Aki esetleg még nem látta, annak a sztori röviden: A Fekete mamba fedőnevű visszavonult bérgyilkos (Uma Thurman) épp terhessége utolsó heteiben készül esküvőjére, mikor megpróbálja megölni a főnöke, Bill. De erőfeszítései ellenére életben marad, és négy év kóma után felébred. Eldönti, hogy a gyilkos osztag mind az öt tagján bosszút áll. Az eltelt idő azonban nemcsak az ő életére volt hatással, hanem a többiekre is.

Quentin Tarantino 1992-ben robbant be a Kutyaszorítóban című olcsó gengszterfilmmel, majd két évvel később az alig 9 millióból készült Ponyvaregénnyel sikerült is rögtön kultstátuszba emelkednie. 1997-ben megcsinálta élete első és egyben utolsó adaptációját az Elmore Leonard-novellából készült Jackie Brownt. Mindhárom filmről elmondható, hogy nagyjából két lábbal a földön járó alkotások, ahol mindennapos gengszterekről mesél el csavaros, vagy épp direkt konvencionális történeteket. Tarantino azonban tudta, hogy ezt nem csinálhatja az örökkévalóságig, így hatévnyi kreatív háttérmunka után az ő és Uma Thurman közös ötletéből megírta a Kill Bill forgatókönyvét. Érdekesség, hogy maga a sztori egyik része már szerepelt magában a Ponyvaregényben, ahol Mia Wallace mesél a pilot-sorozatepizódban lévő kis szerepéről, ahol egy öttagú gyilkos osztag tagját alakította.

Tarantino maga Harvey Weinstein tanácsára inkább kettévágta a forgatókönyvet, így cserébe nem kellett semmit sem kivágnia a sztoriból, és még a producer is két filmet kapott az árért. A forgatás előtt nem sokkal kiderült, hogy Thurman terhes, és mivel részben az ő ötletéből készült a sztori, ráadásul Tarantino nem is tudott elképzelni mást főszereplőnek, így inkább egy évvel elcsúsztatta a forgatás kezdetét. Ugyanakkor ez idő alatt a címszereplőre kinézett Warren Beatty kiszállt. Részben a várakozás miatt, részben meg ő azt szerette volna, ha Bill csak az utolsó fejezetben mutatkozik meg. Végső „gesztusként” azt javasolta, hogy helyette jobb lenne David Carradine a szerepre, és Tarantino rájött, hogy tökéletesen igaza van.

Úgyhogy mire a forgatás elkezdődött volna, Carradine már le is szerződött. Hozzájuk csapódott még Daryl Hannah egy tőle kissé szokatlan szerepben, valamint Lucy Liu. Ami nagyon érdekes, az Michael Parks jelenléte. Ugyanis az ő sheriff karaktere szerepel az Alkonyattól pirkadatigban is, ami két dolgot jelentett: a két film ugyanabban a filmes univerzumban játszódik, és a Kill Bill tulajdonképpen egy előzményfilm, legalábbis Earl McGraw sheriff számára.

QT azzal, hogy megalkotta a Tarantinoverse néven említett filmes univerzumot, külsőségekben is kénytelen volt arculatot változtatni. A kábé spotlámpákkal világító Andrzej Sekula, valamint a nála elegánsabban dolgozó Guillermo Navarro természetes képeihez képest kellett valami új, ami sokkal mozisabb, valami valóságtól picit színesebb és eltérőbb. Így találta meg Martin Scorsese egyik operatőrét, Robert Richardsont, aki azóta egy kivétellel (Halálbiztos) az összes QT-filmet fényképezte.

Tarantino a korábbi filmjeihez hasonlóan a Kill Billt is fejezetekre osztotta. Egészen pontosan tízre, melynek a felét láthatjuk az első részben. És írnom sem kellene, hogy mindezt egy összekutyult időrendbe tette. Véleményem szerint itt elkövetett egy drasztikus hibát, mégpedig rögtön az első fejezetnél. Ugyanis in medias res kezd bele a bosszúhadjáratba, és Vivica A. Fox karakterét „elfelejtette” megírni. Ez leginkább akkor lesz szembetűnő, ahogy haladunk a történetben. Ugyanis mindenkinek megvan a maga múltja, kivéve neki.

Arra, hogy ő miért került bele Bill vonzáskörzetébe, hogy tudott kilépni belőle, semmilyen választ nem kapunk. Csak kellett valaki, akivel egyből demonstrálni lehetett a Menyasszony bosszúszomját. Szerencsére ez a felszínes jelenet idővel elhalványul, és hamar megtalálja a saját hangját. Tarantino szép lassan adagolja az információt, a szokásosan ráérős beszélgetős stílusával, amit ezúttal egy túlszínezett és szinte meseszerű képeskönyvben helyezett el, tele rajzfilmszerű pillanatokkal.

Nem hazudtolta meg magát, úgyhogy az erőszak a történet szerves része. Míg az első három filmjében „spórolt” a vérrel, és sokszor a kevesebb több elv alapján dolgozott, addig a Kill Bill első részében, pontosabban annak 5. fejezetében karikatúraszerűen folyik a vér és röpködnek a testrészek. A 2 hónap alatt felvett harci jelenet a mai napig Tarantino egyik legambiciózusabb rendezői munkája, ami Yuen Woo-Ping nélkül nem lenne ugyanaz. A kínai rendező-koreográfus (aki többek közt a legendás Részeges karatemestert is rendezte, de dolgozott a Mátrixon is) rendesen kitombolhatta magát, és kimaxolta a kreativitást. Ő, Richardson, valamint az állandó vágó, Sally Menke lenyűgöző technikai tudást mutat be ezeknél a jeleneteknél.

Viszont nem szabad megfeledkezni a film másik igazán zseniális fejezetéről, melyben O-Ren Ishi (Lucy Liu) háttértörténetét mutatják be anime formájában. Ez a pár perces képsor – Luis Bacalov zenéjével párosítva – túlzás nélkül eléri Sergio Leone lírai jeleneteinek színvonalát. Ehhez tartozik egy érdekesség, mert bár egyik részben sincs ez kimondva, de az itt szereplő fehér ruhás bérgyilkos valószínűleg maga Bill (ezt egyébként David Carradine később egy interjúban igazolta). Ez az adalék segít elmélyíteni O-Ren lelkileg teljesen rideg karakterét.

A Kill Bill 1 – ahogy a többi Tarantino-mű – tele van jobbnál jobb zenékkel. Húsz évvel ezelőtt minden második telefon csengőhangja volt a Bernard Herrmann által komponált fütyülés, ahogy Daryl Hannah bevonul a kórházba. Legalább annyira legendás lett a Gheorghe Zamfir román előadó által játszott The Lonely Shepherd, vagy a Bruce Lee főszereplésével készült Zöld Darázs sorozat főtémája, amit Tarantino újrahasznosított, Lee ruhájával egyetemben.

Tarantino tehát sikeresen újította meg magát úgy, hogy szerzőiségében nem esett kár. A történet kettévágásának az lett a következménye, hogy az első fele kicsit felszínesebb, és bár nekünk most már nem, de anno fél évet kellett várni arra, hogy elmélyüljenek a dolgok a Menyasszony és Bill között. Nem mellesleg az itt csak a hangját adó David Carradine végre megmutatkozhat a folytatásban. Amit jelenleg kapunk, az egy ragyogóan fényképezett, látványosan koreografált és lírai pillanatokkal, néhol direkt túlságosan bárgyú párbeszédekkel, egy több perces vágatlan és zseniális jelenettel, egy remek japán zenekarral, valamint egy alázatos és ragyogó Uma Thurmannel megspékelt bosszúfilm, mely a lezáratlanságát egy szép kis csavarral sikerült idegtépő várakozássá változtatnia.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Zoltanek
Forrás: hetediksor.hu