Trendeket tetten érni nem könnyű, zsánerek és azokon túli krimik, SFF-k, horrorok, univerzális fabulák, szürreális világütköztetések, rögtől elemelt abszurdok jönnek-mennek, de akadnak azért klasszikusabb műfajokhoz köthető fikciós történetek, és persze szuperhősös próbálkozások is előfordulnak; a legszembetűnőbb közös szálat a színtéren belül azonban a jelek szerint az „így jöttem” önkifejező szerzőiségének panelekbe foglalása adja. De tovább él az is, ami az ötvenes-hatvanas évekbeli hőskortól kezdődően a hazai képregényes élet egyik legmeghatározóbb ágának számító adaptációs képregények hagyományait viszi tovább. Ennek irodalmi bázisából a kalandregények mellett a történelmi jellegű munkák emelkedtek ki, elsősorban klasszikusok tömörítéseivel, de az utóbbi néhány évben ez a vonal is felfrissült, megnyugtatóan szabadon kezelt formai/tartalmi eszközökkel, többé-kevésbé ellépve a korábbi trendektől. Néhány efféléről itt írtunk, idén pedig kijött egy termetes művészeti album is képregényes túlsúllyal, de erről majd később.

Hollerbach Emil az Amit a falakról tudni kell 2. részével (Zsiger, 2023) tétet emelt, az első füzet felnövés- és közérzetvívódásai első ránézésre narrációban maradtak, ugyanazok, egymásból nyíló játékterekbe tolva az élet apróságait, viszont most további külső/belső dimenziókkal gazdagodott a történet- és világépítés. A főhős, Nik önfelfedezése, létbe való belemélyedésének sokkja tapinthatóan kiterjedt eddig nem észlelt tartományokig, így az egyén és a világ ütköztetése valamiféle misztikus nyomozásba torkollik pánokkal, szellemekkel, kedves és szigorú segítőkkel, hogy aztán eldönteni is nehéz legyen: a valóságban jártunk, esetleg inkább az álmok síkján, vagy éppenséggel mindez ne számítson, mert úgyis többet nyújt a szimbolikus felfejtések szabadon kezelhetősége és az egyéni megélések varázsa. Emil anyanyelvi szinten beszél képregényül, remek ritmusérzékkel és vizuális minimalizmussal görgeti jól követhető sztorijait, arányérzéke példás, nincs sallang, sem alákalibrálás.

A Comicsmania több szálon kötődik az underground zenei kultúrához, így több kiadványuk szól metal, punk, dark wave zenekarokról és színterekről, konkrétan vagy legalább életérzés szintjén, most pedig Orosz László kiadóvezető vette a bátorságot a szerzői bemutatkozáshoz, és jogosan: az orosz Pussy Riot zenész- és performanszkollektíva történetének mozaikszerű montázsa meglepően jól sikerült. A Figura Zoltán rajzaival és Ghyczy Csongor tónusozásával / szerkesztői segédletével összehozott Pussy Riot – Lázadás Oroszországban című színes borítós, belül fekete-fehér füzet első ránézésre inkább tűnik illusztrált cikksorozatnak, mint hagyományos képregénynek, ám belemélyedve ez már mit sem számít. Az időugrásos, kiragadott részleteket felnagyító, mértéktartó, de hatásos szövegezés a csak lényegire koncentráló, már-már stilizált rajzokkal meglepően harmonikus összhangban húzza magával olvasóját a reménytelinek alig nevezhető politikai / társadalmi zúzda fullasztó nyomorába, hogy aztán ki-ki eldönthesse, lát-e, remél-e kiutat mindebből. A Pussy Riot anarcho-punk szellemiségének és lázadásának horizontja minden esetben ugyanahhoz a szélesvásznú tablóhoz, a társadalmat újrakalibráló, rabságot levető szabadságeszményhez illeszthető, így az ehhez vezető út elemei, a zene, a külsőségek és bárminemű egyéb forma sosem igazán fontos önmagában, csakis a lényeget szolgálják: a kimondást, a tanítást, az ébresztést, a felemelést. Ennek a meghurcolt és sokat szenvedett kollektívának a tagjai olyasféle figurák, mint a történelem összes többi nagy forradalmára, kiknek lelkében ugyanazon tűz lobogott, ugyanaz a nagy cél lebegett, és akik sosem adhatták alább a mindenkori despoták látványos megbuktatásánál. A figyelő, borzadó, drukkoló, most pedig olvasó átlagember, akik mi legtöbben vagyunk, örülhetünk, hogy mások ott harcolnak a vártán, mégpedig leginkább értünk. Mivel az elemi igazságtalanságok és a történet kicsengése is ólomsúllyal nehezedik az emberre, ha nem lenne ilyen erős és hatásos a kiadvány, talán félúton feladtam volna.

Koska Zoltánt nem csak önreflexiós, saját bejáratú filozófiával bevetett képnovellái és sorozatai révén tarthatjuk az egyik legizgalmasabb kortárs képregényesnek, de ha azt hinnénk, hogy csak a Nagy Csé életrajzzal érkezett meg a komolyabb ívű elbeszélésekhez, akkor érdemes a most egybekötve újonnan megjelentetett Jorge Luis Borges feldolgozásait (5 Panels, 2023) sürgősen beszerezni. A 2014-ben és 2015-ben külön füzetekben már kijött A halál és az iránytű, valamint A titkos társaság novellaátiratok Borges eredetijeinek több rétegét megtartották, de a belőlük kibontott, lazábbra fazonírozott, világokat (például óriási az argentin-magyar leszármazási ötlet) és korokat összeszálazó krimik egyszerre formálódtak barátságos hangvételű szatírákká és izgalmas gondolati feladványokká. Igaz, nem elsősorban ez utóbbi révén húz be, hiszen botcsinálta nyomozóinkat a titkos társaság éppen regnáló vezetője végül is jogosan pojácázza le, de nem is nagyon vártam horror-keménységű sorozatgyilkos etapokat, Koska erősségei máshová lőhetők be: szerteágazó gondolati indáit fantáziadúsan szövögeti, hűségesen ragaszkodva az összeshez, akárcsak soha meg nem csalt, szeretettel formált karaktereihez. Hamar felismerhető jellemvonásaikat is biztos kézzel vezeti, és ez még az epizodistákra is áll. Ez a végig a figurákon és mozgatórugóikon tartott fókuszpásztázás talán a legvonzóbb a képregényeiben, a gondoskodó, figyelmes atyai mentalitás az ehhez passzoló szelíd humorral szinte kisimogat a panelekből, konkrétan jobb lett a közérzetem a végére. Egyértelmű, hogy Koska Zoli eddigi életművének csúcsa a Nagy Csé, ám ezt a vonzó kis vaskos kötetet én lopva bár, de odateszem mellé.

A Blender – Az aprító 1 (Képregénydepó / Tripolar) a HK Comics bemutatja sorozat első darabja, az Alig használt képregények antológiasorozat mellett a kiadó önálló füzetek publikálásába is belekezdett, de nem csak vadiúj anyagokat gondoznak, a Blender eredetileg 2015-ben már kijött angolul, a mostani füzet persze magyar szöveggel. Prím Dániel Attila sztorija az első húsz oldalból ítélve izgalmasnak ígérkezik, és nem is lehet még ennyiből eldönteni, hogy a főhős maga a gyilkos, és több dolog csak a tudatalattijában zajlik, vagy mégis máshonnan lesz ez megugorva. Mindkét irányból lehet frappánsat kanyarítani, még jobb így kétesélyesként, ráadásul a füzet nagyját rajzoló Borbás Bence sötét tónusú, befelé örvénylő, igencsak kilátástalanra hangolt rajzai jól passzolnak az Aprító lelkivilágához, Balogh Anett füzetzáró pár oldala viszont némileg kilökött az addig egységes univerzumból, de később még ez is értelmet nyerhet.

A rockandroll / art-pop érdekeltségű Master-Lab Comics első kiadványairól már írtunk, azokat szorosan követte magyarul és angolul is a Henry Rollins – Vége a hallgatásnak című füzet, amely kevésbé tér el a hagyományos életrajzi narrációtól, inkább csak hátralép egyet. Rollins életművének, megéléseinek, a helyzetekre adott reakcióinak tablóba foglalása nagyjából egyenletes tempóban gördül végig a heves ifjonti évektől a rockzenétől eltávolodó művész lenyugvásáig, aki végül a spoken word estek mellett rátalált önkifejezésének új formájára beszélgetőműsoraival. A kezdeti rockrajongás, majd a Black Flag és a Rollins Band néhány jellemző momentuma mellett beleszagolhatunk Lemmy-hez fűződő barátságába, és a végén még a kiadó háromfős legénységét (Mester Csaba rajzolót, Tóth-Laboncz Attila írót és György Zoltán szerkesztőt) is látjuk Rollinst üldözni a kész képregénnyel, aki hírhedten utálja, ha a rajongók közvetlenül előadás előtt és után zaklatják, így a szemük láttára szét is tépi a róla szóló füzetet. Nem úgy a The Quarrymen hőse, azaz John Lennon, és most nem az ismert okra célzok, mint inkább a médiaszenzációvá növelt világbéke-megtérésére. Lennon a hetvenes évekre valóban megszelídült, a kölyökcsikó lendület persze még másképp muzsikáltatta, de a The Quarrymen skiffle zenekar története a zenerajongóé, a korai rockandroll alapkőletételének aktusát domborítva ki, és még az utána következő Beatles-t is fókuszba hozza – ami szerintem is a legjobb dolog, ami a XX. században történt, legalábbis rocktéren. A képregényfüzet legfőbb erénye éppen a mindhalálig-rajongók megnyugtatása: sosem lesz jobb dolga a magunkfajtának, mintsem együtt utazni ezzel az énünkkel, ásó-kapa-nagyharang.

Míg a The Quarrymen a kiemelt pillanatok örök-zárványainak sorba rendezésével (a Rollins füzethez hasonlóan) nem tér el a klasszikus biopic narratívától, a Hadházi László: Mocsok dolgok, piszkos olcsón viszont a kiadó első két füzetének vonalát viszi, azaz valós előadói életmű valamely momentumát tekeri maximumra fikciós hozzáköltésekkel. Mert pont ez a lényeg, és ebben a Master-Lab Comics remekel: elég akár egyetlen kaland csúcsra járatása az adott zenekar karakterének minél teljesebb érzékeltetéséhez. Sőt, néhány jellemző vonás karikírozása is megteszi, hiszen ebből a fényszögből nincs nagy különbség a rockandrollban, egy vérbő és szégyentelenül magát vállaló banda rokon az összes többivel. A Blues From Hell zenekar Kuplé című lemeze alieneket és lengén öltözött nőket vonz be, és még az AC/DC-rokonság is bizonyítást nyer (nem véletlen a borítótipográfia), így minden cselekmény csak bónusz lehet, ahogy a címszereplővé növelt Hadházi László gitáros állandó jelenléte is. Ő nyilvánvalóan ismert (saját bevallás szerint „közepesen ismert”) humorista mivoltában viszi a prímet, és szerencsére a minél teljesebb műélvezethez, a lecsupaszított világképek elbírásához hozzátartozik a bőven adagolt irónia, e nélkül bajban is lennénk.

A Majomdaráló (Nero Blanco Comix, 2023) ötödik fejezete az első négy füzet hangvételét fűzi tovább: szándékosan túltolva és abszurd humorba horgolva a történéseket. Stílusa rokonszenves, és bár azok a bizonyos túltolások itt-ott felettébb ráérősen csordogálnak, a bennünk lakó és mesére mindig éhes örök gyermek lelkületét visszatükröző játékosságuk és a karcmentes humánum szerethetővé kerekíti azokat is. Madarász Gergely íróként is lazán, különösebb döccenők nélkül viszi végig az ötleteit, és bár az utolsó fejezet forgatókönyvszerű szövegezéséhez ugyanazt a képkockát használni – leszámítva a főhős feje körül repkedő legyet, aminek persze lesz végül szerepe – türelempróbáló megoldás, de az ebből kikerekedő időparadoxonos csavar bocsánatos bűnné halványítja visszamenőlegesen is a megpróbáltatásainkat. Végül is simán lehet ilyesmi egy időutazós történet lehetséges kifutása. A kedvencem persze nem ez, hanem a gótik-lány szerelmi története az őt elhagyó, majd megbocsájtást remélő fiújával; esküszöm, ott van a zsáner valaha volt legjobbjai közt. Madarász letisztult vonalvezetésű rajzait nem lenne jó túl sokáig nélkülözni, remélhetőleg akadnak még további ötletei.

Ötödik lapszámánál tart a Q (Q Kiadó, 2023), amely nevéből már elhagyta a Képregényújság meghatározást, ami több szempontból is érthető, mert bár főleg képregényeket közöl szerzőitől, jellegében, gondolkodásmódjában, vizualitásában ugyanennyire rokon az art-fanzinekkel, sőt, az underground fanzinokkal úgy egyáltalán. Markáns alkotói és politikai nézőpontokból fogalmaznak meg kérdéseket és válaszokat, amelyek éppúgy érdekesek egyéni, mint társadalmi oldalról: identitás, művészi hitvallás, közösségi szerepek és szociális nehézségek. Jelen lapszám a Mi a művészet? tematikáját járja körül, megfogalmazás és grafikai ábrázolás terén ahány szerző, annyi világ, és jól is van ez így, a sokszínűség ellenére halmazba rendez valamiféle egységet és összetartást, ami talán nem más, mint az örök szabadságvágy eszményképe és kivívható terei. Ha így van, további kérdés a tudatosság foka, amire egyébként kapunk válaszokat, bónuszként pedig Hudra Móni konkrétan a Mi a művészet? című dolgozata végén fel is teszi a kérdést: „…és neked mi a művészet?”, amire – élve a lehetőséggel – itt próbálok röviden válaszolni. Felütésként a híres képregényszerző, Alan Moore ars poeticáját idézem be, ami egy róla rajzolt portré alá be is került a kiadványba, és némileg összecseng az enyémmel: „A művésznek nem az a dolga, hogy megadja a közönségnek, amire az vágyik. A művész dolga, hogy azt adja a közönségnek, amire annak szüksége van.” És igen: a művész és a művészet feladata egy és ugyanaz, vagyis a szükség kifejezése. Művészet azért van, hogy emlékeztesse az embert egyik alapszükségletére: kapcsolatot találni a rajta kívüli világgal. Ami egyszerre jelenti a természetit és a természetfelettit, vagyis a horizontálist és vertikálist, valamint saját belső lényegünk eddig fel nem tárt és meg nem ismert dimenzióit. (A kötet szerzői: Bónyai Barbara, Hollerbach Emil, Hudra Móni, Lakatos Botond, Lamm Lenke, Mráz István, Oravecz Gergő, Peitl Berta, Varga Kincső, Varga Luca)

Ghyczy Csongor érzékeny és monomániás szerző: műveiben az érzelmi fókusz mindent fölülír. Szereplőit amennyire csak lehet, közel hozza, kényelmi pozíciót nem igazán kíván, nem is enged, végül pedig az egészet belesimítja egy filmszerű szövedékbe, hogy a lapozgatás már föl se tűnjön, és maradni is akarjunk ebben a kép-közeli helyzetben. Ugyan mi másért: értünk, hiszen rólunk szól, és persze vágyainkról, függőségeinkről, ismerőseinkről, a modern ember szociális vákuumáról, a bennünk kavargó káoszról. Az Online/Offline – Kettő.pont.nulla füzet teljesen az, amire asszociálhatunk a címről, a kijelzőről fel nem nézés szindrómája lepi be a társadalom, az emberiség tudatát, és bár lerágott csontnak tűnhet, amire már csak legyintünk, mégis, Ghyczy ezt is olyan közelségbe tudja hozni, hogy összeszoruljon a gyomrunk. Minimalista szövegezése mellett Csongor nagy erőssége stilizáltan fotószerű grafikája, visszafogott színhasználata, mindvégig fenntartva a kezdő tónusokat, ezzel is rögzítve a témához és az érzelemtesthez szereplőit éppúgy, mint olvasóit. Az ígéretes tavalyi Salem Budapest most megkapta előzményfejezetét Salem Budapest – Eredet címmel, és ettől kezdve egyértelmű, hogy ez a disztópikus alternatív történelmi fantasy bármeddig tágítható univerzummá növekedhet. Már a felütés figyelemre méltó: Európa végzetesen kettéosztott, keleten az örökség-géneket hordozó, mágiára fogékony állampolgárok alkotta Boszorkányunió vezet, míg nyugaton egy államok közti szövetség, a Tiszta Államok Konföderációja uralkodik, melynek keretei közt tiltott mindennemű mágiahasználat (Magyarországot a Duna mentén ketté is vágta ez a felosztás). Ghyczy az első füzetben bár politikával fűszerezett szélesebb tablót is felfestett, a valódi történéseket, amint csak lehet, személyes szintre rántja vissza, így a drámai helyzetekig és tragédiákig sűrített eseményláncolatok még hatásosabbak. Az Eredet című előzményben egy generációnyit ugrunk vissza, és a két főszereplő lány barátságán keresztül jutunk el a közösnek hitt cél felé tartó első lépések bensőségességétől a kapcsolat széthullásával érzékeltetett társadalmi devalválódásig, majd a kétkezi bosszúig. Úgy látszik, korunk szociális viszonyait markánsan meghatározó identitás kérdésköre újabban a lelki mellett egyre több szellemi vonatkozással is bővül, próbálva eljutni a szubjektíven keresztül az objektívig, és ezek a vonások egyre kontúrosabban jelennek meg a legkülönbözőbb alkotásokban.

Varga Krisztián Gyilkos a kertben című háromrészes webképregénye vizuálisan és szövegezésében is a végletekig lecsupaszított abszurd humort képviseli elszántan. A különböző figurák kizárólag ugyanabban a helyzetben, pózban és háttérrel jelennek meg, azaz mindenkihez egyetlen képkockát kellett csak megrajzolni. Bár olcsó megoldásnak tűnik, mégis működik. A némileg SpongyaBob világára emlékeztető, egyébként is animációszerű karakterek gyilkossági ügybe keverednek, a két főhős csiga megszólítja az ügyben a kert valamennyi lakóját, még a sokáig külső megfigyelőként okoskodó baglyokat is, aztán a végére kiderül, hogy… na, mindegy, a lényeg, hogy viccesebb és szórakoztatóbb, mint ennyiből gondolható. További nyomozós kalandok a kiadó oldalán.

Szécsi Zoltán Corvin (Agent Ooze Comics, 2022) című füzetsorozata harmadik részénél tart, és bár csak húszoldalnyi egy-egy adag, szerzője nem kapkodja el, nagyjából két év a megjelenések ritmusa. Igaz, cserébe ki van találva, és univerzuma, amit a borító belső oldalán Zoli zsánerileg be is lő: „Történelmi fantasy képregény 1456 nevezetes és kevésbé ismert eseményeiről”, akár egy életen át tovább bontogatható, és akkor még nem is számítottuk bele a lehetséges spin-offokat. A budai és vajdahunyadi események hatalmi intrikák és családi huzavonák mentén szövődnek, és az a legjobb az egészben, hogy bár némileg tankönyvízűen kétdimenziós – grafikailag hajaz a jobbfajta gyerekrajzokra, éppolyan viccesen is ábrázol érzelmeket –, de talajától félig elemeltségével megannyi életszerű és vitriolosan csipkelődő vonást is fel tud mutatni. Nem is tudom, számítana-e, ha nem állna mögötte semmiféle konkrét történelmi háttér, csak a kor lenne felfestve, hogy annak keretei közt idegeljék egymást halálra az egoista fűurak és nemes hölgyek. De legalább megtudtuk, hogy a kor igazából mellékes, a dráma a lényeg, hogy az szerelmi, politikai/hatalmi vagy családi őrület, szórakoztatásilag egyre megy, és még arról is megfeledkezünk egy kis időre, hogy a szenvedő statisztériát mi, átlagemberek szolgáltatjuk a hatalmasok játékához. Mivel in medias res kezd, érdemes az első két résszel nyitni, melyek itt érhetők el.

És akkor az elején ígért, több mint 230 oldalas albumról: a Hősök tere (Képes Krónikák Kiadó, 2023) a több legyet egy csapásra minősített esete. Először is, a közreműködő alkotók és egyéb technikai adatok, paraméterek felsorolása kitenne jó pár bekezdést, és mivel a történelmi irodalom, a speciális művészeti albumok és a képregények rajongói vélhetően úgyis beszerzik, a részletes számbavételtől eltekinthetünk. Elég most annyi, hogy az ismert történelmiregény- és képregényírók java része (Bán Mór, Benkő László,Bíró Szabolcs, Trux Béla, Somogyi György és Mészáros János) összebeszélt pár ügyes kezű képregényessel (Cserkuti Dávid, Farkas Lajos, Futaki Attila, Levi, Tondora Judit, Várai Artúr, Vadas Máté, Pásztor Tibor, Szabó Csaba), majd a szerkesztők még a klasszikus érából is előtúrták Zórád Ernő, Fazekas Attila és Korcsmáros Pál vonatkozó munkáit, végül pedig felkérték Katona Csaba történészt nemzeti hőseink (I. István, Imre herceg, Könyves Kálmán, II. András, IV. Béla, Károly Róbert, Hunyadi János, Hunyadi Mátyás, a végvári hősök – itt Gárdonyi Géza Egri csillagokja a vezérfonal, II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István és Kossuth Lajos) beidézésére, illetve keretként a honfoglalásról és a Himnuszról született még egy-egy miniesszé. Talán már ennyivel is megválaszoltuk a „miért is szerezzék be okvetetlenül a jelzett célszemélyek?” kérdést, de kicsit szakadjunk el azért az adatok és historikus nagyságok sorolásától, mert a kedvvel lapozgatásnak, a belemélyedésnek és az újra kézbevételnek nincs feltétlenül köze sem kötelezőkhöz, sem iskolai évekből meg népünnepélyekből rémlő hősökhöz. Amihez viszont igen, az az olvasóhoz közel hozás. Ehhez pedig arcok kellenek, felismerhető érzelmek, azonosulható helyzetek és konfliktusok, személyes drámák, profi világépítés, jól belakható terek és tablók, életszerű párbeszédek, érzékletes leírások és olyan grafika, hogy a következő panel adja a másikat. Akkor jöttem rá, hogy a Hősök tere tudja mindezt, amikor még sokadjára is csak lapozgattam ide-oda, beleolvastam itt, tanulmányoztam a rajzokat ott, és egyszer csak elkezdtem az elejétől olvasni. Ezek után nem is tudok mást tanácsolni, csak a ráérő ismerkedést, az apróságokban való elmélyülést, a részletek átgondolását, összevetését máshol olvasottakkal, és persze a panelek minél ráérősebb nézegetését.

Néhány benne szereplő képregény persze nem a teljes mű, hanem ide való részlet, értelemszerűen Korcsmáros Pál Egri csillagokja sincs benne végig (viszont ami igen, az a nemrég kiadott újraszínezett verzióból), értelemszerűen Zórád Ernőtől a 82-es Könyves király sem, ami eredetileg 48 oldalas volt, vagy Pásztor Tibor és Várai Artúr 1241 című tatárjárás rémálma, és a Lángolón már több cikket megélt Sinonimo-Levi-féle Királyok és keresztek sorozatból is csak szemelvény olvasható. Persze sorolhatnám a legnagyobb kedvenceket, Cserkuti Dávid bámulatos olajfestményszerű képeit, Farkas Lajos szédületes beállításait és élővé varázsolt figuráit, Futaki Attila monokróm-krimiszerű vizualitását, aztán azon kapnám magam, hogy a végén mindenkit felsorolnék újra. Azonfelül, hogy hetekig van mit nézegetni, még egy jó hír: a szerkesztők szorgalmazni fogják, hogy a kimaradt hősökre és a huszadik század nagyjaira is sor kerüljön majd egy második kötetben.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu