Az Est című napilap 1918. május 29-én Titokzatos bélgyulladás Spanyolországban címmel számolt be arról, hogy Madridban színházi előadások maradnak el a társulatok megbetegedései miatt. A magyar hatóságok és orvosok semmit nem reagáltak a hírre, magát a járvány tényét is sokan kétségbe vonták. Csak szeptember végére vált egyértelművé, hogy nem csak egy enyhe lefolyású betegségről van szó, hanem egy pusztítóan halálos világjárványról. A mozgásszabadság korlátozása szinte lehetetlen volt részben a frontról tömegével hazatérő katonák, részben pedig a határok átrajzolása miatt indult népvándorlás miatt.

A betegség lefolyása rendkívül gyors volt, és elsősorban a fiatal felnőtt lakosság körében szedte az áldozatait, a gyermekek, idősek, súlyos betegek tüdőgyulladásban haltak meg. Az 1918 őszétől indult második hullám a Föld népességének egyharmadát fertőzte meg, az áldozatok számát 50 millióra becsülik. A vírusnak az éhező, háborúban legyengült immunrendszerű népességgel nem volt különösebben nehéz dolga.

A post mortem fotó a viktoriánus kor gyásszal kapcsolatos különös szokása volt, amikor is valakit a halála után örökítettek meg. A fotózás megjelenésével ezt azok is megengedhették maguknak, akik mondjuk egy festményt nem. Akkoriban a halál egy átlagos család mindennapi életének része volt, különös tekintettel a magas csecsemő- és gyermekhalandóságra és a betegségekre. Több generáció élt együtt, és az időseket általában nem kórházban, hanem otthon, a fiatalok szeme láttára érte a halál.

A holttesteket különféle merevítő szerkezetek segítségével kényszerítették életszerű testhelyzetekbe, a fényképezés korai szakaszában a hosszú exponálási idő miatt szükség is volt erre. A Post Mortem ebből a szempontból abszolút jól működik, ahogy bemutatja az első világháborút követő spanyolnátha-járvány okozta közállapotokat, az emberek fásultságát, illetve a halál utáni fotók elkészítésének – valóban morbidnak ható – folyamatát. A probléma ott kezdődik, amikor ezzel végre kezdeni is kéne valamit.

Tomás (Klem Viktor) az első világháborúban harcolva kis híján életét veszti, de valahol félúton a halál felé megjelenik előtte egy lány, és maradásra bírja. A háború után a vidéket járva halott emberek fotózásával keresi meg a kenyérrevalót, a spanyolnátha-járvány rengeteg áldozatot követel, nagy az igény egy utolsó, közös fényképre az elhunyt hozzátartozóval. Egy nap Annában (Hais Fruzsina) felismerni véli a lányt, ezért vele tart a falujába, ahol a fagyott föld miatt rengeteg a temetetlen halott. Már az első éjszaka különös zajok törik meg az álmát, úgy tűnik, nincs egyedül. Kiderül, hogy a faluban mindenkinek van élménye megmagyarázhatatlan és rémisztő jelenségekről, ami kísértetek jelenlétére utal. Annával az oldalán megpróbálja megfejteni az indítékukat, miért vannak itt, mit akarnak, és hogyan lehetne csillapítani a haragjukat.

Az első magyar horror nem az első és még csak nem is horror, sokkal inkább misztikus thriller, ahol a misztikum és az izgalom végül átcsap eltorzult arcú emberek – olykor tényleg megmosolyogtató – ámokfutásába. A cselekmény egészen jól indul, de a folyamatos rémisztgetések nem vezetnek sehova, nem jutunk közelebb a megoldáshoz, Tomás és Anna szerepe, kapcsolatuk jellege is csak egyre zavarosabb lesz. Horrorfilmes eszközökkel operál, de ezek egy idő után elcsépeltté válnak, mert nincsenek befejezve, és a zene a legtöbbször ijesztőbb, mint maga a történés. Az első világháború borzalmai, a spanyolnátha-járványtól való félelem megteremtik az atmoszférát, a fiatal férfiak nélküli világ valóban sokkoló. Aztán már csak a CGI-kísértetek, a hamuszürke hullák és az ajtócsapkodás marad.

Annát valahogy úgy tudnám elképzelni, mint A bolygó neve: Halál Newtját, hiszen mindenkit elvesztett maga körül, ehelyett kíváncsi, cserfes, és az első pillanattól kezdve szerelmes pillantásokkal méregeti Tomást. Túl modern és élettel teli a karaktere. Tomás hiába ered a kísértetek nyomába, hiába tesz úgy, mint aki nem fél semmitől, súlytalan és flegma. A többi szereplő a történtek ellenére is csak van (a falu vezetőjét alakító Anger Zsolt egyéb instrukció híján megmarad A tanár igazgatójának szerepében), de egyébként sem keltik a múlt század vidéki emberének benyomását. Csak céltalanul bolyonganak a skanzenben, és várják, hogy valami újabb rettenetes dolog történjen.

Tegyük fel, hogy valaki nem ismeri annyira a korszakot, a kísértethistóriákat, az akkori emberek hitvilágát, csak borzongani szeretne egy jót, és kíváncsi a magyar Oscar-nevezettre. Kezdő horrorosként erre talán megvan az esélye, de ha egy kicsit is jártas a műfajban – ha nem akar magával kitolni ‒, inkább jót mulat a látottakon. Amikor Anna sokadik alkalommal terem váratlanul Tomás mellett, már csak legyint, és a karfa helyett a pattogatott kukoricába markol, miközben kólát szürcsölgetve értetlenkedve bámulja, ahogy a természetfeletti jelenségek megszaporodásával a játékidő utolsó harmadára a film önmaga paródiájává válik.

A kísértetfilmekben van potenciál, bár az utóbbi évek termése nem feltétlenül erre utal. Pedig okosan és jól megcsinálva tudnak újat mutatni, jelen esetben pl. kifejezetten jó ötletnek tűnt a spanyolnátha-járvány, amikor az emberek egy utolsó közös pillanatba kapaszkodnak elhunyt szeretteikkel, ha a későbbiekben ennek lenne bármilyen jelentősége. Ami az Oscar-nevezést illeti, éppen elég filmet láttam a legjobb külföldi film kategóriában ahhoz, hogy a díjátadó gáláig már egyáltalán ne izguljak. Szívem szerint a Külön falkát indítottam volna, és meg merem kockáztatni, jó esélyekkel. Értem én az örömöt és az elfogultságot, de egy újszülöttet nem küldünk a Miss Worldre, hanem megvárjuk, amíg felcseperedik és vonzó, fiatal nő lesz belőle. Ha sehogy nem bírjuk ki addig, léteznek babaszépségversenyek is.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu