A rabszolgaság egyidős az emberiség történelmével, igaz, mást és mást is jelentett korszaktól, helyszíntől és kultúrkörtől függően. Általában véve a hadifoglyok lettek rabszolgák, akiknek életük megkíméléséért cserébe dolgozniuk kellett a győztes földjein, bányáiban, otthonaiban. Sok válfaja létezett az idők során – volt, hogy adósrabszolgaként az ember önmagát is eladhatta ‒, különféle lehetőségekkel a rabszolga számára. Az ókori Rómában egy rabszolga rövid időn belül elpusztulhatott egy bányában, lehetett helyi szupersztár a gladiátorok között, de akár a császár kegyenceként a hatalom csúcsának közelébe is kerülhetett. Európában a középkorban nem volt jellemző, a középkor végére pedig nagyon ritkán találkozott rabszolgával az ember kontinensünkön. A XVII. századig a rabszolgaság sokkal inkább az iszlám világra volt jellemző, ahova európaiak százezreit hurcolták el a tuniszi kalózok fosztogatásai vagy az oszmán hadsereg ténykedése nyomán, köztük sok magyart. Ám a kapitalizmus és a gyarmatosítás XVII. századi előretörésével a transzatlanti rabszolga-kereskedelem olyan volumenűre nőtt, amely felülmúlt minden korábbi gyakorlatot.

Ennek nagyságáról a mai napig viták zajlanak, rendszerint nagyjából 12-13 millióra teszik az Afrikából Amerikába áthurcolt feketék létszámát, amelynek zöme az 1690 és 1830 közötti időkre esik, csúcsát pedig az 1780-90-es években érte el, évi nagyjából 85 ezer fővel. A legtöbb rabszolgát a portugálok/brazilok szállították át (5,85 millió embert), akiket a britek (3,26 millió), franciák (1,38 millió), spanyolok (1,06 millió), hollandok (554 ezer), amerikaiak (305 ezer) és dánok (111 ezer) követtek. Ha valaki azt képzeli, hogy a fehér ember odahajózott Nyugat-Afrika partjaira, és modernebb fegyvereivel elfogta a helyieket, majd átszállította őket, az téved. A transzatlanti rabszolga-kereskedelem ugyanis nem csak az európai hatalmak sara volt. A rabszolgákat nem ők fogták el, hanem a helyi afrikai uralkodók és hadurak, akik haszonnal adták tovább európai árukért az európai vevőknek. A rabszolgákat a tengerpart közelében – rendszerint szigeten vagy félszigeten – kialakított európai erődök mellett gyűjtötték össze, amely támaszpontok egyszerre képviselték az európai hatalmi érdekeket és voltak kereskedelmi lerakatok.

A rabszolga-kereskedelem volumene országonként

Ez a bűnös ügylet busás pénzt hozott mind a kereskedőknek, mind a rabszolgákat a Nyugat-Indiákon, Észak- és Dél-Amerikában dolgoztató ültetvényeseknek, és haszonélvezői voltak természetesen az indigóval festett ruhát viselő, cukorral kávét/teát fogyasztó és pipázó londoniak is. Ugyanakkor sem a kereskedőnek, sem az ültetvényesnek nem volt érdeke, hogy a rabszolga elpusztuljon a hajóút során, vagy munkaképtelenné váljon az ültetvényen. A modern kori rabszolgaság bonyolult és összetett kérdés. Az azonban nem volt kérdéses, hogy egy etikailag nehezen védhető, sok áldozatot követelő intézményről volt szó. A XVIII. század utolsó harmadában megsokasodtak a rabszolgatartást bíráló hangok a gyarmattartó államok városaiban.

Nagy-Britanniában az első igazán jelentős ügy az úgynevezett Somerset-eset lett 1772-ben, mikor egy James Somerset nevű rabszolga megszökött tulajdonosától, Charles Stewarttól, ám elfogták, s utóbbi bebörtönöztette egy hajón, hogy Jamaicába vigye, és ott eladja. Az eset nagy port vert fel, jogászok siettek Somerset segítségére, akik bíróság elé vitték az ügyet. A per elsősorban jogi úton közelítette meg a kérdést, vagyis a modern tulajdonhoz való jog és az ősi angol törvények kerültek szembe egymással, s érdekes módon utóbbi védte a szabadságot! Stewart azzal védekezett, hogy ő pénzt adott Somersetért, így a tulajdona, ráadásul Angliában vagy 15 ezer hasonló rabszolga él, ezért ha precedenst teremtenek, a tulajdonosok nagy anyagi veszteséget szenvednek el, holott a törvények biztosítják a magántulajdon szentségét. Somerset védői ellenben azzal operáltak, hogy Angliában nincs szó rabszolgaságról a régi törvényekben, így Somerset fogva tartása törvénytelen. Angliában ugyanis – ahogy más európai országokban sem – egyszerűen nem léteztek a rabszolgaságra vonatkozó törvények, mivel a középkor fénykora óta evidencia volt a személyes szabadság, így szabályozni sem kellett. Talán furcsa számunkra, de a korban emberi jogi megközelítés fel sem merült (bár John Locke a XVII. században már írt erről), ilyen jogokat senki nem ismert el még akkoriban. A bíróság végül úgy döntött, hogy Anglia törvényei alapján egy idegent az országban nem lehet erőszakkal külföldre elszállítani, erre vonatkozóan az angol törvényekben nincs precedens, s ilyen pozitív törvény nélkül Somersetet szabadon kell engedni. Az 1772-es döntést követően Nagy-Britanniában sorra alakultak meg a rabszolgaság felszámolásáért küzdő abolicionista szervezetek. 1788-tól erősödött a rabszolgatartás elleni csoportok tevékenysége, petíciók százait nyújtották be a brit parlamentnek.

A hollandok által rabszolga-kereskedelemhez használt – eredetileg portugálok által épített – Elmina erőd Ghánában

Némiképpen meglepetést kelthet, de egy, a kormányzó konzervatívokhoz (Tory) közel álló független politikus állt a rabszolga-kereskedelem elleni harc élére, William Wilbeforce. Mi őt leginkább a 2007-ben készült életrajzi filmből ismerhetjük, A szabadság himnuszából (Amazing Grace). Ifjabb William Pitt brit miniszterelnök maga is abolicionista volt, ugyanakkor miniszterelnökként gyakorlatiasnak kellett lennie, nem politizálhatott pusztán elvont elvek alapján. Ráadásul a Napóleon elleni háború haláláig, 1806-ig megakadályozta a kérdés rendezését. A karibi gyarmatok adták a korban felfutó cukor-, dohány- és indigótermelés zömét, s ezek nagy munkaigényű termékek voltak. Az újvilág gyarmatosítását már a 16. században követte a rabszolgák Afrikából történő szállítása, de igazán nagy üzletté a XVII-XVIII. században vált, mikor ezen gyarmatáruk iránt az igény sokszorosára nőtt. A munkaerő biztosítása az ültetvényeken létfontosságú kérdés volt, és a különféle járványok miatt a helyi lakosság Amerikában a töredékére csökkent, sok helyen – Karib-tenger térsége – egyenesen kihalt. A rabszolgaság azonnali eltörlése gazdasági káoszt, pénzüket követelő befektetőket, tönkremenő hajótársaságokat eredményezett volna, miközben a rabszolgák is ott álltak volna minden perspektíva és megélhetés nélkül. A fokozatosság ugyan egyesek számára nagyobb és hosszabb szenvedést ígért rabszolgaként, de összességében mégis jobb megoldásnak látszott.

Végül az első nagy lépést 20 éves abolicionista kampány és politikai harcot követően a britek 1807 februárjában tették meg. 1806-ban a parlament alsó- és felsőháza egyaránt nyilatkozatot adott ki, amely szerint a rabszolgaság ellentétes az igazságossággal, emberiességgel és józan ésszel, majd januárban beterjesztették a rabszolga-kereskedelem felszámolásáról szóló törvényjavaslatot, amelyet február 10-én a parlament elsöprő többséggel, minden politikai oldal pártfogását bírva elfogadott (a lordok házában is 100 vs. 34 arányban). Még nyugat-indiai rabszolgatartó birtokosok is az abolicionistákkal voksoltak, látva az ügy népszerűségét... III. György király 1807. március 25-i szentesítését követően a törvény életbe lépett: az „Act for the Abolition of the Slave Trade” nevet kapta, és május 1-től betiltotta brit alattvalóknak a kereskedelemben való részvételt. Az utolsó, legálisan rabszolgát szállító brit hajó, a Kitty’s Amelia április 27-én hagyta el Anglia partjait, és 1808. január 25-én 233 rabszolgával érte el Jamaicát.

Egy XVIII. századi ábra, amely bemutatja a rabszolgákat szállító hajókon uralkodó viszonyokat

A törvény korszakalkotó volt, mert az emberi jogokra hivatkozott, és a példa gyorsan ragadóssá vált. Bár a rabszolgaság eltörlésére a forradalmi francia kormány már 1794-ben törvényt hozott (ténylegesen ez nem valósult meg 1818-ig), Dánia pedig 1802-ben tiltotta be az emberkereskedelmet, ezek nem sokat értek. A kereskedelem korlátozását egyedül Nagy-Britannia volt képes betartatni hatalmas flottájával. Ez hangsúlyozottan csak a kereskedelmet tiltotta, a rabszolgaság a brit gyarmatokon egyelőre fennmaradt. A felszámolás persze nem ment egyik napról a másikra, már csak azért sem, mert komoly gazdasági okai voltak a létezésének, s a tulajdonosok tönkremenetele senkinek nem tett volna jót. Azt is ki kellett találni, mi legyen a frissen felszabaduló rabszolgákkal, hiszen a szabadságtól még nem lesz otthonuk, képzettségük stb. Ki kellett találni a kárpótlás mikéntjét is, hiszen az ültetvényekbe nagy pénzeket öltek a vállalkozók. 1807-ben ugyan az Egyesült Államok is betiltotta a kereskedelmet, ám közben a meglévő sok millió rabszolgával tovább zajlott a belföldi kereskedelem, sőt, a rabszolgaság az 1820-as évektől a déli államokban másodvirágzását élte a magas gyapotárak miatt. 1813-ban Svédország, 1814-ben Hollandia, 1815-ben Portugália, 1817-ben Spanyolország csatlakozott a tilalomhoz, így az összes nagy kereskedőnemzet felhagyott ezzel a tevékenységgel. Hogy mi emberi jog és mi nem az, arról sokat lehet vitatkozni, de azt aligha lehet megkérdőjelezni, hogy a rabszolgaságnak nincs helye a világunkban.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Farrell, Stephen: Contrary to the Principles of Justice, Humanity and Sound Policy: The Slave Trade, Parliamentary Politics and the Abolition Act, 1807. In: Parliamentary History. 26. 141-202. o.; slavevoyages.org; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.