Wendy (Devin France) egy vasút melletti louisianai étteremben cseperedik fel fiú ikertestvéreivel. A lepukkant éttermet anyja és nagyanyja üzemeltetik, a család a helyiség felett él, lakik. A gyerekekre, így Wendyre is az a sors vár, hogy egy napon átvegyék az üzletet, és születésüktől fogva ezt is programozzák beléjük. Ott kúsznak-másznak, totyognak a vendégek között, és bár a fiúk lázadoznak ez ellen (mennyivel jobb már kalóznak lenni), ő szorgalmas kislányként szalvétát hajtogat, tojást süt, törölget és felszolgál. Nem túl rózsás jövőkép, nem csoda, ha időnként egy-egy gyerek felpattan a vonatra, hogy aztán soha ne lássák többé.

A lefekvést mindig esti mese kíséri, amely felébreszti a gyerekek kíváncsiságát, így egy napon ők is felszállnak a vonatra, hogy a kalandos utazás végén egy szigeten találják magukat. Egy szigeten, ahol minden csupa zöld, és ahol az eltűnt gyerekek élnek. Gyerekek, akik soha nem akarnak felnőni.

Benh Zeitlin forgatókönyvíró-rendező még 2012-ben forgatta A messzi dél vadjait, amit 4 Oscar-díjra jelöltek (legjobb film, női főszereplő, rendezés, adaptált forgatókönyv), de rengeteg más díjat és jelölést is kapott. A kihagyás tulajdonképpen nem is volt olyan hosszú, mert a Wendy-ről először 2015-ben lehetett hallani, és két évvel később kezdett hozzá Antigua (a Petert alakító rasztafári Yashua Mack is innen származik) egyik vulkanikus szigetén, Montserraton. Pán Péter történetének újraértelmezésével ezúttal is a gyerekfejjel a világ témát járja körül.

A sziget másik fele kopár, vulkanikus hamu borítja, a tengerparton szebb napokat látott halászfalu romjai, ahol az időközben felnőtt és megöregedett gyerekek tengetik életüket, és megpróbálják visszafordítani a visszafordíthatatlant. Ők sem akartak soha felnőni, mégis megtörtént. A Wendy arról szól, amit gyerekként a felnőttlétről gondolunk, azok alapján, amit a környezetünkben látunk és hallunk. Mert bizony látjuk, ahogy az emberek felnőnek, megöregszenek és meghalnak, mint ahogyan azt is, hogy a legtöbben feladják az álmaikat, elfelejtik, milyen volt gyereknek lenni, mert a többi felnőtt, vagyis a társadalom ezt várja el tőlük. A félelem tehát részben jogos.

Felnőttek nélkül, de legalábbis jó távol tőlük a gyerekek egyszer csak beleunnak a játékba, és elkezdik utánozni a felnőtteket a maguk gyerek módján, saját kis közösséget hoznak létre szabályokkal és valamiféle kezdetleges vallással, hiedelemvilággal, miközben hierarchiát állítanak fel, versengenek, csúfolódnak, kiközösítenek stb. Sok dologhoz ugyanakkor meg kell élni egy bizonyos kort, mert a tapasztalat és a bölcsesség az idővel, az idő múlásával jön meg. A felnőttként való cselekvés és gondolkodás, a felelősségtudat kialakulása a fizikai erő megléte, a tanulás, a készségek fejlesztése iránti vágy, a csapatmunkára való hajlam stb. nem a bokorban teremnek. Nem kell tehát félni a felnőttkortól, az öregedéstől és az elmúlástól, mert az élet kaland, amit úgy is le lehet élni, hogy egy kicsit mindig gyerekek maradunk, merünk álmodozni, sírni, kreatív dolgokat csinálni, játszani. Rettegés helyett hasznosan, tartalmasan eltölteni, hogy amikor ott állunk, ne az legyen az első gondolatunk, mennyi mindenről lemaradtunk, mennyi mindent elszalasztottunk, mennyi mindenkit megbántottunk.

A Wendy komplex dolgokat fogalmaz meg rém egyszerűen, és eléri azt, hogy egyszerre legyen naturális és spirituális, dokumentarista és fantasztikus, álomszerű. Gyermeki szemmel láttatja a világot, gyermeki aggyal fogadja be és dolgozza fel a környezetből érkező ingereket és információkat, gyermeki fejjel fogalmazza meg az álmokat, vágyakat és félelmeket, a felnőtt léthez való ambivalens viszonyulást. Hosszú és nehéz film jól eltalált szereplőválogatással, az a fajta, amit a könnyed szórakozásra vágyó inkább elkerül, a sokat látott néző azonban értékel. Hiszen felnőttként miénk a választás.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu