1813. november 14-én Párizsban a szenátus előtt bejelentette, hogy „A Nagy Birodalom nem létezik többé”. Egyes erődök még ugyan tartották magukat messze keleten is – a lengyelországi Danzig/Gdansk egészen decemberig ‒, de felmentésükre semmi esély nem volt. A katonai téren túl csak Napóleon diplomáciai helyzete tűnt reménytelenebbnek. A császár megpróbált ismét új hadsereget teremteni, a végsőkig kizsigerelve Franciaországot. Pénze volt, összeharácsolt magánvagyona elég fedezetet nyújtott ehhez, azonban az emberek, lovak és fegyverek összegyűjtése, beszerzése sokkal nehezebbnek bizonyult az elmúlt 2 év veszteségei után. Az összeírtak jelentős része elbújt a sorozás elől, vagy az első adandó alkalommal dezertált, a lovasság pótlása – mely korábban a francia katonai fölény egyik zálogát jelentette – egyenesen lehetetlen volt képzett lovak hiányában, és puskákkal sem sikerült minden egységet ellátni.

1814 januárjára a helyzet igen komollyá vált. Blücher porosz-orosz csapatai (100-110 ezer fő) meglepően gyorsan vonultak a főváros felé az Aube völgyében, miközben északról Napóleon korábbi barátja, a svéd régenssé és így ellenséggé avanzsált Jean Baptiste Bernadotte csapatai fedezték (60 ezer fő). Délebbre Schwarzenberg hatalmas (200 ezer fő) osztrák hadserege menetelt a Szajna völgyében szintén Párizs irányába. Napóleonnak mintegy 100 ezer fő állt a rendelkezésére. 1814. január 23-án a császár maga köré vette tisztjeit, a Tuileriákba rendelte a Nemzeti Gárda légióinak vezetőit, megmutatva nekik feleségét, Mária Lujzát és fiát, a hároméves Sasfiókot, hogy védjék meg őket. Az egyik jelenlévő szerint a következőket mondta: „Én harcolni megyek az ellenséggel. Magukra bízom azt, ami számomra a legkedvesebb: feleségemet, a császárnét és fiamat, Róma királyát.” Két nappal később elbúcsúzott tőlük, és soha többé nem látta őket.

Bonaparte önbizalma és eltökéltsége nem kopott meg az évek során, még ha erre az időszakra az apró termetű uralkodó pocakot is eresztett. A támadó hadműveletet – mivel szokásához híven offenzívában gondolkodott – Berthier-vel, vezérkari főnökével egy vacsora után ütötték össze. Napóleon diktálni kezdte elképzeléseit, amelyeket aztán Berthier-nek kellett precízen kidolgoznia. Egyetlen sikerrel kecsegtető terv lehetett: gyorsan menetelve ellenfeleit külön-külön legyőzni. Az első csapást a bátrabban előretörő, ugyanakkor gyengébb Blücher-féle hadseregre kívánta mérni, amelynek élén orosz hadtestek masíroztak. Napóleon még Párizsban volt, mikor Blücher már kierőszakolta az átkelést a Meuse folyón. Blücher méltónak bizonyult becenevéhez, a „General Vorwärtz”, azaz „Előre generális”-hoz. Az első ütközet helyszíne Napóleonnak kedvezett, mivel jól ismerte a fontos közlekedési csomópontot, Brienne városát, amelynek katonai iskolájában nevelkedett 1778-tól egészen 1784-ig. A település egy magaslat alatt terült el, mely dombon a katonai iskolának helyet adó kastély állt (a lenti képen). A várostól nyugatra egy nagyobb kiterjedésű erdő volt, azon túl az Aube folyó fedezte a várost. Napóleon mindezek tudatában akart lecsapni a hírszerzése szerint itt állomásozó ellenséges erőkre, melyeket Sacken orosz tábornok irányított.

Terve ugyanakkor nem maradt ismeretlen Blücher előtt. Január 28-án ugyanis kozákjai elfogtak egy tisztet, akinél megtalálták a francia vezérkari főnök utasításait tábornokaihoz. Ennek fényében furcsa, hogy Blücher nem vonta össze időben a hadtesteit. Mire 29-én Sackenhez írt figyelmeztetése eljutott a címzetthez, már későnek bizonyult. Napóleon észak-északnyugatról készült rádobni a hadtesteiből feszített hálót az oroszokra. Sacken január 29-én reggel mindenfelől francia csapatok jelenlétének jeleit érzékelte, és igyekezett kivonni egységeit a veszélyből. Hátvédként a Pahlen vezette 2-3 ezer fős lovasság maradt Brienne-től északra. Sacken Olszufjev tábornok hadtestét igyekezett elérni visszavonulásával, amely közben eljutott Brienne-ig. Az ütközet lovassági összecsapásokkal indult Pahlen és az őt támadó két francia lovashadosztály között. Pahlen katonái jól harcoltak, a túlerő elől csak lassan vonultak vissza Brienne felé. Ott már felkészültek a francia támadásra, maga Blücher is megérkezett, s a kastélyból irányította az összecsapást, már amennyiben Sacken visszavonulását lehetett koordinálni. Végül Sacken megtépázott egységei elérték Brienne-t.

Napóleon egy ideig türelmetlenül várta többi seregtesteinek érkezését – hogy helyi túlerővel felmorzsolja az ellenséget ‒, de végül a nála lévő ifjú gárdát, valamint a Sackent követő Victor-féle hadosztályt (35 ezer fő) indította támadásra 15 óra körül a 28 ezer orosz ellen. Meg akarta akadályozni Blücher visszavonulását Bar-sur-Aube felé. Ez azonban nehezen ment. A francia erők jelentős része újoncokból állt, és lelkesedésük nem pótolhatta a tapasztalatot, pláne a felszerelést. A francia császár személyes bátorságával próbálta új és új rohamra vezetni az „ifjú gárdát”, és egy alkalommal csaknem Pahlen kozákjainak kezére került (a címlapképen). Az ütközetet végül Victor tapasztalt egységeinek rohama döntötte el, mikor sötétedéskor rohamukkal bevették a Brienne kulcspontjának számító kastélyt (a fenti képen). Blücher az utolsó percekben hagyta el az épületet, akkor vonult ki a kastély egyik kapuján, mikor a másikon éppen betörtek a franciák. Több orosz kísérlet történt a kastély visszaszerzésére, és egészen este 10 óráig komoly harcok dúltak a sötétben, de ez nem sikerült. Ekkor már nem sok irányítás volt a parancsnokok kezében, Olszufjev és Sacken hadtestének maradványai a szélrózsa minden irányában igyekeztek kitörni a városból.

Az összecsapás ugyan a franciák számára győzelmet hozott, de a veszteségeik jelentősek voltak, és céljukat, azaz Sacken, illetve Olszufjev hadtestének megsemmisítését nem érték el. Mindemellett egyértelmű francia siker született, különösen Olszufjev csapatait sikerült megtépázni, és az újonc katonákba is nagy lelkesedést öntött Napóleon személyes bátorsága, valamint a győzelmük. A tűzkeresztségen átestek, és az uralkodó elégedett volt velük. Napóleon öccsének január 31-én éjjel írt levelében azt mondja, hogy „az ütközet Brienne-nél nagyon heves volt. Elveszítettem 3000 embert, az ellenség vesztesége 4-5000 fő között van”. A modern feldolgozások elfogadják ezeket a számokat. ar-sur-Aube felé üldözte a visszavonulókat. Napóleon birodalmát azonban sem ez a győzelem, sem talán legnagyobb személyes teljesítménye, az úgynevezett hatnapos hadjárat sem tudta megmenteni. Hiába győzött hat napon belül négy csatában február 10. és 15. között, Párizs március végén a szövetségesek kezére került, és ezzel vége volt a dalnak.

Az 1813-as lipcsei csatáról itt írtunk részletesen.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: hagibal.blogspot.com 1; hagibal.blogspot.com 2

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.