Egy újabb kegyetlen háborús regény kiúttalanságára asszociáltam, és még szerzőjét, David Benioffot sem szúrtam ki, pedig 2014-ben, a regény első megjelenésének évében a Trónok harca sorozat középtáján még minden rendben folyt a plázson, senki sem számolhatott az utolsó etapok döccenőivel, ami rendesen megtépázta szerzőnk ázsióját. Az idei új kiadás fölött is simán átsiklok, ha a Fumax széles mosolyú munkatársa rám nem sózza, mondván: képes volnék kihagyni sekélyes életemből valaha volt legjobb kiadványukat?

Visszább lépve egyet: érdekes momentum így a Trónok harca zárlatának ismeretében, miszerint Martin meg nem írt kötetei híján fokozatosan befonnyadt a sorozat, a köz ítélete szerint vastagon aláhúzva Benioffék hozzá nem értését, a Tolvajok tele viszont épp az ellenkezőjét bizonyítja: Benioff kifejezetten ügyes szerző, egyaránt remekel környezet- és karakterábrázolásban, világépítésben, narratív eszközeit pedig egyenletes ritmusban képes váltogatni. A rejtélyt talán abból a nézőpontból oldhatjuk fel, hogy nagyon nem egy kategória valaki más világába belehelyezkedni, ráadásul a gazdagon részletezett alapszövedék elillanása után is lehetőleg hermetikusan benne maradni, mint egy saját – jelen esetben még érzelmileg is aládúcolt – történetet végigvinni. A Tolvajok tele buksi simogatásokkal útjára bocsátott gyermek, Benioff saját nagyszüleinek története az ostrom idejéből: félig-meddig velük megesett kalandok és zűrös napok rémálomszőttese, amibe egy normál ügymenetű hétnél jóval több préselődik. Barátságok születnek, szerelmek ébrednek, folytonos éhezések tetőznek, védtelenek kínzattatnak, gyötrő vágyak rohamoznak, bátor tettek és gyáva lépések váltakoznak, és már az sem tiszta, hogy mi számít elmenésnek és mi hazatalálásnak. Az biztos, hogy bár nehezen kikerülhető, mégsem érdemes találgatni, végül is mi eshetett meg ezek közül valójában, és mi nem, a lényegen úgysem változtatna az egyenlet végi arányszám. Az előszóban tárgyalt nagyszülőfaggatást a papa egy hét után végül megelégeli, mondván, ennyi elég is lesz, persze Benioff, az unoka még részletekért kuncsorog, mondván mindennek stimmelnie kell, a papa közli, hogy nem fog klappolni úgy sem, ráadásul „David, te vagy az író, találd ki”. David pedig, az orosz zsidó nagypapa és viking nagymama leszármazottja végül az akár több könyvre is elég sztorizásból kikerekített egy nagy ívű, letehetetlen kalandregényt.

Az első fejezetben a tizenhét éves Levet letartóztatják fosztogatásért, de ekkorra már érzékletes képet kapunk a körülzárt Pityer hétköznapjairól, az éhezésről, a háztömbökbe zárt szociális viszonyokról, a német és az orosz propagandáról, a főhős és suhanc barátainak háborús mindennapjairól, aztán egy véletlenül megtalált halott német diverzáns kifosztása nehéz helyzet elé állítja Levet, ám kivégzésének elodázása és különös új küldetése összehozza addigi élete legérdekesebb figurájával, a harcedzett, minden helyzetben felettébb életvidám Koljával. A kifejezetten rejtői figurákra hajazó Kolja nemcsak Lev életébe hozza el a szörnyűségeket is zárójelbe tevő remény fényét, de mindenki máséba is, akivel csak összeakadnak kalandos és veszélyes útjuk során. Lev és Kolja kettősének közös pillanatai folytonos csipkelődésekből, elhallgatásokból, ki nem mondásokból, szaftos trágárságokból, Kolja irodalmi monológjaiból és Lev egyes szám első személyű – főleg keserű – kommentárjaiból állnak, ezek együtt pedig a regény legalább akkora hányadát adják, akár a külső cselekmények. Amikben persze kevés a köszönet, tekintve, hogy a szereplőkkel együtt végig kell élnünk a különböző kínokat az éhezés és fázás gyötrelmeitől a legbrutálisabb mészárlásokig. A regény hangvétele mindezekkel együtt is inkább a cinikustól a kifejezetten kedélyesig terjedő skálán mozog, és bár szó nincs hahotázós viccelődésről, néhány tényleg rettenetes borzalmat leszámítva az egészet átjárja az – elsősorban Koljából áradó – életigenlés melengető derűje. Első ránézésre talán nem tűnik vertikálisan néhány arasznyinál vastagabbnak a regény mélység- és magasságélessége, de ez csak a látszat, mert ez a nem túlzottan „mélyre menés” inkább szándékos behangolás, a feketehumor mellett ezzel a technikával tudja például Benioff végig fenntartani a túléléshez szükséges derűlátást, másrészt így, ami ebben a párarasznyi tartományban előkerül, azt aránytalan farsúlyok képződése nélkül sikerült kibontakoztatni. Legalább minden második oldalra jutott egy-egy idézhető mondat vagy bekezdés, de mégsem citálnék ide egyet sem, mivel a szövegkörnyezetből, a sűrűre font szőttesből kirántva a legjobbak is elvékonyodnának, az oda és továbbvezető hangulatokat, ízeket és fabulaszálakat legfeljebb csak nyomokban tartalmaznák.

Mondhatjuk, hogy a háború végsőkig abszurd valami, és igazunk is van, de azt is be kell látnunk, hogy az odavezető lépéseket mi magunk lépjük, így senki mást nem okolhatunk értük, a lelkünkben zajló és a külső legfeljebb csak méreteiben tér el egymástól, de még az sem biztos, hogy az elsőre gondolható verzióban. Benioff igen tehetséges író, kalandregényében a tragikum éppúgy az ember megismerésének és felemelésének része, mint a gyilkos gúny, a szívmelengető humor és a költészet. Sorra vesz annyi emberi kicsinységet, groteszkséget, hétköznapiságot és lelki emelkedettséget, amennyi még leltári aránytalanságok nélkül elfér regényében, hogy aztán a végén az ember a szörnyűségek dacára megmeneküljön emberi mivoltában.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu