„A költőnek hinnie kell a létet, és szeretnie kell azt a valóságot, amelybe született és azt a világot, amely végül is mulandóságával egyszer majd végleg betakarja. A költő legfontosabb tulajdonsága ez a szeretet, hisz ez a szeretet teszi töprengő homlokára fénylő tenyerét.”

Bodnár György irodalomtörténész A felszabadító hosszú vers című írásában megrajzolja azt a hátteret, amely segít megérteni Juhász Ferenc jellegzetes „époszainak” születéstörténetét, és megközelíteni a költői univerzumot, amely egyszerre hívogatóan gyönyörű és gazdag, ám időnként szinte taszítóan naturális, kifejezve ezzel az alkotó állandó harcát az emberi gyarlósággal, az anyagba süppedtséggel és az elmúlással.

„...pályája egy évtized alatt történelmi és irodalomtörténeti pólusokat ívelt át. Határhelyzetei egyszerre kötötték és oldották. Indulása idején a tizenkilencedik századi népnemzeti költői eszmény követője, akiben nem idéz elő mélyebb konfliktusokat a szocialista fordulat realizmusigénye. De 1952–1953-ban itthon ő mondja ki az első komor és elégedetlen szavakat, majd 1954-ben ő írja meg A tékozló országot, amely nemcsak a szocialista rendszer önelégültségét provokálja, hanem az irodalmi közízlést is. E távoli két pólus közötti külső és belső feszültség robbanássá teszi a feloldást. A robbanás a hosszú vers, s benne egy újromantikus költészet, amelynek meg kell küzdenie a korszerűség rangjáért az elvont tárgyiasság eszményét követő modernség virágkorában is.”

Költészetének megértéséhez hasznos lehet ismerni fogadtatásának, elhallgattatásának történetét is. 1950-ben A Sántha család című könyvéért József Attila-díjban részesül. A Sántha család a szegénység eposza, amelynek eklektikus műfaján átsejlik Juhász Ferenc lírikus alkata. Az elbeszélő fő vonalát minduntalan megszakítják a lírai intermezzók és a hangulatképpé oldódó tájleírások. Ezek, akárcsak a naiv meseiség, a költő szemléletét, hitét helyezik a költemény előterébe. Egy olyan gyors társadalmi fordulat kifejezői, amely inkább lehetőség, mint megvalósulás. Juhász Ferenc a népies realizmus friss szavú dalosaként kezdte a pályát, majd – szembenézve az ötvenes évek elejének kiélezett társadalmi-művészi ellentmondásaival – nagyszabású szemléleti-poétikai forradalmat hajtott végre Nagy Lászlóval együtt. Az eredmény a látomásos-szimbolikus-mítoszi költészet. Kettejük közül Juhász Ferenc a kezdeményezőbb és kísérletezőbb alkat. Életműve mennyiségére nézve is igen terjedelmes, s egyetlen műben is kedveli a nagy formát.

„Állok itt a dombon, nézem ezt a tájat,
hallgatom énekét nyíló pacsirtának.
Az ég deszkáiba, mint szög beledermed,
s énekel. Hát az ő szíve nem reped meg?

Állok itt a tájon. Dalolni szeretnék.
Mint az a pacsirta! Ha úgy énekelnék!
Rólad drága népem és rólad szabadság!
Azokról, akik a szabadságot adták.

Az ébredő világ ezer moccanással,
ezer zizzenéssel, ezer suhanással
ér el a szívemig, millió varázzsal.
Nyüzsögve kisér a szikrázó madárdal.

Egyszerre úgy érzem, mintha szárnyam nőne,
emel a boldogság föl a levegőbe!
Mert nem csak a tájat, az egész hazámat
látom magam alatt. Hogy zúgnak a szárnyak!

Ó, hazám, te drága, te gyönyörűséges,
boldogság fényétől tündöklő, te fényes,
munka szép lázában pirosodó, ékes,
virágzó alma-ág, gyümölcsosztó, édes!”

(Hajnaltól estig – részlet)

1951-ben Apám című verséért megkapja a Kossuth-díj ezüst fokozatát. Ezután viszont költészete tartós támadások tárgya lesz, s írókongresszusi felszólalása miatt is vádolják. Közben családjában súlyos események történnek. 1952-ben részt vesz a második békekongresszuson Bécsben, ahol többek között Sartre-ral és Aragonnal találkozik.

„Munka közben kinéztem
ablakomon, a kavargó hószilánkok
sűrűjébe, s az üvegen át is hallottam,
hulltukban sustorognak, s egymáshoz ütődve
zengnek a jégpihék: s eszembe te jutottál
barátném, mert a szirmokkal roskadó magasban
repülő búgott, valami árút, vagy utasokat
szállító repülőgép. Barna barátném, eszembe te jutottál:
férjed pilóta, s mesélted szerelmes rettegésed!
S míg elképzeltem fönt a gépet, ahogy
a légcsavar a havat szikrázva kavarja,
s a gép vezetőjét, aki műszereire, majd
a fehér éjbe tekint; vad gyermekkorom
lobbant föl újra szívemben; mert
pilóta akartam lenni én is! Repülő, aki
nevetve legyőzi a lét, a föld vonzerejét.
Ó, én is az akartam lenni, mint a te férjed!
Repülő, egeket szántó, hatalmas! Hány
játék, hány fulladt kisérlet, hány füzet
őrzi jegyét? Szállani én is akartam;
már az iskola udvarán, ahol kitárt
karokkal, berregve futottam, nagyobb
port rebbentve, mint a libák!
S hogy bongani kezdte az iskola-harang
a tudomány aznapi befejeztét, haza is
kitárt karokkal szálltam. Ó, hányszor is!”

(Óda a repüléshez – részlet)

1954-ben megjelenik korszakos eposza, a Tékozló ország. 1955–56-ban a Bodnár György és Simon István szerkesztette Új Hang vezető költője lesz, olyan versekkel jelentkezik, mint a Szarvassá változott fiú – Szarvas-ének címen. 1956 forradalmát és annak leverését Budapesten éli át. 1957-től egyre mélyebb depresszióba süllyed, és kórházba kerül.

„…Mert neked itt se jutott közösség, nem kaptál társakat, Könnyező,
se haza, se föld, se otthoni temető, se boldog halál
nem jutott ősökkel-bevetett otthoni temető, csak egy szűk föld-persely
Szárszón, ahová behullottál a gyűjtögető halál szánalmas ujjai közül,
te Dárius kincsénél többet-érő, nehezen-koppanó, vasból-öntött fillér,
rozsdával-bevont-agyú Pénzecske, szegény, a Létezést veled-kifizethető,
s belekoppantál a föld-perselybe másodszor is Szegényem,
rozsdás szíveddel fizetett a halál szavaidért,
lehulltál ebbe a nyár-penészes, láng-virágzású pici sírba,
te Halottak közül az elsőszülött, a föld költőkirályainak fejedelme,
hisz mikor megszülettél jobb kezedben hét csillag vala és
szájadból kétélű éles kard jő ki vala és orcád mint a nap
és mikor meghaltál Szívem, az égnek közepette
egy angyal repült, aki ezt mondta nagy szóval:
Jaj, jaj, jaj a föld lakosainak a három angyal trombitájának
többi szavai miatt, akik még trombitálni fognak,

Mert jaj nekünk és jaj a világnak, ha nem tudjuk csillag-sűrű szavainkkal
körültapasztani a világ tengelyét és pacsirta-könnyű szavakkal, vagy
tűzmadár-szavakkal, vagy bálnafújó-szavakkal, vagy sárkány-nehéz,
totyogó-szavakkal, vagy nárcisz-szirom-belső-bársony szavakkal
az izzó világ kemence-vázát betapasztani és csecsemőtalp-puha
szavakkal kitapasztani törékeny kicsi tested,
a világ keresztjéről levett szappanhab-sárkány-törékeny
kicsi tested nyirkos és jéghegy-leheletű és rozmár-zsíros
sír-perselyét és jaj nekem, gondoltam tizenkét év előtt,
pontosan tizenkét év előtt, jaj nekem, aki küldettem utánad, Menekülő,
te Legtöbb-szeretetre-vágyó, te Gyöngéd, isten-után-kiáltó Árva…”

(József Attila sírja – részlet)

1956 után első új kötetének (Harc a fehér báránnyal) a megjelenését 1965-ig nem engedélyezik, s a benne lévő egyik vers – József Attila sírja – újra heves támadásokat vált ki vele szemben. 1965 után azonban minden kötete időben megjelenik a Szépirodalmi Könyvkiadónál, s 1978 és 1980 között összes verseinek gyűjteménye is kiadásra kerül (Juhász Ferenc művei – 1. Versek és époszok, 2. Époszok és versek, 3. Versprózák).

„Kezdetben volt a csönd és nem tudta még, 
hogy mért kiván szeretni, 
kezdetben volt a hang és nem tudta még, 
hogy mért kiván szeretni, 
kezdetben volt a köd és nem tudta még, 
hogy mért kiván szeretni, 
kezdetben volt a láz és nem tudta még, 
hogy miért kíván szeretni?”

(A mindenség szerelme – részlet)

A mindenség szerelmében a költő kiindulópontja mintha megváltozna, egyre inkább kinyílik az egyetemesség felé, amely teret adhat gazdag ismereteinek és idealizmusának.

„...mert ideje jön annak, hogy fölemelkedjen 
a mindig-jobbra érdemes emberiség.”

(A mindenség szerelme – részlet)

Juhász Ferenc a közvetlenül nem érzékelhetőt igyekszik megjeleníteni, és ehhez forrasztja egybe az őstörténetet és az írott történelmet, a mikro- és makrokozmoszt. S a végtelennek tűnő sorok mögött a halhatatlanság „ösztöne”, kiolthatatlan vágya sejlik fel.

„Én úgy képzelem,
ez a föld nem fal be minket,
mi nem hullunk szájába nyöszörögve. 
De érgyökeres kezedre forrasztod kezem, 
s elszállunk más csillag-körökbe. 
S ha egykor majd egy világűr-utazó
új bolygón kiköt, s gépéből fáradtan kiszáll, 
minket egymás szívére omolva ott talál,
mert mi sem élhettünk örökké.
Ott fekszünk romolhatatlan testtel,
nem-romló hússal, nem-rothadó szervekkel, 
átizzadt testtel, mint a legendás király,
a virágok között, kiket úgy szerettünk.
Egekre néz a fényét-nem-vesztett tekintet, 
s állatok pihennek körülöttünk
és liliom, kökörcsin, rezeda, busa rózsaszál
árnyékozza be méz-illatú, romlatlan szívünket.”

(A mindenség szerelme – részlet)

A költő verses meséket is írt, s ez az írói kaland nemcsak, hogy szervesen illeszkedik életművébe, de segíti a modern Juhász Ferenc megszületését is. A halhatatlanságra vágyó királyfi című meséjének hőse három küzdelmes utat tesz meg: „elvergődik a halhatatlanság országába, ott azonban egy percnyi ezer év múlva feltámad benne a hazavágyódás az emberi világ után, amely viszont már pusztulásba merevedve fogadja – a rá váró Halállal együtt. A Halál elől ismét a halhatatlanság országába menekül, de csak a határig jut el. A Halál és a halhatatlanság országának királynője egyezséget köt: felrúgják az egekbe, s azé lesz, akinek földjére visszaesik. Ezzel végződik a mese: a két nagy ellenfél farkasszemet néz egymással, s várják az eredményt: „egymáson így mérik a világot! / A Halhatatlanság a Halálra nézett, / a Halál nézte a Halhatatlanságot”. Talán nem túlzás, ha ebben a későbbi nagy Juhász-versek egyik fő gondolatának csíráját sejtjük: az emberi lét örök küzdelemre sarkalló, feloldhatatlan ellentmondását, és az élet és halál fogalmi összetartozását.” (Bodnár György: A sejtésektől a bizonyosságig – részlet)

Juhász Ferenc 2007-ben az Ünnepi Könyvhéten dedikál

A sok meg nem értés után a siker is elérte Juhász Ferencet. 1960-ban angol nyelven is megjelenik egy-egy versgyűjteménye: először a Penguin Kiadó publikál egy kötetet, melyben Weöres Sándorral együtt szerepel. Majd az Oxford Kiadó teszi közzé válogatott verseit Duczynska Ilona és Kenneth McRobbie fordításában. Ezek mellett verseskönyvei jelennek meg németül (Suhrkamp), finnül, svédül, lengyelül, litvánul, héberül, olaszul, franciául, bolgárul és szerbül. Megkapja a Művészeti Alap Nagydíját. 1975–1976-ban Nobel-díjra terjesztik elő. 1971-ben megkapja a Radnóti Miklós-díj fődíját, s 1973-ban újra Kossuth-díjban részesítik (arany fokozat). Tulajdonosa a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja. 2015-ben a Nemzet Művésze kitüntetésben részesül.

„Hát nem lettem pilóta, de költő!
S már nem sajnálom a magam-nem-akarta
cserét! Mert nem lettem volna soha költő.
Ó, nem akartam én költő soha lenni!
A Múzsa adott szárnyakat nekem, a Múzsa!
Eget is ő adott, vad csillagzatokkal teltet!
S most, hogyha szárnyrakelek, hatalmas
suhogással, útam nem állítja
semmi! Úgy repülök az emberek
lüktető szív-csillagai közt, hogy szárnyam
zeng a forró szélben! Szívről szívre,
mint vadméh a virágra, szállok, fölszedni
termékenyítő porát, mást termékenyiteni véle!
Repülök gyönyörű suhogással, ha néha
felhőbe, ködbeveszőn is, a dal
szárnyain, s hirdetem, az eddig
meg nem ismert, de most már megértett
hatalmad, szabadság!”

(Óda a repüléshez – részlet)

Szabados Éva

Forrás: pim.hu, wikipedia, konyvtar.dia.hu, citatum, arcanum1, arcanum2, vers.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép, 2. kép.