A színház világnapja alkalmából idézem Peter Brook 1969-es üzenetét, amelyben így fogalmazott: „Jelenleg az a feladat, hogy a színház a maga eszközeivel segítsen gátat emelni az embertelenség elé, s utat építsen a szépség, igazság és a békés alkotó élet számára.” Többek között az akkor már jó tíz éve zajló vietnámi háború szörnyűségei és egy atomcsapással fenyegető szovjet-kínai konfliktus adta a történelmi hátteret Brook gondolataihoz, amelyek sajnos ma is legalább annyira érvényesek. De ahhoz, hogy hihetővé váljon, hogy a színház képes lehet hatást kifejteni, vissza kell nyúlnunk a forrásokhoz.

Az ókori Athénban a Nagy Dionüsziák idején, amikor tragédiákat játszottak, az egész város ott volt, még a rabokat is kihozták a börtönből. Az előadás költségeit pedig mindig a leggazdagabb polgárok fizették, sőt ez megtiszteltetés volt a számukra, nemes hivatás. A színháznak nagyon fontos szerepet tulajdonítottak: a nézők együtt élik át a hős sorsát, amely tanítja őket önmagukról, az erkölcsi értékekről. Ennek köszönhetően harmonikusabbá válik az egész közösség, jobb lesz az együttműködés és kevesebb a bűncselekmény. Ez a görög misztériumszínház titokzatos ereje, ami mögött hatalmas tudás állt.

Peter Brook – egy útkereső művész

„De hogyha a színház a rítusokból ered, amelyekben a láthatatlan testet öltött, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a keleti színház kivételével ezek a rítusok vagy elvesztek, vagy csak siralmas állapotban maradtak fenn. Bach látásmódját lelkiismeretes jelölései őrizték meg számunkra ilyen pontosan; Fra Angelico képeit nézve az igazi megtestesülés tanúi lehetünk; de milyen forrásból merítsünk ma ahhoz, hogy ilyen módszereket kísérelhessünk meg?”

Peter Brook Időfonalak című könyvében fogalmazza meg dilemmáját, amelyre kísérletezései során jutott. Rengeteget tanulmányozza a különböző keleti hagyományokat, sokat utazik, hogy megtalálja a továbblépés lehetőségét. Új szemmel kezdi látni az addig megszokott színházi környezetet, egyre jobban zavarja a proszcénium színházi forma, az ún. kukucskáló színház. Úgy látja, gazdagabb lehetne az élmény, ha a néző és a színész nem elválasztva, egymással szemben helyezkedne el, hanem hasonlóan az amfiteátrumhoz, egységet alkotva, együtt élnék át az előadást.

A témaválasztással kapcsolatban is új szempont merül fel benne: hogyan lehet hasznos a színház a társadalom számára?

„A West End színházának zárt világa, a csinosság és a báj keresése a végóráit élte... A vietnami háború a világ másik végén folyt, de úgy tűnt, az értelmetlen mészárlás elmondhatatlanul közelebb van hozzánk, mint a kultúrát és stílust érintő formális problémák.”

Brook és csapata elhatározza, hogy darabot készít a vietnámi háborúról (US). A téma nehéz, a feldolgozásakor pengeélen táncolnak, hisz az előadás nem lehet didaktikus, de nem is kisebbítheti a problémát; túl kell lépnie a vitákon, egyetemes nézőpontból kell bemutatnia az aktuális eseményt. A próbák alatt haditudósítókkal beszélgetnek. Hozzájutnak olyan dokumentumokhoz, amelyek bemutatják, milyen szörnyű módszerekkel képzik ki a katonákat a kínzásokra. Ugyanakkor sokat foglalkoznak a vietnámi kultúra és lelkület megismerésével. Még a darabon dolgoznak, amikor megkérdezik tőlük: „Azt képzelitek, hogy az előadásotok meg fogja állítani a háborút?”

„Az US végén az egyik színész elővett egy öngyújtót és elégetett egy pillangót. Estéről estére sokkoltuk a közönséget ezzel az áldozattal, még ha titokban csak egy darabka összehajtogatott fehér papír volt is a pillangó. E pillanat után a színpadon senki sem mozdult, a jelenetet kimerevítettük, s színészek és közönség szembesült a darab sugallta kérdésekkel: Mi ez a mészárlásnak véget nem érő láncolata? Hogy tudunk ezzel együtt élni?”

A színház az esetek többségében nem tud közvetlenül megállítani egy háborút. A kérdés inkább az, változik-e valami a nézőkben az előadás után. Ha a rendelkezésre álló két-három órában sikerül kimozdítani őket az addigi szűkebb nézőpontjukból, megértenek valamit, és új indíttatások ébrednek bennük, akkor az előadást létrehozó csapat munkája nem volt hiábavaló. Ha ezt sikerül többször megismételni, akkor a színház hatással lehet a társadalom egészére is.

Brook számára a realista színjátszás túl gyengének bizonyul, túl mesterségesnek látja ahhoz, hogy megragadja a megfoghatatlan valóságot. A színház az életet mutatja be, sőt maga az élet. Ám ha nincs semmi különbség a mindennapok és a színpadon látott élet között, akkor az előadás elveszíti az értelmét. A színházban az életnek jobban láthatónak és olvashatónak kell lennie. Ez egyrészt a tér és idő összesűrítésének köszönhető.

Hiszen egy előadásba belefér 100 vagy akár 1000 év. Nem csak időben, térben is olyan távot láthatunk át, amire egyébként nem vagyunk képesek. Mintha kapnánk egy magasabb nézőpontot ajándékba.

Tragédia: egy új kezdet lehetősége

Az ókori görög misztériumszínházban más szempontból is sűrített életet láthattak a nézők a színpadon, hiszen szimbolikus, mély értelmű történeteket, mítoszokat játszottak el, amelyek túlmutatnak a hétköznapin, feltárva az élet eseményeinek rejtett értelmét, a törvényt, ami minden mögött ott van.

„A színház maga a valóság a tér és az idő korlátai nélkül...” (Jorge A. Livraga Rizzi)

A görög misztériumszínház a szakrális ünnepek szerves része volt. A tragédiához, amely az ókori színház csúcsa volt, kapcsoljuk a katarzis fogalmát, amely meghatározza annak megtisztító szerepét. Arisztotelész úgy fogalmazott, hogy a közönség tragikus részvétet érzett, amikor látta, mi történik, ha tudatlanságunkban megszegjük a természet örök törvényeit. Félelmet ébresztett benne, de ugyanakkor együttérzést is, mert testközelből élhette át az ember egyetemes nehézségét: mindig választani kell két dolog között.

Hogy mi ez a két dolog, ahhoz érdemes megismernünk azt az összetett emberképet, ami az ókori színház alapját jelentette. Eszerint van bennünk mulandó és van bennünk halhatatlan is. Ez utóbbi mélyen el van rejtve, halkabban szól bennünk, talán a lelkiismeret hangjaként tudjuk leginkább megragadni. Amikor a tragédia hőse eltér az isteni törvénytől, saját lényege ellen is cselekszik. Szenvedése elkerülhetetlen. De épp így van lehetősége felismerni tudatlanságát, és elindulni a megtisztulás, a tanulás útján. Bukása nem végleges, hanem egy új kezdet lehetősége.

Az ókori színház azzal, hogy feltárta az ember számára saját összetettségét, segített abban, hogy újra összeköttetésbe kerülhessen saját rejtett lényegével. Így gyógyított is, mert visszaállította az elveszített harmóniát, belső egységet, egészséget teremtett.

A színház gyógyító ereje

„Olyan korban élünk, amikor az emberek rettegnek az értékítéletektől; azzal hízelgünk magunknak, hogy valahogy felsőbbrendűek vagyunk, ha kevesebbet ítélkezünk. De semmilyen társadalom nem létezik ideálok nélkül.”

Peter Brook újra és újra felteszi a kérdést, miért is van szükségünk a színházra, mi a legfontosabb feladata. A benne rejlő egyik lehetőség: az ember átalakulása.

„Túlságosan gyakran fordul elő, hogy egy színész vagy egy színésznő él egy színpadi életet és egy másik teljesen külön belső életet odakint a világban... Megeshet, hogy egy öreg színész semmit nem képes megőrizni magában abból a gazdagságból, amit a színpadon ábrázol. Fokozatosan győződtem meg róla, hogy ennek nem feltétlen kell így lennie. A személyes fejlődés két színtere összekapcsolható; így és csak így táplálkozhatnak egymásból.”

Az a színész, aki szerepei során jellemét építő tapasztalatokat képes leszűrni, aki nagyobb embereket játszva képes átlényegülni, jobbá válni, az a közönségben is el tudja ültetni a változás magvát.

„Azt mondják, hogy eredetileg a színház gyógyító tevékenység volt, a város gyógyítására szolgált. Alapvető, entropikus erők működésének megfelelően egyetlen város sem kerülheti el a szétesés folyamatát. De amikor a lakosság összegyűlik egy különleges helyen, különleges körülmények között, hogy egy misztérium részese legyen, akkor a szétszórt tagok újra összekerülnek, a nagyobb test a pillanatnyi gyógyulás aktusában újra eggyé lesz, és benne minden tag, visszaillesztve, megtalálja a maga helyét…”

Peter Brook egész életen át tartó kutatómunkája során a színház gyökeréig hatol. Az igazság és szépség keresésének eszközévé és a láthatatlan valóság kifejező közegévé teszi. Olyan művészetet teremt, mely reménysugarat nyújt közönségének. Nem hamis menekülést a világot fenyegető jelenségektől, az emberiséget nyomasztó kérdésektől, és nem is a betegség okozta fekélyeket mutogatva.

Képes behatolni a sötétségbe, megmutatva a kétségbeesést, és ugyanakkor meg tudja jeleníteni a kiutat jelentő fényt, a jobbító szándékok megvalósulásának lehetőségét. Brook a szellemi túléléséhez fontosnak tartja az értékek megőrzését, az ideák vállalását. Ebben lehet közvetítő eszköz a rárakódott rétegektől megtisztult, lényeget tükröző színház.

A címlapképen Peter Brook színháza látható Párizsban, a Le Théâtre des Bouffes du Nord.

Szabados Éva

Forrás: Peter Brook: Időfonalak; Peter Brook: Üres tér; Jorge A. Livraga Rizzi: The Mystery Theatre in Greece: Tragedy

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: A zene mint erőforrás