A forgatás idején, 1957-ben még közelinek volt mondható a II. világháború pokla, mindössze 12 évvel vagyunk túl az újabb világégésen. Ráadásul a történet a burmai hadszíntéren játszódik 1943-ban, amely helyszínről jóval kevesebb említést tesznek a történelemkönyvek, mint például a keleti frontról vagy akár a normandiai partraszállásról. Abszolút pacifista filmről beszélhetünk, harci cselekmény nagyon kevés van benne, majdnem végig egy japán hadifogolytáborban bonyolódik a sztori, tulajdonképpen a háborús közeg csak ürügy arra, hogy rendkívül összetett, morális, paradox problémákat boncolgasson, ami miatt 65 éves kora ellenére is ennyire friss tudott maradni ez a film.

A Híd a Kwai folyónt szinte teljes egészében Ceylon (mai nevén Sri Lanka) dzsungeleiben forgatták, embert próbáló időjárási körülmények között. A több mint 80 százalékos páratartalom és az elviselhetetlen trópusi hőség miatt a stáb szó szerint az életéért küzdött, és ez bizony látszik is a filmen, a korabeli kritikák szerint ez kifejezetten jót tett a produkciónak.

Ha csak abba belegondolunk, hogy mit jelentett ilyen természeti közegben a filmforgatáshoz szükséges infrastruktúrát odatelepíteni, akkor valami halvány képünk lehet arról, hogy micsoda technikai kihívás lehetett ezt a filmet elkészíteni 1957-ben. David Lean egyébként is nagyon szeretett külső, eredeti helyszíneken forgatni, stúdióban csak akkor dolgozott, ha ez tényleg elkerülhetetlen volt. Sokan azt gondolják, hogy a film 70 mm-es nyersanyagra készült, de nem, 35 mm-es cinemascope eljárással forgatták, 1:2,55-ös képarányban.

A hazai filmforgalmazás kiszámíthatatlan útvesztőinek köszönhetően a Híd a Kwai folyón röpke 31 évet késett, 1988 augusztusában mutatták be nálunk a MOKÉP jóvoltából, egy fantasztikusan csodálatos színvonalú, igazi Pannónia stúdiós szinkronnal. A film befejezése pedig tipikusan az a történet, ami után a direktor úr nem mondhatta: hogy „gyerekek, ezt a jelenetet ugyan vegyük már fel még egyszer…”. Ami itt történik, azt bizony csak tényleg egyszer lehetett celluloidra rögzíteni.

Az alkotás 1958-ban 7 Oscar-díjat kapott, az összes főbb kategóriában diadalmaskodott (legjobb film, rendező, adaptált forgatókönyv, operatőr, vágás és persze a zene is). A színészek közül a sokak számára csak Obi-Wan Kenobiként ismert Alec Guinness egyetlen arany szobrocskáját ezért nyerte el, annyira meggyőző volt a merev és hagyománykövető Nicholson ezredes uniformisában. A japán ezredest alakító Sessue Hayakawa végül csak nominálásig jutott.

A film természetesen nem ezért masírozott be az örökkévalóságba, hanem például, mert technikailag is alaposan megújult, ugyanis 2010-ben az Amerikai Filmakadémia támogatásával az eredeti kameranegatívról képkockáról képkockára haladva teljeskörűen restaurálták, a blu-ray kiadáson, illetve a későbbi 4K-s release-n is ez a változat jelent meg, és aki ezeket látta, az meggyőződhetett arról, hogy micsoda lenyűgöző munkát végeztek a szakemberek.

Aki látta már a filmet, illetve olvasta Pierre Boulle szintén zseniális regényét (lévén, hogy ez egy irodalmi adaptáció), az pontosan tudja, hogy miért írtam le ezt. 161 perc, de vágjatok bele, aki még nem látta azért, aki meg igen, annak meg úgysem lehet elégszer megnézni, tegyetek időutazást egy olyan Hollywoodba, ami ma már sajnos nyomokban sem létezik.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Vörös Attila
Forrás: hetediksor.hu