Perger Éva: Láthatatlan útjelzők
Minden túlzás nélkül állítható, hogy különleges élményben lesz része annak, aki kézbe veszi és elolvassa Perger Éva Láthatatlan útjelzők című kötetét – több szempontból is. Ezt rögtön első kézből tapasztalhatták mindazok, akik a Könyvszalon vasárnapján részt vettek a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának muzeális gyűjteményében a kötet bemutatóján.
A könyvet alkotó esszék zsinórmértéke a mívesség és az igényesség, a meditáció és a teremtő gondolat, a rácsodálkozás és az érteni akarás, s nem utolsósorban az önazonosság, ami az említetteken túl egyedivé teszik a kötet szövegeit. Az esszék a természet és a szerző bensőséges kapcsolatának forrásvidékeiről fakadnak, és a szépségre, annak lelket építő jelzéseire, hatásaira, az „evilági örökkévalóságra” koncentrálnak.
A természet változása az embert is elgondolkodóbbá teszi, írja a kötetben egy helyütt, s ebbe a gondolkodásba aztán kimondva, de kimondatlanul is belekeveredik a mysterium tremendum, a megélt, megrendítő, mégis csodálatos találkozás a természetben önmagát megmutató, kijelentő teremtő Istennel. Ebből az összhangból születnek aztán az olyan mondatok, mint hogy a „csillagok fénye bennem is felragyog”; „Ilyen lehetett az első hajnal is. Minden a fénnyel kezdődött”; „bele kell nőni az életbe és bele kell nőni a halálba is”; vagy hogy „csak a pillanat marad: az itt és most mámorában szédeleg a világ”. Ezek a mondatok így, szövegkörnyezetükből kiragadva is azt igazolják, kétségtelenül megvan a szerző képessége arra, hogy élete tapasztalatait és annak tartalmát önmagán átszűrje, annak rá vonatkozó, őt érintő, érdeklő sajátosságait kibogozza, és szép beszéddel, érzelmekkel, csipetnyi filozófiával fűszerezve értékes olvasmányként nyújtsa át olvasóinak.
Teszi mindezt olyankor, amikor egyáltalán nincs ideje a szép és a nemes értelmében vett egyszerű szónak. Amikor mintha szégyellni kellene az emberi lét őszinte megnyilvánulásait, az érzelmeket, a tapintatot, az érdek nélküli ragaszkodást, az őszinteséget, gyengeségeinket, kétségeinket, örömeinket, bánatainkat. Mintha nem lenne kultúrája a magamutogatás nélküli kitárulkozásnak, az önmagunkat és világunkat megérteni akaró akaratnak, az Isten-keresésnek, vagy a minduntalan, minden helyzetben saját értékeihez ragaszkodó, hazatalálni vágyó igyekezetnek.
És éppen emiatt, bár szépségükkel, jól megírtságukkal, lendületükkel magukkal ragadóak Perger Éva szövegei, a Láthatatlan útjelzők esszékötet mégsem könnyű olvasmány. Az olvasót észrevétlenül beszippantja ugyanis a szerző saját világát kirajzoló érték-koordinátarendszer, s az általa kijelölt pontokon végigérve nem marad más üzenet, mint hogy mindenkinek, minden értelemben magának kell hazatalálnia. S lelkünk mélyén tudjuk jól mi, emberek mindannyian, hogy a létezésben nincs is ennél nagyobb feladat.
Keszei L. András
Fotók: Szabó Béla