Mármint eredeti, képregényes otthonában, ám ebben az újabb körben ez most mellékessé is válik, nagyobb megpróbáltatás számára morális alkalmatlanságának roppant terheit megpihenés nélkül hordozni. Az ötfüzetes kötet végén egyik vele küzdő társának még Fury holdbéli suttogását is felidézi, ami végül is kasztrálta Mjölnir-hordozásának képességét. Az kötet egésze ekörül forog, A méltatlan Thor (Fumax, 2022) a belső-külső küzdelmek metszősíkján zajlik, és egyértelművé is lesz az időtlen bonmot: a belső dzsihád mindig nagyobb harc, mint a külső, a saját magunkkal vívott élethosszig tartó háború az igazi megpróbáltatás, míg a külső csetepaték ehhez képest csak aprócska és múló szösszenetek.

A cselekmény egy nyomozás mentén halad: Thor a kozmosz mélyét kutatja, miután fülébe jutott egy az övéhez hasonló kalapács híre, ami vélhetően egy másik dimenzióbeli Thoré. Bár rengeteg látványos külső ütközet és kaland után jutunk az eszköz közelébe, a lényeg ebben a buliban is természetesen Thor morális ébredése, annak belátása, hogy ami igazán neki rendeltetett, annak megtartása szüntelen lelki/szellemi munkát követel. Nincs mese, ebből a napi szintű szembenézésből legfeljebb csak az egyébként is egyre ritkábbá váló besörözések idejére lehetséges stresszoldásként kilépni, hogy aztán másnap pörögjön minden tovább. Az a töredelmes megvallás, hogy mit is mondott Fury halála előtt, és hogy kinek volt igaza gyakorlatilag mindenben, visszautal egy korábbi kötetre, és újra megerősíthetjük az ottani konklúziót: „Csak úgy érdemes élni, hogy a gonosznak ne legyen igaza”. Bár Aaron behoz a történetbe több fontos figurát, például Thanost, akinek akkor is erős a jelenléte, amikor csak pár panelt kap, vagy a Gyűjtőt, aki itt még komoly harcokba is keveredik a főhőssel és csapatával hírhedt gyűjteményének szétzilálását követő éktelen haragjában. Aztán az asgardi Hela is színre lép, Thori-kutya képében pedig új és lelkes szövetséges akad, és még Óasgardot is meg kell menteni, de az egész mégis akkor a legjobb, amikor a pszichikai léttereket járja át a feszültség. Kedvenceim ezeket az emocionális mozzanatokat tágas nagytotálokkal és kényelmetlen közelikkel operáló panelek. Gyakran elég volt hozzájuk néhány térbeli sík, vagy még annyi se, csak egy pasztellesebb színekben kavargó kozmikus távlat a bennük elveszve botladozó figurákkal. A Bosszú Angyalai lelkes csapatturizmusától mentes, és még a hercegi énjétől is eltávolodott Thor-lelkiállapot – amikor már csak maradék belső ereje mentheti meg a szakadékba zuhanástól – tökéletes az ilyesféle ábrázolásra; és ugye pont ez a szakadatlan és nehéz belső munka teszi alkalmassá a királyi út bejárására. És ez még akkor is így van, ha tényleges koronát sosem kap, mert a valódi uralkodót a despotától ez az állhatatosság különbözteti meg. Összességében a klasszikus fantasyk birodalmában járunk, az ilyesmikben pedig a mesék lényeglátó logikája fontosabb, mint az ésszerű magyarázatok: figurák tűnnek elő és vesznek semmibe hősünk útját keresztezve; történetszálak szövődnek be és oldódnak el, és mindezek valódi célja a mondandó kidomborítása: a próbák és kísértések mentén való fejlődés elősegítése. A korábbi grafikusok közül egy-egy visszautaló villanásra csak Esad Ribic és Russell Dauterman került elő, de úgy tűnik, rendre sikerül profi rajzolókat találni a hangvétel-folytonossághoz, Olivier Coipel és Kim Jacinto is brillírozik mind az esemény-sűrű, mind pedig a drámai ábrázolásokban.

Aaron Thor-sorozatából nem lett minden rész kiadva magyarul a Birodalmak Háborúja előtt, de ezen esemény megértését nem különösebben befolyásolják, hiszen az előbb vázolt narratívai-, azaz meselogika egészen más fókuszpontok szerint halad. Persze a rajongók szeretik ismerni az utalások minél teljesebb rendszerhálóját, de ennél nagyobb bajunk most ne legyen. Később aztán, a tömény akciójelenetek sűrűjében mégis rákívánunk azokra a kimaradt szösszenetekre, például hogyan is tört össze Foster kalapácsa, miként sikerült kigyógyulnia súlyos betegségéből, honnan került Thorhoz egy rakat pöröly, de azért ne szaladjunk ennyire, még meg sem ágyaztunk rendesen, és máris elégedetlenkedünk. A Birodalmak háborúja a fülszöveg szerint egy várva várt és jól előkészített ügymenet, amivel jómagam egészen az utolsó képkockákig vitatkozni szándékoztam, de aztán kiderült, hogy itt sincs semmi másról szó, csakis Thor beavatásának egy újabb, bár vitathatatlanul nagy lélegzetű bekezdéséről.

Persze eddig a felismerésig át kell rágnunk magunkat az aprólékosan kidolgozott kétszáz oldalon, amiben pont ez az akkurátusság adja fel néha a leckét: a tablószerű kiállítás ellenére gyakran a legeldugottabb sarkokban vagy valamely előtérben küszködő hős hónalja alatt kell kisilabizálni a lényeget, és a fontos közléseket. Hogy ez kárára megy-e az élménynek, mindenki döntse el, én ezektől függetlenül jól szórakoztam, és egyébként is megszoktam már, hogy a kismillió szereplőt mozgató menetekben ne siessek túlzottan, előbb-utóbb mindenre fény derül. A fő rosszarcú, akivel már korábban, a Mennydörgés Istene második kötetében futottunk össze, mégpedig nehezen legyűrhető világrosszítóként, az Malekith, a sötételf. Valóban nem kispályás pszichopatáról van szó, édesanyját például saját kutyái elé vettette még gyerekfejjel. Abban a korábbi körben sem volt könnyű a fickót megregulázni, és persze végső likvidálására sem került sor (no nem mintha a halál annyira végleges formula lenne Marvel-berkekben), egy ilyen mélyen beágyazott és gonoszként jól használható karaktert nem érdemes veszni hagyni. Ez a komolyan vehetőség persze nem téveszt meg bennünket, hiszen nincs kétségünk a jó végső győzelmével kapcsolatban, de hát rendes fabulában vagyunk, nem is várunk mást.

Malekith a Világfa valamennyi birodalmának legyőzését Midgrad, azaz a Föld uralma alá hajtásával igyekszik megkoronázni, így azt hagyja utoljára. Persze pont azzal nem számol, hogy a földi világ az asgardi istenek legkedvesebb wellneszező közege, ezért ebbe a buliba a földi szuperhősökön és félhősökön kívül a Thor-család is teljes elánnal beszáll szövetséges erőktől támogatva. De ha Malekith mégis gondolt erre, akkor viszont elkövette a másik sarkalatos hibát, az alábecsülést. Miután sötételfeket, óriásokat, trollokat, mamutokat, aligátortankokat és mindenféle egyéb rémeket szabadít ránk, a Bosszú Angyalain kívül csatasorba áll többek közt Daredevil, Megtorló és Szellemlovas, mivel azonban a front az egész bolygóra és a vonatkozó kozmikus terekre is kiterjed, a szuperhősök kis, hatékonyabb csapatokba rendeződnek. Thor családja tényleg lelkes, de nem megy minden flottul, Mindenek Anyja egymaga védelmez ugyan egy egész frontot, Odin viszont éppen csak belekóstol a küzdelembe, máris lesérül, Thorért pedig konkrétan felmentő különítményt kell szalajtani, mert a bifröszt megsemmisülésével egy ellenséges bolygón reked. A jelentős tömegeket és a gyakran váltakoztatott lét- és idősíkokat mozgató történetek erénye a jól kiaknázható akciózás és folytonos mozgásban levés, de ebből fakad rákfenéjük is: könnyen elsikkadnak a belemenős pillanatok és az ezekből kibomló karakterdrámák. Jason Aaron persze profi, telecsöpögtette érdekes apróságokkal a jelenetek jó részét, és ha nem engedjük magunkat alaposabb szemlélődés nélkül végigcibálni, akkor a nagy darálás mellett rálelhetünk az igazi csemegékre. Néha nem is kell annyira koncentrálni sem, kivételes pillanat például amikor Heimdall a sérült bifröszt tövében helyzetbe hozza Daredevilt, akinek pont vaksága révén fokozódnak istenivé rejtett képességei, ráadásul ez még a kötetvégi plusztörténetben is visszaköszön egyfajta életfeladat megerősítésként. De ha a leglényegre akarunk fókuszálni, az nem egyéb, mint az utolsó képkockákban beteljesedő Thor-beavatás. Az újra méltóvá válás persze semmi más, csak egy új kezdet: amint a hős helyére billen és új szintre lép, máris megtalálják a következő feladatok és kihívások, amelyek természetesen pont ezt a megnövekedett erőt és morális képességet igénylik.

A gyűjtemény a War Of The Realms című hatkötetes minisorozatot tartalmazza, amelynek rajzolója az a Russell Dauterman, akit a Mennydörgés Istennője kötetből már megismertünk, viszont ő a War Of The Realms: Omega című négyfelé osztott egyfüzetes bónusztörténet számára már nem rajzolt, és Aaron is csak a felütésbe segített be íróként. Ezek az apró továbbgondolások és szálelvarrások afféle stáblistás jelenetek, és mivel csak egy-egy karakterre vagy jelenetre koncentrálnak (Daredevil/Heimdall, Jane Foster, Loki/Drrf, és Megtorló), kis túlzással bizony néha többet mondanak el az emberi létről és a szociális vonatkozásokról, mint a nagy ívű történetek.

Mindkét kötetet Lunczer Gábor fordította.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu