Ahogy az irodalomban Kafka, Huxley, Orwell, Bradbury vagy Philip K. Dick vészjósló jövőképei mára megdöbbentő pontossággal váltak valóra, a filmművészetben Sidney Lumet hagyott vastag felkiáltójeleket századunk margóján. Régóta tudjuk, hogy a televízió károsanyag-kibocsátásban az élen jár. A tudatunkat fertőzi, sokan mégsem tudnak élni nélküle. Én pont azért szeretem Sidney Lumet és Oliver Stone alkotásait, mert ők nem félnek/féltek beleállni a legkényesebb témákba sem. A Hálózat is annyira mai, annyira aktuális, mintha most került volna ki a vágószobából. Kőkemény médiakritika, egy gyomros a fogyasztói társadalomnak, amelynek legfőbb felelőse a televízió, áldozatai pedig mi, emberek vagyunk. Készültek ugyan figyelemre méltó alkotások a témában azóta is (Brazil, Született gyilkosok, Amikor a farok csóválja, Éjjeli féreg), de a média hatalmának negatív hatásaira a Hálózatnál erőteljesebben egy film sem mutat rá. A filmet 1976-ban mutatták be New Yorkban, Magyarországon ez is tiltólistán volt, csak 1980-ban kerülhetett a hazai mozikba.

Howard Beale (Peter Finch) 15 éven át, heti öt alkalommal közli a híreket egy szebb napokat is látott, lecsúszófélben lévő közszolgálati tévénél, a UBS-nél. (Bár ez egy fiktív tévétársaság, a film egyes szereplőit egy ma is működő csatorna, a CBS egykori alkalmazottai ihlették, ezért kissé ironikus, hogy pont ők voltak az elsők, akik leadták a Hálózatot). Mivel Howard nézettségi indexe zuhanni kezd, két hét felmondási idővel, egyik napról a másikra kirúgják, mire ő élő adásban bejelenti, hogy pontosan egy hét múlva a nézők szeme láttára, a műsorban fogja főbe lőni magát. (A film alapötletét Christine Chubbuck tévériporter tragédiája ihlette, aki élő adásban lett öngyilkos.) Még le sem megy a műsoridő, a telefonok izzanak, újságírók hada vesztegel a UBS épületénél, teljes a káosz és a pánik. Hogy méltón búcsúzhasson el a nézőktől, Howard kikönyörög magának még egy utolsó adást. Könnyes búcsúbeszéd helyett azonban közli, hogy minden, amit az évek alatt a hírekben mondott, hazugságon alapult. Ezzel a nézettsége ismét nagyot ugrik, ezért a vezetőség visszavonja a felmondását, s főműsoridőben kezdi sugározni Howard napi agymenéseit. Showműsort is kap, ahol szabadon mocskolódhat, kiüvöltheti magából minden sértettségét és hosszú évek felgyülemlett mérgét.

És itt meg is érkeztünk egy ijesztően ismerős világba, ahol a nézettség már vastagon felülírja az embert. Ez már a Jerry Springer által népszerűvé lett ostoba show-műsorok miliője, a szórakoztatás leghitványabb formája. (A Jerry Springer Show is kezdetben alacsony nézettséggel bírt, de hamar rájöttek, hogyha olyan kényes témákkal állnak a nézők elé, mint az erőszak, házasságtörés, szexuális zaklatás és egyéb finomságok, a műsor tetszési mutatói az egekig szöknek).

A mindent a nézettségért-elvet valló fiatal, agilis, törtető producer, Diana Christensen (Faye Dunaway) mindent, tényleg mindent elkövet, hogy az övé legyen Amerika legújabb prófétája, Howard Beale. A két főszereplőnek (Finch-nek és Dunaway-nek) egyébként egyetlen közös jelenete sincs a filmben. Diana az új médiageneráció torz tükre, egy emberi érzésekre képtelen nő, aki mindent és mindenkit tetszési indexekben mér. Olyan, mint Wayne Gale a Született gyilkosokban, vagy Nina az Éjjeli féregben. Az egész filmben Howardon kívül csak egyetlen karakter van, Max Schumacher (William Holden), akiben még felfedezhető az ember. Schumacher Howard legjobb barátja, főnöke és a hírosztály vezetője, s nagyon nem tetszik neki, hogy barátjából cirkuszi bohócot csinálnak; meg van győződve arról, hogy idegösszeomlása van, s hogy megmentse őt, ki akarja venni a műsorból…

Az eseményeket bonyolító romantikus szál gyönyörűen érzékelteti a generációs szakadékot. Egyikük még hisz az igaz szerelemben, s ezért képes is eldobni mindent, míg a másik számára a világ az, amit a tévében lát. A filmben el is hangzik: „Nincs benned semmi, amivel együtt tudnék élni” ‒ ez a mondat az értékrendek és elvek különbözőségét húzza alá, azt az önmagából kifordult világot, amit ma a média képvisel, leginkább a bulvár égisze alatt. „A televízió nem az igazság, a televízió egy istenverte nagy vurstli. A televízió egy cirkusz, karnevál, vándorakrobaták truppja, mesemondók, táncosok, énekesek, zsonglőrök, mutatványosok, oroszlánszelídítők és válogatott focisták, egyszóval unaloműző ipar.”

A film forgatókönyvírója, Paddy Chayefsky és a rendező Sidney Lumet is a televíziónál kezdték pályafutásukat, így náluk jobban senki sem ismerhette e szakma sötét útvesztőit. Látták, hogyan rohad a rendszer, korcsosul az ember, milyen döbbenetes gyorsasággal hígul és alakul át a szakma. A Hálózatban, ezzel a maga korában nagyon merész filmmel sikerült is mindezt bemutatniuk. Mivel a New York-i szerkesztőségekben csak nagyon kevés ideig forgathattak, a filmhez kanadai tévéstúdiókat is igénybe vettek. A mozi hangulatát a rendkívül idegesítő reklám- és televíziós műsorszignálok ihlette zenék teszik még „otthonosabbá”.

„Nem azt mondom, hogy Amerikának mint világhatalomnak vége. [...] Az egyénnek van vége. Az egyes, egyedi embernek van vége. Nektek, különálló egyedeknek van végetek. Mert ez már nem az önálló, független emberek nemzete, hanem olyan, ahol kétszázvalahány millió tranzisztorált, dezodorizált, hófehérre fehérített, acélos testű ember él, akikre emberként nincs szükség, és bármelyik pótolható bármelyikkel. [...] A világ egész népessége tömegben gyártott, beprogramozott, megszámozott árucikké válik.”

Mindenki pótolható, és ez számomra félelmetes. A filmben olyan természetességgel, olyan közönnyel beszélgetnek a világban zajló terrortámadásokról, lázadásokról, emberrablásokról mint aktuális sajtószenzációkról, mintha a meteorológiai rovatot szerkesztenék. S hogy milyen sorsot szánnak Howard Beale-nek, akit előbb használtak, majd kirúgtak, végül prófétaként ünnepeltek? Egy egészséges lelkű emberben a probléma „megoldása” leginkább döbbenetet és dühöt fog kiváltani.

Diana Christensen karakterének megformálására nem kisebb nevek jöttek számításba, mint Jane Fonda, Ellen Burstyn, Diane Keaton, míg Howard Bale szerepére Henry Fonda, James Stewart, Paul Newman és Cary Grant is esélyes volt. Miután Gene Hackman és William Holden is visszadobta az ajánlatot, vészesen fogytak a nevek a listán. Utóbbi végül elvállalta a másik férfi főszerepet, amely hozott is egy Oscar-jelölést. Peter Finch nem színészi kvalitásai, inkább erős ausztrál akcentusa miatt nem került az esélyesek közé, de annyira szerette volna eljátszani a meghasonlott vagy megvilágosodott (?) próféta szerepét, hogy végül bizalmat szavaztak neki.

A film parádés szereposztásában a mellékszereplőknek is részük volt: Ned Beatty, Robert Duvall, Beatrice Straight, akinek összesen öt perc és negyven másodpercnyi hírnév jutott a vásznon, de ez elég volt ahhoz, hogy megkapja a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart, ezzel az övé lett a valaha Oscar-díjat nyert legrövidebb alakítás.

Bár a legjobb film, rendező és vágás kategóriákban Rocky Balboa kiütéssel győzött, azért a tíz jelölésből négyet a Hálózat is elhozott (legjobb férfi főszereplő, legjobb női főszereplő, legjobb női mellékszereplő, legjobb eredeti forgatókönyv). A legjobb férfi főszereplő díjára William Holding és Peter Finch is jelölve volt, a szobrot Finch kapta, aki sajnos a díjátadót már nem érhette meg, így ő az első posztumusz díjas színész: pár hónappal az Oscar-gála előtt a Beverly Hills Hotel halljában szívroham következtében összeesett, az esetnek Sidney Lumet is szemtanúja volt.

A film egyik sora, „Olyan dühös vagyok, mint a pokol, és nem fogom tovább bírni!”, bekerült az Amerikai Filmintézet legfontosabb filmes idézetei közé. A Hálózat egy megkerülhetetlen film, kissé talán elkésett üzenettel, de olyan szövegkönyvvel, amelynek minden sora idézhető. Jobb lenne, ha azt mondhatnánk, egy sötét vízió csupán, de sajnos 2021-re szinte már az összes disztópia beigazolódni látszik. A film 1976-ban elhangzott mondatával, „A világ egy vállalkozás, Mr.Beale. Amióta csak az ember lejött a fáról”, sajnos nem lehet vitatkozni.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Oshe
Forrás: hetediksor.hu