A portugál-német-brazil-francia koprodukcióban készült Tabu egy modern kori lisszaboni rejtély köré csavarja fel a történetét rengeteg pléhpofa szellemességgel, amely Kaurismaki-féle zenei közjátékokkal operál. A 2012-es Berlini Filmfesztiválon Arany Medve-jelölést kapott, a FIPRESCI-díjat pedig el is hódította. Története két nőről szól: Pilar (Teresa Madruga) nyugdíjba vonulásának első éveiben a világ jobbításán és a mások által elkövetett bűnök helyrehozásán fáradozik, amely manapság igencsak frusztráló feladat. Béke-virrasztásokon vesz részt; segélyszervezeteknek segít; szállást akar adni a lisszaboni Taize-találkozóra érkező lengyel lányoknak; folyton felrak, majd levesz egy barátja által festett képet, nehogy megsértse az érzéseit, mikor látogatóba jön hozzá.

Pilart azonban leginkább a nyolcvanas éveiben járó, temperamentumos és excentrikus szomszédja, Aurora (Laura Soveral) magányossága zavarja, aki – amint pénzhez jut – azonnal a kaszinóba menekül, megállás nélkül a rá nem kíváncsi lányáról beszél, az antidepresszánsoktól másnapos, és Santa nevű bejárónőjét azzal gyanúsítja, hogy vudu-rítusokat alkalmaz ellene. A Tabu tulajdonképpen két részből áll, illetve pontosabban háromból, ha hozzávesszük a rejtélyes bevezetést is, ahol egy titokzatos krokodil a kétségbeesett szerelem jelképeként vagy reinkarnációjaként szerepel egy meglehetősen humoros prológusként.

A mai nézőnek talán szokatlan lehet, hogy a mozi egésze fekete-fehér, a múltat pedig öregített szemcsézettség jelzi, amely ráadásul a régi vágású négyzetes formátumban lett rögzítve. A Tabu gyakorlatilag teljes egészében „némafilm”, nincsenek dialógusai, csupán egy idősebb karakter narratív kommentárjai hangzanak el benne. Mégis jól áll a mozinak Gomes elegáns önteltsége, az ismerős képek, figurák és ötletek remekül szemléltetik a drámaiságot jelentő ürességet. Ha hasonlítani szeretnénk valamihez a filmet, akkor F.W. Murnau 1931-as, azonos című drámája juthat az eszünkbe, vagy mondjuk Sydney Pollack Távol Afrikától-ja. Ugyan mondhatjuk, hogy a mai filmművészet ízét nagyrészt maguk a filmes eszközök adják, ám a Tabu esetében a kiforrott, szemléletes emberi dráma az, amely teljes mértékben hordozza a jelentőséget. Érdekes darab, érdemes rá kíváncsinak lennünk!

Szilvási Krisztián