott könnyedén felcserélt eseményeket. A filmben például Napóleon elválik Joséphine-től (a valóságban ez 1810-ben történt meg), majd ezután találkozik Sándor cárral Tilsitnél (ami igazából három évvel korábban, 1807-ben volt egy folyó közepén), és feleségül kéri az orosz uralkodó húgát... Azt már csak megjegyzem, hogy Joséphine bőven a császár visszatérési kísérlete előtt hunyt el, 1814 májusában, és Napóleon még Elba szigetén értesült is erről. De rendben, e változtatásoknak dramaturgiailag legalább még van értelme. Ám, hogy az orosz cár, aki ekkor 40 éves, mi célból lett a filmben tinédzser, azt nem tudom megindokolni...

Már ott bibi van, hogy Napóleon életét eleve nem lehet a Joséphine-nel való kapcsolatára redukálni, mert nem ez a központi eleme. Napóleon igazi nagy szerelme a saját akarata volt, és a szerinte őbenne megtestesülő francia nemzet. Csak úgy kíváncsiságból felütöttem egy kötetét Napóleon kiadott levelezésének, amely az imperátor 1809 és 1810 februárjai közötti üzenetváltásait tartalmazza. E kötetben 103 levelet írt Joséphine-nek. Soknak hathat elsőre, de 3264-ből van ennyi! Ennél nagyjából kétszer több szól Joseph Fouché rendőrminiszternek, háromszor ennyi Davout marsallnak, öt-hatszor ennyi Berthier vezérkari főnöknek, de némely, testvéréhez írt levelezése is meghaladje ezt a mennyiséget. Nem vitatva Joséphine fontosságát, Napóleon karakterét nem igazán lehet pusztán e kapcsolaton keresztül megérteni. Így a rendezői premissza megágyaz a film széteséséhez. De oké, legyen a történet váza Joséphine és Napóleon hektikus kapcsolata! A rendezői szabadság megengedi ezt. Akkor viszont miért nem tudunk meg semmit olyan apróságokról, mint Napóleon és Joséphine két nevelt gyermeke? Eugéne-ről annyit látunk csak, hogy gyerekként kardot kér Napóleontól, Hortense-ről meg még ennyit sem, egészen Joséphine haláláig arra sem jöttem rá, hogy a császárné mellett itt-ott feltűnő színésznő a lányát alakítja... Alig 158 percnyi idő esetében nagyon válogatni kellett volna, mi kerüljön a nézők szeme elé! Ennek ellenére bekerül a történetbe mondjuk Mária Antónia, akinek a halála közvetlenül semmi hatást nem gyakorolt a későbbi császár sorsára. Miért? Mert élete hasonlít Joséphine-éhez, hiszen sorsa rosszra fordulását is emelt fővel viseli? Talán. Vagy miért fontos Robespierre bukása Napóleon számára? Ezt sem tudjuk meg, sőt, úgy tűnik, profitál belőle, miközben a valóságban majdnem a Bonaparte-család bukását jelentette. Nem tudjuk meg például azt sem, mit kersett Napóleon Egyiptomban. Az egész jelenetnek semmi értelme a filmben, hacsak nem az, hogy szétlőjék a piramisok tetejét, ami meg hamis! Azt sem ismerjük meg, miért fordult Napóleon ellen a cár 1811-re (Scottnál Napóleon egyszerűen közli, hogy Sándor elárulta), és azt sem, hogy 1805 után volt egy második, 1809-es osztrák hadjárat. Spanyolországról például konkrétan egy mondat nem hangzik el a filmben, ahogy Trafalgárról sem. Értem én, hogy nem törileckét akarunk látni a vásznon, de akkor meg miért fontos felsorolni a halottak számát a csatában? Voltaképpen ami igazán hiányzik a vászonról, az Napóleon zsenije. Látunk egy időnként teszetosza magánembert, aki néhány összecsapás sikeres megvívása után diktátor lesz, de nem érezni mögötte a fedezetet. Sem a hadvezéri lángelmét, sem az egyéni nagyságot nem sikerült megrajzolnia Phoenixnek.

Ami kétségtelenül javít a filmen, az a két főszereplő. Habár Joaquin Phoenix Napóleonja hol bizonytalan, hol túl magabiztos, és több esetben eléggé esetlen. Az alakítása egyenetlen, de vannak kifejezetten jó részek. Phoenix és Vanessa Kirby közös pillanatai többször igen hatásosak. A film pozitívuma a helyenként gyönyörű látványvilágon (a ruhák és ékszerek fenomenálisak) kívül egyértelműen Vanessa Kirby Joséphine-je. Nála sokkal inkább van drámaiság, mint Napóleon esetében, holott fordítva kellene lennie! Tetszett egy-egy érdekes jelenet megvalósítása is. Jót mosolyogtam a híres koronázáson, amikor Jacques-Louis David ott festi közismert képét a vászon alján. Ugyanakkor egészen groteszk, már-már Monty Pythonba illő jelenetek is akadtak a filmben, amelyek komolytalanná tették.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Nyilván leginkább arról kérdeznek majd érdeklődők, mit szólok a film háborús részeihez. A csatajelenetekről inkább nem mondok semmit, ráadásul az itt látott Austerlitzi csatára még sokat kell aludnom (vagy innom), mire beszélni merek majd róla... Igen, elfogadom: aki semmit nem tud Austerlitzről, annak baromi ötletes és látványos lehet a filmbeli változat, de köszönőviszonyban sincs az eredeti történésekkel, sem a korabeli harcászattal. Toulon ostroma meg olyan szinten le lett egyszerűsítve egy kis erőd éjszakai lerohanására, hogy abban nehéz fellelni a valódi történéseket. Ridley Scottnak és stábjának láthatóan fogalma sem volt arról, hogy egy Napóleon korabeli ágyú hány kilót nyomott (egy négyfontos ágyú csöve több mint 280 kilót!), mert itt úgy felkapja két fickó, mintha habszivacs lenne. Nyilván mert az is... Még a Waterloo-t bemutató jelenetek a legjobbak, bár az itt látható vonalharcászat olyan 60 évvel korábbi taktikai elemeket vonultat fel. A Napóleon korában alkalmazott taktikai elemeknek, alakzatoknak nyoma sincs a filmben. Ellenben olyan részletekre figyeltek, mint hogy Napóleon várta a sár felszáradását... Ez ugyanis igaz, de akkor miért nem lehetett a valóságnak megfelelően előző éjszakára tenni az esőt? A csata napján ugyanis napos idő volt. Pont ezért várt a császár késő délelőttig a támadással! Ha június 18-án délelőtt zuhogott volna (mint a filmben), aligha szárad fel még aznap a talaj a lovasság számára. Nem az a baj, hogy változtattak a valóságon, hanem az, hogy semmi értelme nincs ennek a változtatásnak, a történet szempontjából ugyanis nem nyertek vele semmit. A Gladiátorban Commodus arénabeli (fals) halálának volt haszna: a rossz elnyerte méltó büntetését.

Összegezve: Sokat akart a szarka, de nem bírta a farka. Napóleonról továbbra is marad kedvencnek a 2002-ben részben Magyarországon forgatott miniszéria, amelynek sikerült viszonylag jól visszadnia a francia zseni életét, igaz, erre több játékidő állt rendelkezésre. Nem titkolom, a végeredmény ezúttal csalódás. Biztos, hogy valamennyit javítani fog rajta a rendezői változat, de az alapvető problémáit aligha orvosolja majd.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.