A Hang nélkül 2018-ban címéhez méltóan szinte a semmiből tört elő és jutott el elképzelhetetlen magasságokba, ahogy egy család mindennapi megpróbáltatásait mutatta be az idegenek által megszállt, csendre ítélt világban. A hangoknak rendkívül fontos szerepe van az életünkben, amire általában nem a csenddel reagál a filmipar, nem véletlen, hogy John Krasinski alkotását éppen a hangvágásért jelölték Oscarra. A metál csendje (2019) szintén ezen a téren tett csodát, és még ennél is messzebbre ment idén, 6 Oscar-jelölésből kettőt váltott aranyszoborra, a legjobb hang és a legjobb vágás kategóriában tudott győzedelmeskedni. Mivel a 17 millió dollárból leforgatott Hang nélkül 341 millió dolláros összbevételt ért el, borítékolható volt a folytatás, ami egyáltalán nem tűnt erőltetettnek, hiszen bőven volt még potenciál a sztoriban.

A második rész nem él vissza a nézők bizalmával, továbbviszi a cselekményt, mégpedig úgy, hogy túlmerészkedik a család határain mind átvitt, mind pedig a szó szoros értelmében. A csenden kívül ugyanis továbbra a család mint funkcionális egység a központi téma, és azt tekinti küldetésének, hogy számos kérdést tegyen fel ezzel kapcsolatban. Az első nappal, az idegenek érkezésével kezd, bemutatja, hogyan rontanak rá az amerikai kisváros békében és boldogságban élő gyanútlan lakóira. Szinte pillanatok alatt eluralkodik a káosz és a pánik, majd jön egy erős váltás, és visszatérünk a 474. napra. Újra csend van, a család apa nélkül marad, és gyakorlatilag újra kell osztani a szerepeket. Mégsem válik olyanná, mint a háborús filmek, ahol a legidősebb gyerek kénytelen átvenni a családfő szerepét, mert ravasz módon nem egyetlen embert tesz meg a túlélés zálogaként.

Anya rendkívül harcedzett, és halvány jelét sem mutatja gyengeségnek gyermekei előtt. Állandóan pörög az agya, nem fagy le, ha döntést kell hoznia és/vagy idegenek törnek rájuk. A fiú, aki csodálattal tekintett apjára, most példakép nélkül marad, össze kell szednie magát, ami nem mindig sikerül maradéktalanul, de szorgos igyekezete már így is tiszteletre méltó. A lánytestvér idősebb, határozottabb, két ilyen erős nő mellett valóban nehéz helytállnia. És ha már a lánynál tartunk, ő az a szereplő, akinek fogyatékossága egyik percről a másikra előnnyé válik, ami hatalmas felelősség, egyszerre áldás és átok.

A család úgy dönt, elhagyja eddigi lakóhelyét, és elindul a legközelebbi jelzőtűz felé. Nem tudni, mi vár ott rájuk, másfél éve már, hogy egyedül kell mindenkinek boldogulnia, az emberek többsége már vagy halott, vagy végérvényesen kivetkőzött magából, és mindenki másban potenciális veszélyforrást lát. Az ember ugyanakkor társas lény, keresi a másikat, erős benne az együvé tartozás, a közös élmények utáni vágy, az idegenek együttes erővel történő legyőzése, a másokon való segítés. Mert a legfőbb kérdés az, hogy érdemes-e viszonylagos biztonságban tengetni az életünket, vagy vállaljunk kockázatot, esetleg hozzunk áldozatot, hogy az utódainknak már ne ez a sors jusson. A felnőttek mellett a fiatal felnőttek is kiveszik ebből a részüket, dolgozik bennük az ifjonti hév, sokkal bevállalósabbak, vakmerőbbek és felelőtlenebbek, amiért néha vissza is kell fogni őket.

Egy régi ismerős felbukkanása megváltoztatja az alapfelállást, a férfinak úgy kell átvennie az irányítást, hogy egyrészt nem túl sok kedve van hozzá, másrészt jól tudja és éreztetik is vele, hogy az elhunyt apa és férj szerepét sosem veheti át. Hogy ne váljon ez az egész egy kamaradarabbá, a társaság három irányba indul el a rádióból megszólaló dal hívószavát megfejtve, így egyik helyszínről a másikra váltva folyamatosan és változatos módon izgulhatunk. A csendet megtörni továbbra sem nehéz, újra és újra felbukkannak az idegenek, a legváratlanabb pillanatokban, a legváratlanabb helyekről. Ahogy azt már fentebb írtam, a többi emberrel való találkozás sem jelenti egyértelműen a megmenekülést, a helyzet ugyanis képes mindenkiből előhozni a legrosszabbat.

A történet tehát továbbra is úgy tud működni, hogy igazából semmi új nincs benne, horrornak továbbra sem nevezném, inkább amolyan drámai felhangot megütő (poszt)apokaliptikus pszichothrillernek. Furcsa ezt így leírni, de valóban szerethető karakterekről van szó, akik esendőek, de egyre nagyobb sikerrel veszik fel a harcot az idegenek ellen, a gyerekek pedig a szemünk láttára nőnek fel és próbálnak meg embernek megmaradni ebben az embertelen világban. És igen, továbbra is egy lepusztult, rothadó, szétvert, elhagyatott világban vagyunk, ahol az elektromosság megléte még mindig magától értetődik, és az első részben már kifogásolt, megművelt földek is megvannak, sőt. Nem foglalkozunk azzal sem, hogy mit esznek az idegenek, amikor az embereket egyszerűen csak feltrancsírozzák, hogyan tájékozódnak, és miért tart a visszaút kétszer annyi időbe, mint odafelé, mert ezek igazából nem vesznek el semmit az élvezeti értékből.

A színészből mindenessé vált Krasinski ezúttal egy kicsit más aspektusból vizsgálta a családot, nem ismételte önmagát, okosan, szórakoztatóan gondolta tovább a történetét.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu