Éva életének kötete befejezetlenül csukódott be végleg, pedig a könyvjelző szerint még csak nagyjából a lapok sokaságának közepén tartott. Tényleg döbbenetes leírni. Évekig volt közvetlen kollégám a(z akkor még) Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár olvasószolgálatán. Korábban az intézmény Gyárvárosi Fiókkönyvtárában dolgozott, majd a „központba” helyezték át, a felnőtt olvasói részlegre.

„Soha nem azok vagyunk a történet elején, mint akik a végén leszünk.”

Pedig a történet szép volt, gyönyörű. A mai Központi Könyvtár olvasószolgálatán a városi és a megyei intézmény 2013-as egyesülése után is olyannyira biztos pont, olyan megkerülhetetlen origó volt a csapatunkban, akire mindig, minden körülmények között lehetett számítani – szakmai tekintetben megkérdőjelezhetetlenül professzionálisan, emberi-közösségi-munkatársi oldalról pedig végtelenül emocionálisan és empatikusan. Szokták mondani, hogy a kisujjában volt a szakma – hát neki az egész tenyerében, de még inkább szívében és lelkében. Nem létezett olyan szegmense a munkafolyamatnak, a napi teendőknek, amelyre ne figyelt volna oda maximális koncentrációval, illetve a váratlan, prompt, akár vis maior előidézte feladatok megoldását, végrehajtását is példa értékű tudatossággal, következetességgel, pontossággal végezte el. Ha valakire, rá mindannyian felnézhettünk, sőt mi több, felnőhettünk ebben a tekintetben.

„Mindenki arra vágyik, hogy fontos lehessen valakinek. Hogy valaki úgy érezze, nélkülünk szegényebb lenne az élete.”

Évának ez „többszörösen”, szinte minden esetben sikerült. Csodálatos személyisége volt. Nem azért tudta „megnyerni” magának az embereket, mert nem a valódi arcát mutatta nekik, hanem éppen ellenkezőleg. Az őszintét, a belülről jövőt. Mindig mosolygott a szeme, még a „fénytelen” napokon is. A könyvtárba járók, az olvasók is kivétel nélkül kedvelték, az a türelem és – jó értelemben vett – szolgálatkészség, amelyet „nyújtott” feléjük, senkinek nem kerülte el a figyelmét. Ők is tudták, hogy minden esetben számíthatnak a segítségére.

„Nem a búcsúzás fáj a legjobban. Hanem az űr, ami velünk marad utána.”

Szinte megtörhetetlen szomorúság borult a könyvtárra. Távoztak már közülünk munkatársak, egykori dolgozók, de én még nem találkoztam ennyire felfokozott, döbbenettel keretezett, mélységes bánattal, mint amit most kollégáim szemében, arcán látok. És ha tükörbe pillantok, ugyanezzel szembesülök magamon is. Nagyon fáj, még ha pontosan értem is az okát. Mert Évánál empatikusabb, megértőbb, odafigyelőbb emberrel talán még sosem találkoztam. Egyszerűen nem emlékszem olyan „rossz napjára”, amikor hiába fordult volna hozzá bármelyikünk ilyen-olyan magánjellegű mondanivalóval, együttérzést kívánó problémával. Ő ott volt szívvel-lélekkel nekünk. Mindig.

„Amikor valaki meghal, akkor nem az ő élete az, amelyik megállt abban a pillanatban.”

Éva fia, Bence bizonyára – velünk együtt, de nálunk ezerszer jobban – érzi ezt. Illetve ezt érzi. A közben felnőtté érett nagyfiú adott mérhetetlen erőt és kitartást neki az elmúlt négy év küzdelmeihez, ahhoz az egyenlőtlen harchoz, amelyet ezzel a kegyetlen és felfoghatatlan betegséggel szemben kellett megvívnia. Bence volt az, akiért eddig, a végsőkig kitartott. És a mi szemünkben szerintem akkor is győztes marad, ha látszólag veszített. Ugyanis ő engedett! Egyúttal útjára, immár maga nélkül – bennünket.

„Milyen a mennyország? (…) Remélem, olyan, amilyet szeretnénk, ha már előtte el kell viselni az életet.”

Éva a munkán kívül imádott olvasni. Sosem felejtem el, amikor lelkesen tárgyaltunk ki egy-egy új krimit, thrillert csakúgy, mint szívhez szóló, mély emóciókkal és mondanivalóval megírt történetet. Mindezeken túl azonban Jodi Picoult volt a kedvence. Az ő könyveiben találta meg saját lelkét, méghozzá teljességgel. A regényeiben lévő gondolatok fájó pontossággal szóltak hozzá, tisztán jellemezték – ahogyan a fenti idézetek(b)en – őt magát is. Mert Éva ugyanilyen volt: akkor is látta a napfényt, ha azt a felhők véglegesen visszaverték vagy magukba nyelték előlünk. Máshogy nem lehetett, nem lehet élni. Nekünk sem.

Nagyon hiányzol. Mindannyiunknak.

Szilvási Krisztián