Az összes szereplő természetesen alkoholista / gyógyszerfüggő / szociopata / drogos, mindenkinek a múltja sötét titkokat rejt (gyilkosság / emberrablás / erőszak), s mindnyájan elveszítettek valakit, satöbbi. Tökéletesen kifigurázta ezt Kőhalmi Zoltán a kötetében. Gondoltam, ennyi koplalás után tehetek egy újabb kísérletet, s akkor már egy nagy nevet választok, így A lány a vonaton szerzőjének, Paula Hawkins-nak az új könyvére esett a választásom.

Hawkins karrierindítója ha nem is volt kiemelkedő, de kétségtelenül egy ügyesen megkonstruált mű lett, melyet olyan könnyű volt befalni, akár Bud Spencernek egy tál hagymás babot. Valami hasonlóban reménykedtem. Az új regény története jól is kezdődik: a városba benyúló csatornán ringatózó egyik lakóhajóban brutálisan összeszurkált fiatalember holttestét találja meg az igencsak ellenszenves szomszéd nőszemély. A gyanú árnyéka hamarosan a közeli mosoda alkalmazottjára, Laurára vetül, akit a gyilkosságot megelőző órákban láttak távozni a szerelemcsónakról. Laura egzaltált személyiség, nyilvánvalóan utálja a világot. Ennyit a pozitív oldaláról, mert emellett megbízhatatlan, erőszakos, antiszociális és kleptomániás. Mindezek oka – mint minden Paula Hawkins karakternél – a halmozottan hátrányos múlt. Viselkedési zavarai egyre nagyobb bajba sodorják, egyre gyanúsabb lesz a zsaruknak; az a típusú szerencsétlenke, aki, amikor menteni próbálja magát, csak ront a helyzeten. Nem tűnik rossznak ez az alapfelállás (sem túl eredetinek), de akik valami fergeteges nyomozásban reménykednek, csalódni fognak. Nyomozás ugyanis igazából nincs. A rendőrök eleinte még fel-feltűnnek a lapokon, de aztán elveszítjük őket – mint vendégsereg érkeztét követően a csokitortánkat –, hogy a vége felé már nyomokban se tartalmazzon hekusokat a regény. Ellenben kapunk antiszociális szomszédot, antiszociális írót (akiben Hawkins alighanem saját pályafutásának hullámzását festi le), antiszociális nagynénit és antiszociális unkaöcsöt. A végére meg, ha komolyan vesszük a történetet, egy antiszociális olvasót.

Én nem szeretem ezeket az önsajnáltató, mogorva, teszetosza, szerencsétlenkedő alakokat, akiket Hawkins favorizál. Mind szánalmasan töketlen, fáraszt, és semmi szimpátiát nem kelt bennem. Ilyen karakterekkkel nem azonosulni akar az ember, hanem bevágná őket inkább az ominózus csatornába, s utánuk dobna pár elektromos angolnát, biztos, ami biztos alapon. Egyetlen életigenlő, szeretetre méltó szereplőnk van, az is egy fél lábbal az öntudatlanságba révedő öreglány. A nyomorgás bemutatása engem nem motivál, sőt, még az indokolt sajnálattól is eltaszít. Nem szerettem a szereplőket, na!

Hawkins szerkesztési elve sem vett meg kilóra, túlságosan széttördelte a fejezeteket, ahogy ugrált személyek és időpontok között. A jelen mellett ugyanis a múlt egyik traumájánál is elidőzünk (meglehetősen csapongva), s elég hamar rájöhetünk, mi történt, nem kell hozzá Hercule Poirot agya. Egyértelműen drámaként működik a történet – ha valaki a karakterek fájdalmába, lelkébe szereti beleenni magát, tetszeni fog neki a könyv. Azt szépen megtudjuk, ki miért lett olyan, amilyen. A történet bűnügyi „megoldása” kétségtelenül nyújt egyfajta meglepetést, ennek értékelését meghagyom a leendő olvasók számára. Ízlés kérdése lesz, tetszik-e vagy sem. Addig azonban be kell érnünk a szereplők motivációinak és múltjának lassú megismerésével.

Nem rossz könyv ez, de nem jó könyv sem. Thrillernek nem elég félelmes, kriminek nem elég nyomozós. Még leginkább a lélektani drámák polcára raknám. Akadnak persze jó pillanatai/oldalai, átérezhetők a tragédiák, sajnálhatjuk a jobb sorsra érdemes (?) szereplőket, de összességében nekem elég szürke és széttöredező volt a kötet monoton cselekménnyel, tele antipatikus hősökkel. De azért jó ötlet is akadt: tetszett a regény elé berakott térkép például, bár funkciója nem volt. Ha egy Agatha Christie könyvben van egy helyrajz a bűntény színhelyéről (pl.: Gyilkosság Mezopotámiában), akkor plusz információkat ad, elgondolkodtat, ami segít a nyomozásunkban. Itt ennek semmi jelentősége. És csupa ilyen elszalasztott lehetőséget véltem felfedezni a sorok között is: majdnem, de nem. Volt potenciál a történetben, szépen kialakított háttérsztorikat kapunk, de valahogy a sok mellékes között elsikkadt a tényelgesen fontos esemény. A kötet kiadása ellenben nagyon szép. Esztétikus borítóval jött ki, nem is emlékszem helyesírási vagy tördelési hibára, és a magyar fordítás is jó.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.