Hofmannsthal első közös operájuk, az Elektra sikerét követően kereste meg a zeneszerzőt azzal az ötlettel, hogy „írjanak érdekes karakterekre és szituációkra épülő zenés komédiát… tág teret nyújtva a líra, a humor és a vicc, sőt a tánc számára, valószerű, egyszerű, leheletfinom, csaknem pantomimszerű cselekménnyel”. Richard Strauss 1909. május 4-én kapta meg az első felvonás szövegét, további négy hónap múlva pedig már a teljes szövegkönyvet. A zeneszerzőt teljesen lenyűgözte a librettó, így írt alkotótársának: „Egyesíti magában Scribe és da Ponte összes erényét”. A történet 1740 körül játszódik Bécsben, Mária Terézia uralkodásának kezdetén. Hofmannsthal habár konkrét irodalmi műveket nem használt fel a szövegkönyv megírásához, de „a darabbeli eseményekhez a tágabb időszakot magába foglaló kor regényeinek, színdarabjainak, sőt festményeinek hangulatából” merített ihletet. Az opera leghíresebb jelenete az ún. ezüstrózsa átnyújtása. A librettista legnagyobb találmánya az, hogy beépített az opera cselekményébe egy olyan, Ausztriában sohasem alkalmazott gyakorlatot, amelyről azonban mégis elhihető, hogy a rokokó kori Bécsben hagyományos módja volt a lánykérés küldött útján történő bonyolításának, amikor is egy küldönc ezüstrózsát nyújt át a menyasszonynak.

Az opera a szerzők zsenialitásának köszönhetően egyszerre komédia és tragédia: egyrészt megjelennek benne a vígopera tipikus alakjai és helyzetei (szobalány, jegyző, orvos, átöltözés, személycsere stb.), továbbá tartalmaz karikaturisztikus elemeket is, másrészt azonban a tábornagyné alakjával a szerzők egyfajta keserédes hangulatot vittek operájukba. Ezzel egyúttal sikerült nekik felejthetetlen és nosztalgikus atmoszférát teremteniük.

Strauss különböző okokból lassan haladt a komponálással, többször félbe kellett szakítania a munkát, ezért csak 1910. szeptember 26-án készült el a zenei anyaggal. Végső címét is ekkor kapta az opera, amely eredetileg Ochs von Lerchenau volt, az alkotók ugyanis sokáig nem tudtak megegyezni egymással, hogy ki legyen az opera igazi főszereplője, melyik szál kapjon nagyobb szerepet. Végül Ochs alakja került jobban a háttérbe, Octaviané, a rózsalovagé pedig előtérbe. Korábbi két operájának (Salome, Elektra) zenéjével ellentétben A rózsalovagot lírai, szebbnél szebb dallamok jellemzik; a szakértők úgy gondolják, hogy Strauss „életművének legmegindítóbb és legszenvedélyesebb vokális szólama” ebben a művében szerepel. „Zenekara pedig ezer színben szól, a cselekmény harsányság és bensőséges érzelmek között mozgó skáláját meggyőzően tolmácsolja”. A rózsalovag valójában „jellegzetesen osztrák, azon belül bécsi darab. Azzá teszi a librettista személye, a történés helyszíne, a szereplők egy része, pl. Ochs báró, jellegzetes bécsi dialektusa, valamint a felcsendülő keringő ritmusú muzsika”. Utóbbi teljesen anakronisztikus, mivel a keringő csak a 19. században jelent meg.

A müncheni és a bécsi operaházak is versenyben voltak A rózsalovag bemutatásáért, végül azonban a premiert Drezdában tartották meg. Az eredeti rendezőt alkalmatlanságra hivatkozva le kellett cserélni, helyét a neves Max Reinhardt (1873-1943) vette át, akinek neve azonban különböző okokból nem szerepelhetett a színlapon. A főbb szerepekben a drezdai Hofoper vezető énekesei léptek színpadra: a Tábornagynét Margarethe Siems (a képen jobbra, 1879-1952), Octaviant Eva von der Osten (1881-1936), Ochs bárót Karl Perron (1858-1928), Sophie-t pedig Minnie Nast (1874-1956) énekelte. Az ősbemutatón a drezdai operaház igazgatója, Ernst von Schuch (1846-1914) vezényelt.
 
A szerzők a bemutatót megelőzően „úgy vélték, hogy az opera bája és könnyed humora biztosítja a darab sikerét” – nem kellett csalódniuk, a darab végül óriási sikert aratott. A második felvonást követően a szereplőket tízszer, a harmadikat követően pedig húsz alkalommal hívták függöny elé a nézők. A siker nagyságát talán az is mutatja, hogy a kor vezető hírügynökségei egytől egyik beszámoltak gyorshírben arról, hogy Strauss és Hofmannstahl új operája „minden várakozást felülmúló sikert ért el”. A premiert követően még ötvenszer játszották, ami akkor ritkaságnak számított.

Az ősbemutató másnapján Nürnbergben is előadták, egy hónappal később pedig már Münchenben is játszották. A Berlini Operaház azonban sokáig mérlegelte a darab bemutatását, mivel ezt túl illetlennek találták, ugyanis a szerzők egy magas rangú, nemesi származású asszony illegális szerelmi kapcsolatát is beletették a művükbe. Mihelyt ennek a késlekedésnek híre kélt, a Birodalmi Vasút sikeresnek bizonyuló különjáratot indított Drezda és Berlin között, egyszerre kínálva jegyet az operára és retúrjegyet a vonatútra. Végül Berlinben is bemutatták, ám csak a cenzúra által előírt módosításokkal. Európa nagyvárosai után 1913-ban New Yorkban, 1915-ben pedig Buenos Airesben is műsorra tűzték.

1911 és 1914 között A rózsalovag népszerűsége Lehár Ferenc és Kálmán Imre operettjeivel vetekedett. Kétségkívül Strauss máig legnagyobb sikere ez az opera, napjainkban is a világ számos dalszínháza tűzi szívesen műsorára, „szellemessége és szépsége mindig magával ragadja a hallgatót”.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Barangolás az operák világában; wikipedia; Matthew Boyden: Az opera kézikönyve; Batta András: Opera

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.