Az utóbbi időben (vajon hányadik írásom kezdem ezzel) megszaporodtak azok a filmek, amelyek egy-egy nagy márkáról, illetve a mögötte álló emberekről szólnak. Ezek többsége nem meglepő módon azt meséli el nekünk, hogy a legtöbbször a semmiből létrehozott valami hogyan lesz másoké. Az okok különbözőek, de általában az üzleti érzék hiánya, a rossz emberismeret, a pénzéhség vagy az irigység állnak a háttérben, vagyis csupa olyan dolog, ami emberré tesz minket: amit felépítettünk, azt le is tudjuk rombolni. Láthattuk, hogyan lett két cég az Adidas és a Puma, és hogyan golyózták ki az alapítókat a Facebookból, a McDonald’s-ből, a Halstonból vagy az Apple-ből.

A Gucci ugyanakkor egy olyan márka, amit mindenki ismer, de az átlagember számára ez a kapcsolat meg is marad ezen a szinten, már én sem emlékszem, hova tettem a kártyámat, így régóta nem gyűlnek rá a pontok. Mint minden történet, ez is elolvasható a neten, a Google a barátod (tessék, még egy film, hiszen itt van nekünk a Gyakornokok). A Wiki mindent elmond, amit tudni érdemes, de vajon elég-e ez egy filmhez, vannak-e benne olyan részek, melyek miatt érdemes képernyőre, vászonra vinni? Az Amerikai botrány, a Titanic és a Pain & Gain pl. azért tudnak működni, mert kiszínezik a valóságot, Az aszfalt királyai pedig azért, mert a valóságnak egy izgalmas, szórakoztató szeletét ragadja meg. De mitől működne egy Gucci? Attól, hogy tele van botrányokkal. A film elején ugyan egy családi átokról hadoválnak, de látni fogjuk, egyszerűen arról van szó, hogy a családban mindenki idióta, csak máshogy.

A történetbe ott kapcsolódunk be, amikor egy fuvarozó vállalat alapító tulajdonosának lánya, Patrizia Reggiani (Lady Gaga) összejön a Gucci birodalom örökösével, Maurizióval (Adam Driver). Apja, Rodolfo (Jeremy Irons) rangon alulinak találja a kapcsolatot, ezért megfenyegeti fiát, ha nem vet véget a románcnak, kitagadja az örökségből. Patrizia pánikba esik, ezért elkezdi keresni a nagybácsi, Aldo (Al Pacino) kegyeit, és milyen jól teszi, mert ő a saját ügyefogyott fiából, Paolóból (Jared Leto) van kiábrándulva. Paolo a cég divattervezője, ám kollekciói gyakran még a kifutóig sem jutnak el, nemhogy a boltokba. Mikor látja, hogy apja mást választott, ő is a nagybácsin, Rodolfón keresztül akar közel maradni a tűzhöz, de csúnyán elhajtják. Ami innentől jön, az zsarolás, megcsalás, irigység, feljelentés, árulás stb., és így jutunk el oda, hogy ma egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány Gucci érdekelt a nevét viselő cégben.

A múltidézéssel ezúttal sincs gond, Ridley Scottnak soha nem okozott gondot a letűnt vagy az eljövendő korszakok megteremtése: az autók, a ruhák, a színek, a frizurák, a zene stb. hűen adják vissza a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes éveket. A színészi alakítások? Pacino egy zseni, milyen kár, hogy De Niro másként értelmezi a ripacs szó jelentését, mert lehet azt szórakoztató módon is csinálni. Driver lassan generációjának legjobbjává növi ki magát, aki még a béna Kylo Renbe is képes volt egy kis Shakespeare-t csempészni. Leto, Gaga, Irons, Hayek… csupa nagy név, akik külön-külön még csak-csak, de együtt, egy jelenetben valahogy elveszik a varázs.

Szívtelen és színtelen, ez volt az első, ami eszembe jutott, meg hogy túl száraz, de nem úgy, mint a Martini. Közhelyes leszek, de kicsit tényleg olyan, mint egy megfilmesített Wikipedia szócikk, ami nem akar vagy nem mer túllépni a valóságábrázoláson. Mintha az öregedő rendezőből egyre inkább kiveszne az a plusz, amitől a filmjei többek (voltak), mint egy szürke történelmi tabló, hiszen a Gladiátor, a Mennyei királyság vagy A sólyom végveszélyben is mennyire jók már.

Gonosz leszek, ám mégis úgy gondolom, hogy A Gucci-ház leginkább a kárörvendés és az irigység iránti igényemet elégíti, elégítette ki. Egy nyomorult és szerencsétlen társaságról van benne szó, akik létrehoztak valami olyat, amiből gyönyörűen meg lehet élni, mégsem boldogok, és nem tudják megbecsülni azt. Egymást nyírják ahelyett, hogy élveznék az életet és számolnák a pénzt. Ha ehhez még hozzáveszem azokat, akik a Gucci termékeiket megengedhetik maguknak, akkor pláne, hiszen nem a keményen dolgozó kisemberről van szó. A vágy és az ellenszenv olykor kéz a kézben járnak, de miért is kéne megnéznem egy filmet a Guccikról, hiszen semmit nem tettek hozzá az életemhez. Ennek a filmnek a feladata az lett volna, hogy az ellenkezőjét hitesse el velem, kíváncsivá tegyen, de ennek csak részben tudott eleget tenni.

A Gucci továbbra is egy számomra elérhetetlen valami, a gazdagok játékszere, egy luxusmárka a sok közül, a nevet viselő emberek pedig semmivel sem különbek nálam, sőt. Mindent összegezve vannak olyan pillanatai, amiért tudtam szeretni, és ha az ár-érték arányt nézzük, akkor mindenképpen érdemesebb a mozijegyet választani a Gucci bögre helyett.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu