Közhelybe fojtott igazság, hogy a telekommunikáció jóisten tudja, hány pólusú korszakát éljük. Ma már semmi sem lehetetlen drót- és/vagy bájthalmazon keresztül: sem a kapcsolattartás, sem a bevásárlás, sem pedig menyasszony rendelése. Erre külön internetes honlapok szakosodtak, és egyre kevésbé tartozik a „ciki” vagy „vérgáz” dolgok kategóriájába. Hiszen miért ne? Olyan hölgyekkel vagy urakkal lehetséges a fall in love, akikkel valószínűleg az életben nem futnánk össze a sarki közértben. És letagadhatatlan az is, hogy nagyon „szexi bír lenni” például jéghideg (de persze könnyen „olvadó”) orosz szépségekkel való testi (és akár lelki) affér. A téma egyértelműen filmre kívánkozott-kínálkozott. Tehát az On-lány: veni, vidi… fincsi!

Nicole Kidman karakterétől elsőre tán idegennek tűnhet filmbeli szerepe a megjelenésekor, de ahogy halad előre a történet, úgy válik világossá, hogy az ausztrál szépség éppannyira illik az orosz vamp, Nadia (valójában Sophia) igencsak ennivaló bőrébe, mint Satine csábító szépségéébe a Moulin Rouge-ból. A két figura között ugyanis fennáll egyfajta hasonlatosság: mindketten ártatlanok a felszínen, míg a mélyben romlott, de korántsem pokolra való predesztinatív természet lappang. Nadia titokzatosságával (no meg szexuális túlfűtöttségével) csavarja az ujja köré a szolid orosz menyecskére vágyó (valóban? És a pornókazetták…?) Johnt (Ben Chaplin), valamint vele együtt kevéssé sportszerű módon a nézőket is.

Nadia úgy trónol a film középpontjában, hogy minden (és mindenki) mást elhomályosít. Kiszámíthatatlan, rejtélyes természetével teljes összhangban csapong vagy halad nyílegyenesen a történet, és kavarognak csábító alakja körül a szereplők. A sztoriban jólesően kevés a séma és a tudatosság (nemhiába brit a film, távol a hollywoodi „fertőtől”), illetve az angol humor is érvényesül itt-ott. Nem mondom, hogy majd’ elszálltam a röhögéstől, de kellemesen szórakoztató a vígjáték és thriller váltakozó egyvelegére hajazó történet. Szerencsére sikerült két olyan erős karaktert írni a filmbe, akik átlendítik az On-lányt a döcögős részeken (pontosan ezek a sablon jelenetek). Egyikük Nadia, akiről már volt szó, másikuk pedig a szintén titokzatos Yuri (Mathieu Kassovitz). A francia színész és Kidman között vibrálásszerűen változik a viszony, és ez felturbózott dinamikát csempész a filmbe.

Mathieu Kassovitz nagyon hiteles az erőszakos Yuri szerepében. Kiszámíthatatlan személyiségjegyekkel van felruházva az orosz „maffiózó”, ebből természetszerűleg következik erőszakra való hajlama. Ez pedig annyira eltúlzott, hogy a „másik oldalt” képviselő John képtelen ellensúlyozni. Különben is, Ben Chaplin karaktere végletesen halovány, csak sodródik az eseményekkel, esélye sincs, hogy valamelyest alakítsa azokat. Ezért mondtam, hogy Yuri és Nadia azok, akik a film dinamikáját szolgáltatják.

Összességében az On-lány nem rossz film. Kevés hollywoodi vonást mutat, felcsillant némi eredetiséget, a történet kiszámíthatatlansága pedig nálam nyerő. Kár, hogy a film végét összecsapták, és mézes-mázos happy enddé varázsolták. A „Szia John!”, „Szia Sophia!” egyenesen már fájó, rendesen agyonnyomja az elmúlt másfél óra értékét. Hát már nem lehet egyetlenegy filmet sem úgy befejezni, ahogy azt előzőleg felvezették? Miért mindig a forgatókönyv utolsó sorainál fogy el a kreativitás? Azért nem irigylem John és Sophia (Nadia) új országban kezdett új kapcsolatát. Yuri nélkül szerintem pokoli unalmas lesz az életük.

Szilvási Krisztián