A drótos, üveges tótokról és a köszörűsökről olvashattunk már, mint ahogyan a múltkor részben szó esett a kucséberekről, jeles ünnepeken, falusi búcsúkon megjelenő vándorkereskedőkről is. Az olvasói hozzászólásokban pedig említés történt a szódásokról is, akik talán nem is annyira a falvakban, inkább a kis- és nagyobb városokban működtek, mint ahogyan mondjuk a jegesek is. (Falun még a két világháború között is nagy jégvermek voltak, amiket még a téli kemény fagyok idején töltöttek fel a befagyott tavak, ritkábban folyóvizek jégtömbjeivel. Ezek a sokszor közösen használt jégvermek aztán sokszor egészen nyár végéig tartották magukat, és hűtötték a használóik által levágott, feldolgozott húst.) A hűtőgépek előtti konyhai jégszekrényeket jégtömbökkel feltöltő, a jeget szekerekkel házhoz hordó jegesek tehát városon dolgoztak, de a jellemzően városon működő szódások produktuma eljutott falura is. Mégpedig sokszor maga a szódavíz előállítója, palackozója vitte ki a produktumát, faládákba rendezve. Egy-egy ilyen ládában 6-8-10 üveg szóda is ott csörgött, zörgött, aztán a vevő kihozta az üres palackokkal teli göngyöleget, a megtöltött üvegeket tartalmazót pedig már vitte is a hűvösre, sokszor a pincébe vezető lépcsőre. A szódások „nagytételben” a kocsmárosokat is ellátták, mert Jedlik Ányos bencés atya találmánya óta divat lett fröccsöt inni az országban.

A pápai szódás ládáiba tíz üveg fért el (Gróf Esterházy Károly Múzeum CC BY-NC-ND)

Hasonló módon keveredtek le falura a fagylatosok is. Ők sokszor „főállásban” városi cukrászok voltak, akik rendelkeztek már a „fagylajt” előállításához szükséges keverőgéppel. Ez egy nagy fémedény vagy fából készült vödör is lehetett, amelynek tetejére egy hajtókarral működő keverő volt illesztve, ami összedolgozta a jeget és az ízesítőszert. Ezeket a szerkezeteket aztán egy idő után lehetett „háztartási” méretben is kapni, de mégis az volt az igazi szenzáció, amikor triciklijén megérkezett a faluba a fagyis, és a jéggel körülvett két tartályból, tégelyből rafinált kanalával a gyermekek legnagyobb örömére mérni kezdte a többnyire vaníliával és csokoládéval ízesített termékét. A triciklit aztán a múlt század második felében lassan felváltotta a személyautó, később ennek is a „puttonyos” változata. Ahol végül a motor és a generátor által termelt áram megoldotta a fagyi hűtését is.

Fagyigép 1872-ből (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

A meszet és dinnyét áruló „vándorok” jellemzően „idénymunkások” voltak. A dinnye esetében ez adott volt, itt az is előfordulhatott, hogy egy-egy „dinnyés” nem a saját termését árusította faluról falura, hanem megvásárolta azt a gazdától, rosszabb esetben pedig egyszerűen ellopta. A meszesek, a meszes emberek pedig kora tavasszal, vagy éppen a nyári búcsúk előtt jelentkeztek portékájukkal, hiszen a háziasszonyok ilyenkor álltak neki a fertőtlenítést is megoldó külső és belső meszeléseknek. E sorok írója az öregektől hallotta azt is, hogy voltak, akik így, kocsiról oltatlan (égetett) meszet is árultak. És hogy nekik nagyon kellett vigyázni arra, hogy eső esetén megfelelően be tudják takarni a portékát. Mert ha ez nem sikerült, akkor a szekéren indult be a folyamat, ami veszélyt jelentett a gazdára, de az állataira is.

Meszesek 1982-ben, Belényesen (Déri Múzeum CC BY-NC-ND)

Dinnyét és ritkábban meszet aztán ritkán, de manapság is árulnak vidéken. De már ezeket is teherautóról, megafon segítségével.

Címlapkép: Molnár Béla pápai szódás kocsija 1980-ban (Gróf Esterházy Károly Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungarium.hu

A cikksorozat korábbi részei:
I. rész: Vándorlók, vándorok
II. rész: A vándorkereskedők