A film könnyed hangulata ellenére néhol mer komoly és újító lenni. Egyszerre szól a párkapcsolatok dinamikájáról, a szerelemről, az alkotóválságról és az elengedésről. És noha a sztori lassan indul, a képzelet és valóság összemosása még sehol sem volt olyan organikus, mint Fårö szigetén.

Ingmar Bergman neve valószínűleg minden filmkedvelőnek ismerős, hiszen a svéd mesternek köszönhetünk jó néhányat a 20. század legjobb filmjeiből. Olyan érzelmes és megrendítő alkotások köthetők a nevéhez, mint a Tükör által homályosan, a Persona, a Suttogások és sikolyok, a Fanny és Alexander, a Jelenetek egy házasságból, A nap vége vagy A hetedik pecsét. Ez utóbbiból ismerjük pl. a filmtörténelem leghíresebb sakkjátszmáját, ahol Block lovag küzd meg a Halállal. Még ezer meg egy ikonikus pillanatot lehetne felsorolni Bergman munkásságából, de az biztos, hogy tehetsége kétségbevonhatatlan. A rendező kedvelt témái közé tartoztak a hit, a házasság, a szerelem, az elme és a halál kérdései. Az ihletet gyakran zűrös magánéletéből szerezte, de sokszor önismétlő volt, filmjeiben mégis mindig másképp fogta meg visszatérő elképzeléseit.

Mia Hansen-Løve Fårö szigetén forgatta le 2021-ben, Cannes-ban debütált művét, melynek története is egy Bergman filmre, a Farkasok órájára emlékeztet bennünket. Chris (Vicky Krieps) és Tony (Tim Roth), a német-angol filmrendezőpár azért utaznak a svéd szigetre, hogy megírják új forgatókönyvüket. Hetekig a rendező otthonában laknak, s közben felfedezik a letaglózó szépségű Fårö-t. Chris kreatív válságba kerül, ezért belefog valami egészen másba, ám a szkriptíró képzelete és a valóság hamar összemosódik.

A francia filmkészítő, Bergman iránti rajongásából adódóan, a svéd mestert teszi meg új műve mitikus alakjának. A helyszínt bejárja a legenda szelleme, s ez segíti hőseink útkeresését. Bejárjuk az összes ikonikus forgatási helyet, de még a művész lakásába is bepillantást nyerhetünk. Denis Lenoir operatőri munkája ráadásul egyszerre teszi rejtélyessé és meséssé a szigetet. A táj fényképezése elképesztő, a színkezelés gyönyörű, és szinte érezni az északi nyár hűvös leheletét az arcunkon. Organikusan váltják egymást a kistotálok, a félközelik és az arcközelik, miközben a film a filmben jeleneteket tűpontos vágások kötik össze a valóság eseményeivel. Ez a kiegyensúlyozott hömpölygés azonban nem mondható el a cselekmény felépítéséről, mert a film első harmada elég döcögős, az expozíció túlnyújtott, és bizonyos történések a kelleténél több képernyőidőt kapnak. Ám mikor Chrisnek új script ötlete támad, (végre) felpörög a film. A párhuzamosan futó történetek innentől tökéletesen kiegészítik egymást, és a fináléban még össze is fonódnak. Az atmoszférát kitűnő betétdalok is erősítik, és ugyan nem vagyok nagy ABBA rajongó, a Winner Takes It All-t ehhez a filmhez írták, az I Love to Love pedig a legújabb kedvencem.

De az is kétségtelen, hogy a művet a hangulaton és a zenei aláfestésen túl a karakterek viszik el a hátukon. Először is ki kell emelnem Tony-t Tim Roth (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Az óceánjáró zongorista legendája, Aljas nyolcas) alakításában, aki hozza a klasszikus, már-már klisés befutott rendező figurát, amit már oly sokszor láthattunk. Karaktere azonban nem merül ki ennyiben, hiszen Tony egy kimért, megfontolt, de gondoskodó férj és apa is. Visszafogott, laza és átélhető alakítást nyújt, és különösen komikus, hogy Bergman magánéleti személyiségének az ellentétjeként jelenik meg. A fiatalos lelkesedés földi helytartójaként Vicky Krieps (Fantomszál, Idő) Chris-e tetszeleg, aki a húszas éveiket taposó művészek bizonytalanságát éli meg. Kicsit szétszórt, de energikus lány, aki férje sikerének árnyékból próbál kitörni, miközben végtelenül szereti őt és lányát is. A szigetre érkezve frusztrált a gyermeke hiánya és a karrierjének jövője miatt, de a svéd zseni szelleme hamar felszabadítja a benne rejtőző kreatív energiákat.

És ott van az elbűvölő Mia Wasikowska (Bíborhegy, Mindig az ördöggel) Amy-je, a filmbéli szkriptírónő alteregója, aki hasonló gondokkal küzd, mint a főhős, s mégis különbözik tőle. Chris-szel ellentétben Amy inkább a szerelmet keresi, mintsem a művészi kiteljesedést, habár a kettőt egymás allegóriájaként is fel lehet fogni. A szerető, Joseph szerepében megkapjuk A világ legrosszabb emberéből már jól ismert Anders Danielsen Lie-t (Július 22., Oslo, augusztus), aki ismét egy karizmatikus férfit játszik, akinek „se veled, se nélküled” viszonya van Amy-vel. Ahogy a fősztori főszereplői között, úgy a képzelt világ prominens karakterei között is működik a kémia, de az is nyilvánvaló, hogy Wasikowska lopja el a show-t. Ural minden jelenetet, ahol feltűnik, és a tavalyi évben én nem láttam olyan felszabadult táncolást, mint amikor Amy a fentebb említett dalok valamelyikére ropja.

Noha a filmből minden vidámsága dacára sugárzik a komolyság, a fájdalom és a vívódás, ettől lesz igazán életszagú az egész. Nem minden love story zárul happy enddel, és az ihlet sem jön magától. De az is bravúros, ahogy a rendező megoldotta a szálak összefonódását, és a finálé metaforája az alkotói kedv és kreativitás visszatéréséről csodás.

Mia Hansen- Løve rendezése egyáltalán nem olyan habkönnyű, mint amilyennek az előzetes alapján tűnik, és azt is eléri, hogy a stáblista legördülése után (jobban) átérezzük, mekkora teher kreatív munkát végezni nap mint nap. És ugyan lassan indul be, sőt még a sztori sem túl combos, bőven kárpótol bennünket az elképesztő látványvilág, a Bergman előtti iróniával megspékelt főhajtás, a szereplők természetessége, valamint a képzelet és valóság olyan szintű összemosása, amit rég láttam ennyire organikusan megvalósulni.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Vida Benjámin
Forrás: hetediksor.hu