A chancellorsville-i győzelmet követően Lee tábornok, az Észak-Virginiai Hadsereg parancsnoka új haditervet terjesztett elő Jefferson Davis-nek, a konföderáció elnökének. Mivel az amerikai polgárháború elhúzódása egyértelműen a nagyobb erőforrásokkal rendelkező északiaknak kedvezett, Lee azt találta ki, hogy egy mélyen az ellenség törzsterületére való behatolással és a nagy tengerparti metropoliszok veszélyeztetésével igyekszik kikényszeríteni, hogy az Unió elismerje a déliek függetlenségét. A támadáshoz a Shenandoah völgyet használta, amely az egész háború folyamán a déliek felvonulási útvonalának számított Washington hátába. Pennsylvania 1863. június végi inváziójával már egy új uniós főparancsnoknak, George Gordon Meade-nek kellett szembenéznie, aki Hooker leváltása után került a pozíciójába.

Meade egy meglehetősen alulértékelt hadvezére a polgárháborúnak, akinek hírnevét beárnyékolja a kétségtelenül ügyesebb Robert E. Lee és a háborút könyörtelen agresszivitásával megnyerő Ulysses S. Grant. Meade nem volt briliáns taktikus, ugyanakkor képesnek bizonyult együttműködni alárendeltjeivel, hallgatott azok tanácsaira, és ügyesen számolta ki, mire készül ellenlábasa. A teljes északi haderő 8 hadtestből állt (I. – Reynolds, II. – Hancock, III. – Sickles, V. Sykes, VI. – Sedgwick, XI. Howard, XII. – Slocum, lovashadtest – Pleasonton), mintegy 104 ezer fővel. Meade azt ötlötte ki, hogy Pipe Creek mellett foglal állás, ahol védekező csatát vállal majd Lee-vel, mivel az úgyis kénytelen lesz őt ott megtámadni. Pipe Creektől alig 20 km-re fekszik egy település, bizonyos Gettysburg.

Lee tábornok konföderációs hadereje gyengébb volt Meade-énél, de nagyobb tapasztalattal rendelkezett, és győztes csaták sorát vívta már ki túlerő ellen. Lee, mikor meghallotta, hogy az északiak koncentrálják erőiket, úgy döntött, ő is hasonlóképpen tesz, s ennek helyéül Gettysburgöt jelölte ki. Ennek egyik oka – a fő persze, hogy a város közlekedési csomópont – az a hír volt, hogy a településen jelentős északi raktár áll, tele a délieknél hiánycikknek számító bakancsokkal és csizmákkal. A csata így kikerülhetetlenné vált.

1863. Július 1-én, 8 órakor a déliek élhadteste (III. ‒ A. P. Hill tábornok) Gettysburgtől északnyugatra beleütközött az unió két lovasdandárjába, amely heves küzdelemben igyekezett lelassítani az ellenséget. A harcba újabb és újabb csapatok avatkoztak be, míg végül délután Lee erői visszanyomták az uniósokat, akik fejvesztve menekültek a Gettysburgtől délre lévő magaslatok, a Temető domb és a Temető gerinc felé. Lee elrendelte, hogy a II. hadtest (Ewell) kergesse el onnan is az északiakat, de szétszórt csapatai erre már nem voltak képesek, így estére a Gettysburgtől délre lévő dombsoron már 90 ezer északi összpontosult, vele szemben pedig csupán 64 ezer déli.

Lee másnap folytatni kívánta a támadást, s erre Longstreet tábornok I. hadtestét jelölte ki. Longstreet nem volt elragadtatva az ötlettől, azt javasolta, inkább máshol kellene megütközni, mert az ellenfél túl erős állásokkal rendelkezik. Lee nem hallgatott rá. Már délután négy óra volt, mire Longstreet csapatai előrenyomultak az északiak bal szárnya ellen. A terep Gettysburgtől délre kedvező volt védekező harchoz. Howard uniós tábornok egyenesen úgy fogalmazott, hogy ez az általa valaha látott legerősebb, természet adta állás. Az Unió jobb szárnyát a Culp’s Hill dombja védte, valamint a Rock Creek patak, majd innen félkör alakban a Temető domb (Cemetery Hill) és a Temető gerinc (Cemetery Ridge) következett. Délnyugaton a védőállást két kerek domb zárta le, a Kis kerek tető (Little Round Top) és a Kerek tető (Round Top). Longstreet erői másodikán Sickles tábornok hadtestével kerültek szembe, amely keményen védekezett. A déliek csaknem sikerrel jártak. Csapataik déli irányból kerülve már-már elfoglalták a Little Round Topnak nevezett dombot, mikor egy utolsó pillanatban odaküldött északi ezred, Joshua Chamberlain 20. maine-i regimentje megakasztotta a támadást. A domb elvesztése szinte bizonyosan a csata elvesztését jelentette volna, mivel onnan az egész uniós hadrend bal szárnyát oldalazó tűz alá vehette volna a konföderációs tüzérség. A csata estére elült, és mindkét oldal a „Hogyan tovább?” kérdésen morfondírozott.

1881-ben Meade hagyatékából előkerült a július 2-án este, Lydia Leister házában (a fenti képen) tartott haditanácson készült feljegyzés, amely fényt vet a jelenlévő hadtestparancsnokok véleményére, hogy szerintük mit kell tenni az adott helyzetben. Meade három kérdést tett fel, melyre a tábornokok egymás után feleltek a legalacsonyabb rangútól kezdve, rangidősség szerint haladva. A feljegyzés szövege a következő, érdemes megnézni, mert beletekinthetünk egy fontos döntési mozzanatba, Meade vezetési stílusába és az aznap esti hangulatba:

„A tanácskozás percei, 1863. július 2.

Feltett kérdések:
1. A jelenlegi körülmények között tanácsos-e, hogy a hadsereg a jelenlegi pozíciójában maradjon, vagy vonuljon vissza máshova, közelebb az ellátó bázishoz?
2. Ha úgy határoz, hogy a jelenlegi pozícióban marad, támadjon-e, vagy várja be az ellenség támadását?
3. Ha várunk, meddig várjunk?

Válaszok:
Gibbon: 1. A hadsereg pozícióját kiigazítani, de nem hátrálni. 2. véleménye szerint a [hadsereg] nincs támadásra alkalmas állapotban. 3. Amíg [az ellenség] nem támad.
Williams: 1. Maradni. 2. Megvárni a támadást. 3. Egy napig.
Birney: Ugyanaz, mint Williams tábornok.
Sykes: Ugyanaz, mint Williams tábornok.
Newton: 1. Korrigálni a hadsereg pozícióját, de nem hátrálni. 2. Semmiképpen ne támadjon. 3. Ha várunk, lehetőséget adunk arra, hogy elvágják [az utánpótlási?] vonalainkat.
Howard: 1. Maradni. 2. Várni a támadásra holnap délután 4-ig. 3. Ha nem támadnak, támadjuk meg őket.
Hancock: Kiigazítani a pozíciókat, anélkül, hogy feladnánk a csatateret. 2. Nem támadni addig, míg el nem vágják a kommunikációs vonalunkat. 3. Nem várhatunk sokáig, nem tétlenkedhetünk.
Sedgwick: 1. Maradni. 2. Várni a támadásra. 3. Legalább egy napig.
Slocum: Maradjunk, és lássuk, ki a jobb!”

Slocum mondata („Stay and fight it out”) elszántságot tükrözött. Mind érezték, hogy alapvetően jó pozíciót sikerült elfoglalni, és van esély a sikerre. Meade a tábornokok akaratát figyelembe véve eldöntötte, hogy marad az állásokban („akkor ez hát a döntés”), és bevárja Lee július 3-i támadását, amennyiben az folytatná a harcot. Meade azzal számolt, hogy a következő napi támadás a hadseregének közepét, Gibbon hadtestét fogja érni (a hadosztályparancsnok Hancock hadtestét vezette, mivel utóbbi egy „frontszakaszt” irányított), mivel július 1-én a hadsereg északi, 2-án a déli szárnyán támadtak a konföderációsok. A pont, amelyet Lee kinézett mint támadása célpontját, valóban az uniós hadrend közepén helyezkedett el, a Temető gerincen. Július 3-án Lee ismét Longstreet megerősített hadtestével akart döntő csapást bevinni, aki újfent tiltakozott, ám ezúttal hiába. A déli rohamot heves tüzérségi előkészítés vezette be, majd délután 3 órakor felvonult a gyalogság. A támadást vezető Pickett tábornok hadosztályának egy nyílt völgyön kellett átjutnia a gerincig, amelyet az uniós lövegek és puskák kényelmesen belőhettek. Pickett rohama az amerikai hadtörténelem egyik legismertebb momentuma (a címlapképen). A 160 ágyú tüzelése ellenére Pickett csapatai elérték az északiak állásait, de véglegesen birtokba venni a gerincet nem voltak képesek. A hadosztály azonban eközben gyakorlatilag megszűnt létezni.

A csata a rohamot követően hamarosan véget ért, mindkét fél a sebeit nyalogatta. Lee megsemmisülten nézte Pickett csapatainak roncsait, nyilvánvaló lett, hogy ezúttal nem győzhet. A déliek 22600 embert veszítettek, az északiak 22800-at halottakban, sebesültekben és foglyokban. Arányaiban azonban a konföderáció embervesztesége volt sokkal súlyosabb. Meade nem mert kockáztatni, nem üldözte a visszavonuló ellenséget, amiért utóbb kapott is a fejére Lincoln elnöktől. Hamarosan Meade fölé helyezte a gettysburgi csata másnapján Vicksburgöt elfoglaló Grant tábornokot, s ettől kezdve a hadászati kezdeményezést a rendkívül agresszív északi hadvezér ragadta magához. Az amerikai polgárháború egyértelműen fordulatot vett, alig két nap alatt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Battles and Leaders of the Civil War. Vol. III. New York, 1884.; Keegan, John: Az amerikai polgárháború. Bp.: Akadémiai, 2012.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.