Lakótársat keresünk

Szilvási Krisztián újranéző filmkritikája

lakotarsat-keresunk-film-plakat

Remek multikulturális játékfilm bájos kozmopolita feelinggel. Az Erasmus nevű útlevél mint a jövő letéteményese. Tessék igényléséért folyamodni!

Korunk, a most már XXI. század a szabadság és a jogok időszaka. Eltűntek az országokhoz láncoló kötöttségek, szabadon mozoghatunk, amerre ambíciónk és pénztárcánk engedi. És ezzel szoros összefüggésben jogunk van tanulni, amit akarunk és ahol akarunk. A nívós európai egyetemek közötti szellemi mozgást olyan remek programok támogatják, mint például az Erasmus cserelehetőség. Néhány (na jó, sok-sok) papír, és máris egy idegen kultúra bölcsőjében nyeldekelhetjük a tudás édes levét. Romantikus szavaim ne tévesszenek meg senkit, ugyanis a humanizmus korának megvalósult elképzeléséről van szó, melyet Rotterdami Erasmus már az 1500-as évek elején zászlójára tűzött ki. A középkor végét és a modern időszámítás kezdetét jellemző kulturális mobilitásnak a szimbóluma, a legelső Európa-polgárok egyike Erasmus volt. Így végső soron hozzá is köthető az a kozmopolita érzés, amely kulturális termékként többek között olyan remek filmeket szül, mint a 2002-es Lakótársat keresünk.

Cédric Klapisch (író és rendező) valószínűleg olyan filmben gondolkodott, amely multikulturális összeütközéseken keresztül mutat be kiforrott karaktereket, és mindezt úgy, hogy pozitív kozmopolita életérzés lengje körül a nézőket. Nos, nézzük, mi valósult meg mindebből. A történet szerint Xavier, a francia egyetemista Barcelonában olyan társbérletbe kerül, amely a legkülönfélébb kultúrák turmixát kínálja annak összes egybeolvadási és pengeéles vitákra okot adó veszélyével. A film egyértelmű türelemre biztat, ami még hihető is, csak enyhén letompított. Ugyanis hasonló szituációban két évtizeddel ezelőtt még talán elkerülhetetlen lett volna egy-két komolyabb összetűzés, és nemcsak az eltérő viselkedési mintákból, hanem a fiatal személyiségek uralkodási és territoriális ambícióiból kifolyólag is. A láthatóan kozmetikázott viszonyok sajnos nem mentesek az egyes nemzetekre jellemző kliséktől (angolok – merevek, németek – precízek), és a kissé leegyszerűsített hétköznapok unalomig ismert szituációkat szülnek. Ám a film mégis működik! S hogy mi ennek az oka? Egyértelműen az atmoszféra.

A Lakótársat keresünk légköre lendületes, élénk és csábító. Bár én jártam főiskolára és egyetemre is, sosem adatott meg nekem (hüpp, hüpp), hogy kollégium vagy társas albérlet miliőjét szívhassam. Mindenesetre valahogy mindig így képzeltem ezt az életet. A fiatalok közös jeleneteit, a párbeszédeket olyan dinamizmus hatja át, amely magával ragad, és ezt az azonosulási lehetőséget öntudatlanul kihasználva rögtön a rendetlen albérlet közepén találjuk magunkat. A mesterségesen előállított lendület is tökéletesen működik (hol angolul, hol spanyolul, hol franciául beszélnek). A karakterek, bár nem minden esetben vannak vastag kontúrral körbehúzva, mégis élők. Ennyi eltérő jellemet tökéletesen mozgatni szinte lehetetlen egyetlen filmben, Klapisch mégis megoldja a feladatot. Sőt, az angol Wendy (ő volt a kedvencem) öccsének érkezése képes újabb színt vinni az egyébként is colorful atmoszférába. Ő koronázza meg a film legjobb jelenetsorát is: amikor a 7 bérlőtárs testvérekként összefogva igyekszik Wendy angol pasijának in flagranti érkezését meggátolni.

Kiemelkedő színészi teljesítmények nincsenek a filmben, de mindenki tisztességesen megoldja karakterének összetettségét (vagy össze nem tettségét). Aki mégis külön említhető, az Judith Godréche a félénk, visszahúzódó Anne-Sophie szerepében, illetve Kelly Reilly a nagyon angol Wendy bőrében. Viszont a valóban különböző országok szülte színészeket összefogni nem kis teljesítmény lehetett – nem véletlenül volt Cédric Klapisch állandó szereplő a különböző fesztiválok jelöltjei között. Különösen jól sikerült szerintem a filmet mintegy keretbe foglaló animációk (gyorsított felvételek, egymásra játszások) alkalmazása. Ez ad kezdő lendületet az elején a Lakótársat keresünknek, a végén pedig nyitottá és pozitív kicsengésűvé varázsolja az egy év történetét. Aki tehát vágyik (vágyott) arra, hogy idegen földön tegye próbára úgy szellemi, mint érzelmi kapacitását, annak különösen ajánlható ez a francia-spanyol koprodukció. Hiszen előbb vagy utóbb úgyis mindannyian világpolgárrá válunk.

Szilvási Krisztián

2023.08.20