Jánosi Zoltán irodalomtörténész, mielőtt az idei Alkotói Díjashoz fordult volna, azon emlékét osztotta meg a hallgatósággal, ő maga mikor találkozott először Vári Fábián László soraival: a betiltott, Magyarországon nem publikálható versek „közvetítéséről” ismert Dinnyés József Dalaim könyve című füzetében olvasta az Útban Törökország felé szózat-szerű költeményét. Akkoriban itthon nem volt nagy divatja a magyarságverseknek, éppen ezért kereste innentől tudatosan a kárpátaljai költő alkotásait antológiákban, majd saját köteteiben.

Vári Fábián László 1951. március 16-án látta meg a napvilágot Tiszaújlakon (ma Ukrajna), egy majdnem jelképes dátumon. A beszélgetőtárs kérdésére, kisebbségi magyarként „milyen helyre született”, elmesélte, mintegy két évtizede erre azt válaszolta, hogy már nagyon korán, kisgyermekként ráébredt, rossz helyre, viszont ma már azt vallja: „Nagyon jó helyre születtem, az idők járása volt rossz.” Édesapja – a háború közbeszólása miatt – nem lehetett tanult ember, s bár éppen ezért nem rendelkezett nagy műveltséggel (viszont viszonylag olvasott és tájékozott volt), az irodalom, a kultúra szeretetét örökölte tőle. Nagyon szerette a (hazafias) verseket, sokat idézett belőlük (Ábrányi Emil, Reményik Sándor), és a kis Lászlónak is csupán néhányszor kellett elolvasnia egy-egy költeményt ahhoz, hogy megtanulja. Amikor aztán azzal szembesült az iskolában, hogy a tanárok, a „hatalom emberei” nem hallják ezeket a verseket jó szívvel, akkor kezdett ráébredni arra, hogy itt baj van: „Olyan országban láttam meg a napvilágot, ahol nemcsak a magyarságot, de a hitet is elnyomják.”

Szerencsére akadtak azért olyan tanárai is, akik még inkább felébresztették benne az irodalom, a kultúra, valamint az idegen nyelvek iránti érdeklődést. És elérkezett az idő, amikor Ungváron megjelent egy fiatalokból álló irodalmi közösségben néhány versével, Vári Fábián pályája nagyjából ekkortól számítható – vezette fel a következő életkori szakaszt Jánosi Zoltán. A helyi általános iskola elvégzését követően László a nagyszőlősi magyar középiskolába ment (bár abban az időben még nem volt kötelező a középfokú oktatás) – a valamikori vármegyeháza épületébe járt. Itt oktatott az említett két tanár, akik valóban sokat tettek azért, hogy bátorságot öntsenek belé a versírás iránt. Már korábban is próbálkozott költemények szerzésével (Arany János volt számára a követendő példa), de persze kezdetleges minőségben. Magyartanára adott a kezébe egyik nap egy körlevelet, amelyet Ungváron indítottak el egy készülő irodalmi csoport aktív tagjai, akik tehetséges fiatalok számára kínáltak összejövetelt. Vári Fábián László el is utazott az Ungvári Egyetemnek az Ung folyó partján épült diákszállójába. Az ott megjelent fiatalok között akadtak már „eredményekkel” is rendelkezők az irodalmi próbálkozások terén. Nagyjából 5-6 verskezdeménnyel érkezve bár kevés elismerő mondatot kapott, ő megfigyelte a mások által már publikált alkotások milyenségét (hozzáállás, költői szemszög stb.), és két hét elteltével három olyan alkotást tett le eléjük, amelyeket úgy ítéltek meg: „Ha még egy ilyen lépést megteszel, költő lesz belőled.”

Ezek a fiatalok akkor már rendelkeztek egy írógéppel sokszorosított, Együtt című folyóirat-kezdeményezéssel, amelyben a verseiket, kisprózai alkotásaikat, könyvszemléket, jegyzeteket közöltek le (1966-ban jelent meg az első száma). A csoport vezetőjét, S. Benedek Andrást 1967 nyarán-őszén arra kérte az egyetem vezetése, hogy írjon egy elítélő kritikát Kovács Vilmos Holnap is élünk című, 1965-ben megjelent könyvéről, a kárpátaljai magyarok sorsáról szóló, sokszor cenzúrázott kisebbségi regényről. S. Benedek erre nemet mondott, mire betiltották az Együtt megjelenését (a Szovjetunió szétesése után indul majd újra). 1967 novemberében azonban ezek a fiatal tehetséges irodalmárok úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Forrás Stúdiót az egyetemisták között – Vári Fábián Lászlóval is a soraikban. Később a csoport jelentősen kibővült (már nem csak egyetemistákkal), és néhány éven keresztül Kovács Vilmos (valamint Fodó Sándor) irányításával működött.

A magyarországi nagyságok (Illyés Gyula, Ratkó József, Váczi Mihály, Nagy László) mellett tehát megvannak azok az otthoni, kárpátaljai tehetségek is, akiket olvas és felszív a költészetében Vári Fábián László – folytatta a kronológiai történéseket Jánosi Zoltán. „Azok az alkotók, akik rendkívül nehéz körülmények között akarnak teremteni egy új magyar kultúrát.” A Forrás Stúdiósok elkezdik járni a vidéket, népművelő tevékenységet folytatnak, folklórt gyűjtenek a magyar nemzeti identitással összefüggésben – fel is hívják magukra a KGB figyelmét. Feláll egy ellen-irodalmi kör (József Attila Irodalmi Stúdió), és „innentől kezdődik Vári Fábián László kálváriája, amely eltávolítja az egyetemről, hogy a szovjet hadsereg soraiba taszítsa, felerősítvén benne azokat az eszméket, azt az ellenállást, amely aztán kiemelkedő költővé teszi”.

A Forrásosok tehát falukutatói munkára indultak az idősebb tagok által kidolgozott program alapján, bizonyítandó a „magyar örökséget” – vette vissza a szót Vári Fábián László. Önkéntesen, kerékpárral, nyáron járták be a vidéket (Ugocsa és Bereg megye), és gyűjtötték a népdalokat, népmeséket, mondákat – ekkor érzett rá ő maga a népballadák ízére, hogy ettől kezdve kimondottan ezt a műfajt „vadássza”. Vári Fábián gyűjtése 1991-ben jelent meg könyv formájában Vannak ringó bölcsők (Kárpátaljai magyar népdalok) címmel, amely a kárpátaljai, de általában a magyarok népi kultúrájának, néphagyományának rendkívül fontos szeletét tárja az olvasók elé. A hatalom persze nem nézte jó szemmel a Forrás ifjúsági kör tevékenységét, ezért jelent meg az Elidegenedés című támadó újságcikk névtelenül a Kárpáti Igaz Szóban, hogy ellehetetlenítse a csoportot. A fiatalok – Vári Fábián ekkor negyedéves volt az egyetemen – válaszként 16 oldalas beadványt fogalmaztak meg a pártszerveknek, melynek soraiban immár a kárpátaljai magyarság sorsát, problémáit (oktatás, kultúra) is megnevezték. Nagyjából háromszázan írták alá a „petíciót”, amely miatt végül folyamatos megtorlások, kirúgások, egyetemről kizárások érték őket. Ő maga nem fejezhette be a hetedik szemesztert, két hónapig cipőgyári munkásként dolgozott, majd kézhez kapta a katonai behívóját.

„Ha megnézzük Vári Fábián László költészetét, van egy balladás alapzata is, egy identitáshordozó, gyönyörű magyar nyelvi rétege, és akkor még nem beszéltünk a műveinek, verseinek történelmi fundamentumáról” ‒ mondta el Jánosi Zoltán, majd az 1988-ban született Ady alkonya című költeményéből idézett: „… Sorsomhoz szabott síri ágy / A felnégyelt Haza, / Testemnek tüzét csillapítsd, / Tisza és Duna. … Írhatta volna magyarul / Akárki fia, / Parancsba kapván, hogy házát / El kell hagynia.” Arra utalt mindezzel, hogy már nemcsak a kárpátaljai magyarságért, hanem a teljes magyar népért érez aggodalmat. „Mit jelent számodra a történelem?” ‒ tette fel a kérdést vendégének, hiszen a verseiben gyakorlatilag a honfoglalástól a jelen kori pillanatokig találhatók kiemelhető képek. Vári Fábián László – visszarévedve a múltba – azt idézte fel, hogy amikor 1989-ben a Ceaușescu által irányított és megálmodott falurombolás már rendesen beindult, rengeteg erdélyi értelmiségi magyar hagyta ott a szülőföldjét, a hazáját, és ő maga attól tartott, hogy mindannyian elmennek majd. „A történelem számomra a nemzeti megmaradásunkat jelenti, de csak akkor, ha emlékezünk minden fontos eseményre, és hogyha tanulunk mindabból, ami velünk történt.” S bár a jövő kiszámíthatatlan, a költői „előre látás” példájaként Kovács Vilmos Verecke című versét említette, amelyet S. Benedek András úgy minősített, hogy ez a vers a „kárpátaljai magyarság megmaradásához szükséges varázsszöveg”. Akárcsak Vári Fábián László teljes költészete – tette hozzá Jánosi Zoltán.

Talán kevesen tudják, de Kárpátalja – a már szóba hozott Verecke mellett – olyan nemzeti történelmi eseményeknek is a színhelye, mint például a Rákóczi-szabadságharc, amely tulajdonképpen ott kezdődött. Mezőváriban – ahol Vári Fábián jelenleg él – bontották ki a fejedelemtől kapott zászlót Esze Tamás talpasai 1703. május 21-én (Tarpáról jöttek át), és néhány hét múlva Tiszaújlaknál már megvívták az első győztes csatát. Egy turul madaras emlékművet is állítottak ott az ütközet tiszteletére, mivel az a monda járta, hogy maga a fejedelem is részt vett benne: ellenségei körbevették, kiütötték kezéből a kardot, miáltal ő védtelen maradt, és már-már az áldozatuk lett, amikor a magasból, a fellegek alól lecsapott a csata színhelye felett köröző turul, elkapta a kardot, és a fejedelem kezébe adta, hogy megvédhesse magát.

Végezetül Jánosi Zoltán azzal a kérdéssel fordult vendégéhez, miért gondolta fontosnak, hogy műfordításokkal is megpróbálja ezt a hitet építeni a ruszinok, ukránok és magyarok között? A ruszinok a kisebbségi magyarokkal sorsközösségben élő ukránok voltak akkoriban, akikkel el lehetett társalogni arról, hogyan lehetne igazságosan felosztani Kárpátalját közöttük – emlékezett vissza Vári Fábián László. Vaszil Huszti nevét említette konkrétan, aki jelenleg az ő verseit fordítja ukránra, s bár később Huszti inkább a hatalom érdekeit szolgálta, „el lehet vele normálisan beszélgetni”. A helyi ruszin ukrán lakosságnak a magyarsággal soha nem volt semmilyen problémája, háborús helyzet esetén azonban sajnos természetszerűleg változik a hozzáállás. A ruszinok kultúrájával, népköltészetével Vári Fábián viszonylag korán megismerkedett, és amikor a magyar népballadákat rendezte sajtó alá, akkor mindenképpen oda kellett figyelnie a ruszin népballadákra is, mert rengeteg átfedés van a kettő között tematikában, eredetben. Fokozatosan hozzá is fogott a magyar nyelvre fordításukhoz, és a legjellegzetesebb típusokat, azok legszebb variánsainak transzlációit 2019-ben a Magyar Művészeti Akadémia kiadta A kakukknővér címmel.

Mindezeken túl pedig Vári Fábián prózaírásba is fogott, két regényt tett le az asztalra: az egyik a szovjet hadseregben töltött időről szól (Tábori posta – Szovjet mundérban Poroszföldön), a másik arról az „üvöltő” világról, amelyben élt (Vásártér). Azt írta le ebben a két munkában, amelyeket versben nehéz lett volna feldolgozni, nehéz lett volna visszaadni. Előbbi két évig tartó katonatörténetét meséli el 35-36 epizódban, utóbbi pedig a kisgyerekkora emlékeit dolgozza fel úgy nagyjából 10 esztendős koráig.

A Jánosi Zoltán által vezetett, a XXI. Győri Könyvszalonon Vári Fábián Lászlóval folytatott portrébeszélgetés végén még említésre került a Magyar Művészeti Akadémia sorozatában megjelent, Papp Endre által írt monográfia, valamint a költészetének esztétikai természetéről szóló, Magyar Napló gondozásában, 2020-ban napvilágot látott Koponyámban gyertya című kötet, amely 100 verset tartalmaz Vári Fábián László 1969 és 2019 között írt alkotásaiból.

Szilvási Krisztián
Fotók: Szabó Béla