1740-ben az osztrák örökösödési háborút kihasználva II. (Nagy) Frigyes porosz király elragadta a Habsburgoktól, ezért Mária Terézia politikai célja a terület visszafoglalása volt. Ezt az 1744-45-ben vívott második sziléziai háború során nem sikerült elérnie, de nem adta fel, új szövetségeseket keresett. Az úgynevezett hétéves háború (1756-1763) – melyet a párizsi béke zárt le ‒ egy nagy diplomáciatörténeti kuriózummal nyitott, ugyanis Ausztria Oroszországgal és Franciaországgal lépett szövetségre. Utóbbi rendkívüli történés volt, hiszen a Habsburgok és a Bourbonok évszázadok óta egymás ellen küzdöttek a kontinentális háborúk során. A szakirodalomban ezt az eseményt egyenesen diplomáciai forradalomként szokták emlegetni. Ezzel szemben pedig brit-porosz koalíció állt.

A háború első éve porosz támadással indult, mivel Nagy Frigyes gyorsan le akart számolni az osztrák sereggel, mielőtt a francia és orosz csapatok annak segítségére érkezhetnek. Megszállta Szászországot, majd Csehországba nyomult, de a Lobositznál megvívott eldöntetlen csata során nem sikerült szétzúznia a Habsburg erőket. A következő évben ismét Prága felé vonult, mely mellett ugyan győzelmet aratott, a város elfoglalásával azonban nem boldogult. Június 18-án aztán megfordult a hadiszerencse. Daun osztrák tábornok – Nádasdy Ferenc hősiességének hála – Kolinnál jelentős vereséget mért a burkus uralkodóra. A katonakirály kénytelen volt visszavonulni Sziléziába, s Hadik András hírhedt portyája során októberben még Berlint is megsarcolta. Novemberben Szászországban Frigyes csatát nyert Rossbachnál, ellenben a Sziléziába betörő császári-királyi osztrák sereg Lotharingiai Károly vezérlésével elfoglalta Schweidnitz erődjét, a fővárost, Boroszlót, és a tartományt védő porosz seregre is vereséget mért, annak főparancsnokát is elfogva. Így II. Frigyesnek szászországi csapataival Boroszló felé kellett fordulnia, hogy megmentse sziléziai uralmát. A császári és porosz sereg végül Leuthen városánál csapott össze 1757. december 5-én. Nagy Frigyesnek (a címlapképen) 35 ezer, az osztrák fővezérnek 65 ezer ember állt a rendelkezésére.

A leutheni csata igazi hadtörténelmi csemege, hiszen míg Cannae a kétoldali átkarolás legmutatósabb iskolapéldája, Leuthen a „ferde csatarendé”. Ez egy olyan taktikai húzás, melynek lényege abban áll, hogy a támadó sereg időben és/vagy térben eltolva találkozik az ellenség hadsoraival. Már az ókorban a thébai Epameinóndasz és Nagy Sándor is alkalmazta ezt a húzást. Lényege az volt, hogy a haderő egyik szárnya (gyenge fedezőerők) lekötő harcokat folytat az ellenfél zömével, miközben a legjobb és legerősebb alakulatokból álló másik szárny csapást mér a szemben álló fél másik szárnyán, lehetőleg oldalról. Ez a taktikai elem – igaz, jelentős kockázattal – lehetővé teszi, hogy egy létszámában gyengébb hadsereg egy döntő ponton erőfölényt képezzen, s megnyerje a csatát, mielőtt az ellenfél észrevenné, mi is történik. Az ütközetek ugyanis nem olyan jól követhetők a csatatérről, mint utólag egy térképről.

1757. december 5-én hajnalban ütköztek bele Frigyes király elővédjei az osztrákok őrvonalába, melyet visszanyomtak, s a poroszok látványosan eljátszották, hogy csatarendben akarnak felsorakozni az osztrák vonalakkal szemben. A porosz király egy magaslatról megszemlélte az ellenség felállását, s úgy döntött, annak bal szárnyát fogja megtámadni. Míg Frigyes lovassága és előretolt elővédje tettette, hogy arra vonulnak fel a porosz erők, a főerők e lepel mögött ténylegesen oldalmenetet hajtottak végre jobb felé, igen komoly kockázatot vállalva. Ha ennek végrehajtását az osztrákok észreveszik, és e menet közben indítanak támadást, az katasztrofális következményekkel járt volna a poroszokra nézve. Ám ez nem következett be. Lotharingiai Károly eleinte kifejezetten úgy vélte, hogy a másik, azaz a jobb oldalát támadják majd meg. Frigyes katonái így megkerülték az osztrák vonal bal szárnyát, s ott fejlődtek hadrendbe, azzal 90 fokot bezárva. Bár az osztrák bal szárnyat vezető Nádasdy Ferenc tábornok értesítette fővezérét, hogy mi történik, Károly herceg nem hitt neki, majd amikor rádöbbent a tényleges helyzetre, már elkésett. Nádasdy lépcsőzetesen visszavonta szárnyát a megkerülés ellen, de a túlerő kemény harcban megfutamította csapatait. A magyar tábornok ellentámadásra rendelt lovassága visszaszorította az ellenség lovasságát, de a porosz gyalogság sortüzeitől már kénytelen volt meghátrálni. Ezt követően Nádasdy hadteste összeomlott, már az erősítés érkezése sem tudta megmenteni.

A korszak harcászatából – vonalharcászat, melyben a felek sortüzeket zúdítottak egymásra – adódóan az osztrák hadsereg csak nehézkesen tudott elfordulni, hogy szembeszálljon a poroszokkal, s így az szépen felgöngyölítette a császári sereget balról jobbra. Leuthen községért heves harcok folytak, a környező magaslatokon is kemény ellenállás volt helyenként. A kiváló porosz huszártábornok, Hans Joachim von Zieten vezette porosz lovasság megszalasztotta a császári lovasságot, s azt üldözve a még ép osztrák jobb szárnyra zúdult, azt is megtörve. Bár voltak még nehéz pillanatok II. Frigyes számára, a csata voltaképpen eldőlt, estére a császári osztrák erők már Boroszló felé hátráltak, melynek fedezésében két magyar gyalogezred is kiemelkedő szolgálatot tett.

Jelentős porosz győzelem született, amely egyben Nagy Frigyes talán legragyogóbb sikerét is jelentette. Az ára azonban nem bizonyult olcsónak: serege 1175 halottat, 5200 sebesültet veszített, míg az osztrák veszteség kifejezetten siralmas volt, 3000 halott, 6-7 ezer sebesült és 12 ezer hadifogoly, vagyis a sereg harmada. Lotharingiai Károly kénytelen volt kiüríteni Sziléziát, amely porosz kézen maradt.

A háború 1763-ig elhúzódott, s Poroszország időnként közel került a teljes megsemmisüléshez – II. Frigyes egy ízben csaknem öngyilkos lett a biztos vereség tudatában ‒, de végül kitartott egészen addig, amíg Oroszország ki nem szállt az ellenséges szövetségből. A háború igazi vesztese Franciaország lett, amely elveszítette gyarmatai jelentős részét, míg II. Frigyes sikerrel megőrizte Sziléziát. A katonakirály nagyhatalommá tette az egy évszázaddal korábban még csupán lengyel hűbéres porosz államot, és hamarosan már éppen Lengyelország területén osztozkodott Ausztriával és Oroszországgal.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. Budapest, 1928-1942. Digitális kiadás: Budapest: Arcanum, 2001.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.