A dúsgazdag gyártulajdonos és műgyűjtő André Bernheim (André Dussollier) agyvérzés következtében fél oldalára lebénul, és bár a 85 éves férfi állapota a gondos és szakszerű kezelésnek köszönhetően fokozatosan javul, mégis azt kéri lányától, Emmanuéle-től (Sophie Marceau), hogy asszisztáljon a halálához.

Elég hamar rájövünk, hogy André egy nehéz természetű ember, aki nem tűri az ellentmondást, apának és férjnek is meglehetősen pocsék, amire a múltbeli történetek felidézése is ráerősít. Itt elsősorban nem arról van szó, hogy nem akar mások terhére lenni, hiszen kellően önelégült ahhoz, hogy sokkal inkább saját maga számára kellemetlen ennyire tehetetlennek látni magát, a méltósággal való megöregedés, a tények elfogadása bizony nem az erőssége.

Megoldásként merül fel Svájc, melynek következetes semlegessége a nyugati világtól némileg eltérő jogi (és jogértelmezési) környezetet hozott létre, ami nemcsak a mindenki által ismert banktitokban nyilvánul meg, hanem például abban is, hogy megfelelő körültekintéssel itt az embert saját kérésére a másvilágra segítik. Ebben csak az a bökkenő, hogy más országok törvényei ezt igen szigorúan büntetik, így az érintettnek jól felfogott érdeke (lenne), hogy tervébe minél kevesebb embert avasson be. André nem tudja ezt önállóan kivitelezni, hiszen testi leépülése erre képtelenné teszi őt, ám ahelyett, hogy befogná a száját, a nárcisztikus férfi rendszeresen kérkedik másoknak a döntésével, lehetetlen helyzetbe hozva ezzel a lányát.

Emmanuéle testvére, Pascale (Géraldine Pailhas) ugyancsak a terv részesévé válik (illetve ügyvédjük is), a két nő egymáshoz és apjához való viszonya nagyban befolyásolja a dolgok menetét és azt, hogy miként is vélekednek erről az egészről. Kérdésként merül fel, ha és amennyiben úgy döntenek, hogy teljesítik André kívánságát, azt miként és hogyan tegyék meg lebukás és büntetőjogi felelősségre vonás nélkül. A férfi zsarnoki jelleme félelmet gerjeszt a lányában, aki ezúttal sem mer vele ellenkezni, a másik oldalról ugyanakkor ott van az érzés, hogy mégiscsak az apjáról van szó, és ez az érzelmi kettősség, ez a labilitás uralja az egész cselekményt. Hogy a problémák tovább sokasodjanak, megjelenik valaki a múltból, akit senki nem lát szívesen és akitől bármi kitelik. Eközben látunk egy másik szomorú példát is a leépülésre, a lányok anyja, a szobrászművész Claude (Charlotte Rampling) Alzheimerben szenved, és az ő története ugyancsak nem könnyíti meg a döntés meghozatalát.

François Ozon filmje Emmanuéle Bernheim regényén alapul, vagyis amit látunk, egy megtörtént eset, valakinek a személyes története, melyen keresztül fontos kérdéseket boncolgat a rendező. Az élethez és halálhoz való viszonyulást rengeteg minden befolyásolta és befolyásolja mind az egyénben, mind pedig a társadalomban. Jelen esetben kérdésként merül fel, hogy szülőként mennyire önző vagy nem önző dolog ilyet kérni a gyermekünktől, és ebből a megközelítésből bontja ki, bontja tovább a dolgokat, és bár általános jogi, morális stb. problémák és kérdések merülnek fel, ez csak egyfajta nézőpont a sok közül. Mivel Ozon nem a dolog kényelmetlenségét, hanem érdekességét ragadja meg, nem feszengünk a nézése közben, nem annyira lelombozó, lehangoló az élmény.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu