„Nem annak a puszta ténye számít az életben, hogy éltünk. A különbség, amit mások életében okoztunk – ez az, ami meghatározza életünk jelentőségét.”

Nelson Rolihlahla Mandela az Umtatához közeli Mvezo faluban látta meg a napvilágot, a dél-afrikai Transkei tartományban. Apja, Henry Mgdala Mandela a thembu törzs főnöke volt. Négy felesége közül Nelson a harmadik nejétől, a metodista Nosekeni Fanny-tól született. Mandela második neve, a Rolihlahla xhosza nyelven annyit jelent: „aki bajba sodorja magát”.

Nelson nyugati típusú nevelésben részesült. Hétévesen egy metodista általános iskolába kezdett el járni, később Fort Beaufortban a Healdtown Methodist College tanulója lett. 1938-ban beiratkozott a feketék számára létesített Fort Harei-University College-ba, de két év múlva kizárták az egyetemről, mert diáktüntetéseken vett részt. Nem akart hazatérni, nehogy feleségül kelljen vennie azt a lányt, akit a család szemelt ki számára, így inkább Johannesburgba ment. Itt ismerkedett meg Walter Sisuluval, az 1912-ben alapított Afrikai Nemzeti Kongresszus (African National Congress, ANC) későbbi főtitkárával, aki segített neki, hogy a Witwatersrandi Egyetemen befejezhesse jogi tanulmányait. Az Alexandria nevű fekete negyedben telepedett le, és mindinkább megtapasztalta a radikális faji elkülönítés embertelenségét. Ez késztette arra, hogy 1944-ben belépjen a feketék jogaiért küzdő ANC-be. A mozgalom keretén belül működő ifjúsági szövetség a feketéket tömeges polgári engedetlenségre szólította fel. Mandela 1947-ben ennek a szervezetnek a titkára lett. Ekkor már házasságban élt Evelyn Ntoko Maséval. Négy gyermekük született.

1952-ben lett az ANC transvaali regionális szervezetének az elnöke, egyben az ANC elnökhelyettese. Ugyanebben az évben Oliver Tambóval, az ANC egyik későbbi elnökével együtt nyitotta meg az első fekete ügyvédi irodát Johannesburgban, hogy ezzel is segíteni tudjon az apartheidtörvények által sújtott fekete sorstársainak.

„A jó vezető pontosan olyan, mint egy kertész: felelősséget kell vállalnia azért, amit elültetett. Néha ki kell kapálnia a vadhajtásokat, de a jövőért dolgozik, azokért a gyümölcsökért, amelyek majd később fognak megérni.”

Mandela, akit időközben megint megfosztottak mozgásszabadságától, 1955-ben álnéven vett részt azon a „népi kongresszuson”, amelyen szövetségre lépett az ANC, a Színesbőrűek kongresszusa, a Dél-ázsiai kongresszus és a fehérek Demokratikus kongresszusa. Az eseményen elfogadták a szabadságjogi chartát, amely kimondta, hogy a hatalmat osztály- vagy bőrszínkülönbség nélkül Dél-Afrika egész népének kell átadni. A nyolcpontos nyilatkozat az ANC politikájának meghatározó okmánya lett. Mandela felismerte, hogy ezzel a dél-afrikai demokratikus csoportok addigi legszélesebb összefogása jött létre. Az államnak ekkora egységfronttal szemben két választása maradt: az elnyomás fokozása vagy a meghátrálás. A kormány az elnyomást választotta, és 1956 decemberében letartóztatta a kongresszusi szövetség 156 vezetőjét, köztük Mandelát is. Hazaárulás vádjával perbe fogták, és csak négy év után mentették fel őket.

„Ha a kormány erőszakba fojtja a mi békés harcunkat, el kell gondolkodnunk, hogy más módon vívjuk ki a szabadságunkat.”

A rendőrség 1960-ban Sharpeville-ben az övezetátlépési engedély ellen tüntető feketék közül 69-et megölt. A vérengzés híre világszerte felháborodást keltett. A válság súlyosbodott, rendkívüli állapotot hirdettek, 22 ezer embert letartóztattak. Hendrik F. Verwoerd miniszterelnök az apartheid eltörlését követelő ENSZ-határozat ellenére a fehér uralom fenntartása mellett döntött, és törvényen kívül helyezte az ANC-t.

Mandela egyre inkább úgy látta, hogy a fokozódó elnyomás ellen harcolni kell. Illegalitásba vonult, és Umkhonto we Sizwe (Nemzet Lándzsája) néven gerilla-, illetve szabotázsakciókra képes földalatti katonai szervezetet hozott létre, amelynek ő lett a főparancsnoka.

1962-ben beutazta Afrikát, adományokat gyűjtött a küzdelemhez, de amikor hazatért, letartóztatták, mert útlevél nélkül hagyta el az országot. Ötévi kényszermunkára ítélték, majd más aktivistákkal együtt szabotázs- és terrorcselekményben való részvétel vádjával állították bíróság elé, és 1964-ben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. A Fokváros melletti hírhedt Robben-szigeten tartották fogva.

A börtönből félévente egyszer írhatott levelet és fogadhatott látogatókat. Apró kőcellában lakott, mindennap követ tört, ő mégis visszautasította a politikai megadás fejében többször felkínált amnesztiát. Az apartheidet szankciókkal sújtó nemzetközi közösség nem feledkezett el róla, s a szabadon bocsátását követelő törekvések hatására 1986-ban – még fogolyként – titkos tárgyalásokat kezdett vele a dél-afrikai kormány.

Bár az államvezetés minden rendelkezésére álló eszközzel védelmezte az apartheidet, a külső és belső nyomás végül elodázhatatlanná tette a reformokat.

„Miután az ember megjárta a börtönt, a kis dolgokat is megtanulja nagyra értékelni: hogy bármikor elmehet sétálni, amikor csak szeretne, hogy bemehet egy boltba és megveheti az aznapi újságot, hogy beszélhet vagy csendben maradhat aszerint, hogy épp mihez van kedve. Sokra fogja becsülni annak egyszerű lehetőségét, hogy maga hozhatja meg a döntéseit.”

Mandelát 27 évnyi raboskodás után, 1990. február 11-én szabadon bocsátották, Frederik Willem de Klerk államfő pedig bejelentette, hogy legalizálják az ANC-t, és lépéseket tesznek az apartheid teljes megszüntetésére. Törekvéseikért 1993-ban mindketten Nobel-békedíjat kaptak, az átvételkor Mandela így fogalmazott:

„Szerepünk nem több, mint hogy népünk millióinak képviseletében állunk ma itt. Nekik volt bátorságuk felkelni egy olyan társadalmi rend ellen, amelynek lényege a háború, az erőszak, a fajüldözés, az elnyomás, és amely egy egész nép hanyatlását okozta. Engedjük felvirradni egy új korszak hajnalát.”

Az 1994. évi első szabad választásokkal, amelyet az ANC nyert meg, új korszak köszöntött be a Dél-afrikai Köztársaságban. Mandela lett az ország első fekete bőrű elnöke, alelnökévé pedig de Klerket választotta. Az ország első embereként a feketék növekvő igényei és a fehérek félelmeinek leküzdése között kellett egyensúlyoznia. Az államfői tisztségről 1999-ben köszönt le. Idejét ezután a gyermekjogok védelmének, az írástudatlanság, a szegénység és az AIDS elleni küzdelemnek szentelte.

Nelson Mandela háromszor nősült, hat gyermeke született. Első felesége, Evelyn Mase nővér ANC-aktivista volt. Második felesége, Winnie szintén politizált, miközben viharos ügyekbe is keveredett. Mandela 1992-ben különköltözött tőle, s 1998-ban, nyolcvanadik születésnapján feleségül vette Graca Machelt, a balesetben elhunyt mozambiki elnök özvegyét.

„Megtanultam, hogy akkor is türelmesen meghallgassam mások véleményét, ha nem értek velük egyet. Semmilyen vitában nem juthatunk dűlőre anélkül, hogy mindkét oldalt meghallgatnánk.”

2009-ben Clint Eastwood filmet forgatott róla, Invictus – A legyőzhetetlen címmel, melyben a politikust az Oscar-díjas Morgan Freeman játszotta. 2012. november 6-án új bankjegysorozatot bocsátottak ki az országban, amelyen az ő arcképe látható. Nelson Mandela 95 évesen hunyt el, 2013. december 5-én. Magyarul A szabadság útján című könyve jelent meg 2008-ban.

Mandela a különböző börtönökben eltöltött közel három évtized alatt a legsúlyosabb megaláztatásokat szenvedte el. A béke lehetőségében az apartheid legsötétebb esztendei során egyedül ő mert hinni, ezért volt képes a börtönéveket követően történelmi küldetése valóra váltására.

Ma is nagy szüksége lenne Dél-Afrikának a hozzá hasonló hősökre, mert rengeteg problémával küzd az ország. Kirívó mértéket ölt a bűnözés, a munkanélküliség és a szegénység. Az utóbbi években egyre több fehér búr kényszerült nyomornegyedekbe. Szerintük fordított apartheid zajlik, a mostani politika szerint a feketék előnyt élveznek a fehérekkel szemben, például a munkaerőpiacon.

„Küzdöttem a fehérek elnyomása ellen és küzdöttem a feketék elnyomása ellen. Egy demokratikus és szabad állam képe lebegett mindig a szemem előtt, amelyben mindenki harmóniában él együtt, és mindenkinek egyenlő lehetőség adatik meg. Remélem, meg fogom élni ennek az eszmének a megvalósulását, de ha szükséges, kész vagyok meghalni érte.”

„Megvetem a faji előítéletet, mert primitívnek tartom, akár fekete embertől, akár fehér embertől származik.”

„A szabadsághoz nem elég, ha levetjük láncainkat: úgy kell élnünk, hogy tiszteletben tartsuk és elősegítsük mások szabadságát.”

„A tanulás a legerősebb fegyver, amivel megváltoztathatod a világot.”

Az Apartheid Museum Johannesburgban

Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, m.mult-kor.hu, libri.hu, citatum.hu, hu.globalvoices.org

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.