A Transmetropolitan hőse a cinikus és minimum háromnegyed részt szociopata Spider Jerusalem, akiről a legjobb jellemzést a majd ötszáz oldalas képregény egyharmadánál egy már felhőbe feltöltött régi ismerőse mondja a nemrégiben Spider segédjévé kényszerített Channonnak – akit épp arra kárhoztat Spider, hogy végignézze még feldolgozatlan szakításuk másnapján exének szintén felhőbe költözését, miközben fizikai teste ellobban –, hogy: „Spider mocsok gazember és egy erkölcsi nulla, de jobb barátot nem találhat”.

A Transmetropolitan egy olyan jövőben zajlik, ami talán nem is jövő, inkább amolyan alternatív jelen, amikor is már minden olyan technológia az emberiség rendelkezésére áll, amivel átalakíthatja testét kívánalmainak megfelelően: beültethet mandulavágású ufó-szemet, fél arca lehet épp kutyaszerű, és természetesen mindenféle kiegészítő kütyükkel telepakoltathatja magát. De ezek persze csak külső lehetőségek, az ember és a társadalom elsősorban belülről rohad, kilátástalan a mélyre süllyedés a hazugságok, a manipulációk, az elidegenedés és a vallásokká érlelt élvetegségek mocsarába. Vagyis minden hasonlít némileg arra, amit mi is ismerünk, csak persze a szuvasodás már előrehaladottabb. Spider Jerusalem, a híres és rettegett újságíró mindenesetre megállás és könyörület nélkül üvölti az emberek arcába a nyers valóságot. De nem csak a többiekről, pontosan tisztában van azzal is, hogy kicsoda ő maga. Ebben a lakhatatlanná torzult világban Spider sztorija egy maradék erkölcsi-morális gátjait vesztett Hunter S. Thompson ámokfutására hajaz. Szerencsére nem eredettörténetet kapunk, a felütésben ötéves önkéntes száműzetésből tér vissza antihősünk a vadon szabadságából a város romlottságába. Persze nem jószántából, egyik kiadója találja meg a fenyegetéssel: ha nem szállítja le a szerződés szerinti két könyvet, amelyeknek a zsíros előlegét anno ki is fizették, akkor ráküldik a törvényt. Az előleg persze már rég fel lett élve, Spider kénytelen visszahúzni, dühében gyorsan fel is égeti a vidék kocsmáját, mondván „ha nekem rossz, akkor másnak se legyen jó”.

A Transmetropolitan rendkívül sűrűn vibráló, éjfekete humorú zakkanás, amelynél mégis kevés józanabb dolgozat kerülhet elénk – lényegét tekintve. Szöveg és kép tökéletes egységbe olvadt benne, bár lendülete tempósan húzná az olvasót, érdemes paneljeit alaposan megszemlélni, a hátteréül szolgáló városkép: koszos és zsúfolt utcaképek, szellős parkok, a történések közben folyamatosan áramló lakók, szóval a kulissza, úgy, ahogy van, megannyi gondosan odabiggyesztett aprósággal, világépítő részlettel gazdagítja az összképet, melyek fölött nem érdemes átsiklani. Kicsit óvatosan írom le, nehogy bárki is unalomra asszociáljon, mert erről aztán végképp szó nincs, de az olyan beszélgetős filmekre emlékeztet a képregény, amelyekben a szereplők otthon lebzselnek, meg jönnek-mennek (csak itt éppenséggel cyberpunk a közeg), miközben az élet tömérdek részlete szóba kerül a legbelső megélésektől a legtágabb közéletig. Különös tekintettel persze a vallásra és a politikára: lecsupaszítva, kíméletlenül, szókimondóan – azaz szélsőségesen trágárul. És persze a személyes szféra is a napi pokoljárás ügymenete. Szerencsénkre rendkívül szórakoztató ez az alászállás, egyrészt mert önmagunkra ismerhetünk benne; úgy is, hogy legtöbbünk soha nem menne el ilyen messzire, még a legegyszerűbb kapcsolódásainkban sem, nem beszélve a valódi önszemlélésről. És természetesen ahhoz sem vagyunk elég gátlástalanok, hogy alkalmasint vezető politikusokat taslizzunk le válogatott szidalmak közepette a mosdóban, vagy borogassuk fel önjelölt vallásalapítók standjait a téren, mindeközben magukat a gurukat is lerugdossuk. Spider Jerusalemnek mindez léleknyugtató napi rutin.

Aztán ott van a választási kampány alatt zajló hatrészes zúzda: A rohadék éve. Már a harcedzett, velejéig cinikus és speeddel teletömött Jerusalem maga is beájul félidőben, miután első körben kicsinálja cikkével az ellenzéki jelöltet, akinek arcára fagyott örökvigyora, és a liberális-okosságú kliséken túli valódiságot alig tartalmazó kampánya éppannyira átlátszó, mint amennyire megrázó és ijesztő a republikánus szenátor társadalmi tisztaságot és bezárkózást hirdető erőpolitikája. És ez még csak két nap a forgószélben. Ezt előzi meg közvetlenül, amikor Jerusalem felkeresi a nyolc évvel ezelőtti választások egyik női kampányfőnökét, aki közben díler lett. Persze ettől csak még dörzsöltebbé vált, simán versenyre kel Jerusalemmel kiégett cinizmusban. Párbeszédük fenomenális és minden mozzanatában szörnyen ismerős: semmi komoly, csak emlékeztet kifordult mindennapjainkra. És persze az ember azt hiszi, képben van és tudja, hogy a politika, úgy, ahogy van átverés, és csak hatalmi játéktér, mégis, amikor ilyen töménységben zuhognak a nyaklevesek kertelés nélkül, szinte levegőhöz alig jutunk. És amikor Jerusalem azt kérdi Kristintől: „Mi az ábra? Ez tényleg választás, vagy csak a fenevad állított újabb kamujelöltet?”, egyértelmű, hogy hősünk nem bír magával, élveteg hévvel vág bele a választási tudósításba. Persze nem lesz fáklyásmenet, elmenőben még kéri a szükséges muníciót: „Ja, és adj valamit, ami egy ifjú vérfarkas erejét, egy sámán látását, egy sorozatgyilkos agyát és egy éhes vámpírdenevér gyengédségét kölcsönzi nekem.”

De nem csak a külső történések ilyen sűrű szövésűek, ahogy már mondtam, az ébredező mindennapok, az életképek, szobabelsők, utcára kilépések is sokat mesélnek, és megkomponáltságuk hosszas leírásokat spórol meg, ahogy egy jó képregénytől el is várható. Félidő tájt aztán segédcsere történik, de ez persze aztán később bonyolódik, és még némi letagadott gyengédebb affér is belefér a tempósan duzzadó eseményekbe. A fővonal ebben a majd enciklopédia méretű monstrumban A rohadék éve című elnökválasztási eseménysor hatodik részével (ami egyébként a 18. füzet) szakad félbe – nem is akármilyen leleplezést követően –, a második albumban várható a folytatása jövőre. A kötet itt viszont még nem ér véget, az első bónusz a néhány oldalas Karácsony pengéi, ebben Jerusalem körbejárja, miért is gyűlöli engesztelhetetlenül a karácsonyt; az inkább illusztrált novellára hajazó Utálom az egészet pedig Jerusalem a korábbiaknál valamivel líraibb hangvételű összegzése az életéről és világlátásáról. Ezt oldalanként vagy oldalpáronként más-más rajzoló készítette.

Még egyszer: nagy ívű történésekre sincs feltétlenül szükség, hogy minden hangulatban és mozgásban maradjon, egy-egy oldal, néha akár csak egy panel is fejezetnyi világépítést sűrít. Ritkán látni ilyen bámulatos összhangot író és rajzoló közt, Warren Ellis és Darick Robertson minimum lelki ikertesók. Harmadiknak bevették még a buliba Rodney Ramos tuskihúzót, és egyértelmű, hogy nemcsak pusztán a ceruzarajzok vonalait húzta kontúrosabbra, hanem a figurák karakterjegyeit is. Össze is lehet hasonlítani a két fázist, a bővített verzió tartalmaz 48 oldalnyi forgatókönyvrészletet ceruzarajzokkal illusztrálva. Tisztán látszik, hogy Robertson eleve zsenije a szakmájának, Ramos pedig az eszményi nyomatékosító. Tán akkor se lenne jobban egységben szöveg és kép, ha egy ember csinálta volna az egészet. Mindenesetre sikerült megteremteniük az egyik legszórakoztatóbb képregényes antihőst, akit tán még úgy sem tudunk megutálni, hogy gyakorlatilag mindenkivel rosszul bánik maga körül, és nincs senkihez egy jó szava. Részben talán azért, mert legtöbbünkben ott lakik egy aprócska (vagy éppenséggel testesebb) Spider Jerusalem, még akkor is, ha ezt nem szeretjük felvállalni és bevallani. És hát sajnos, ahogy már céloztunk rá, a vágyak túltolásában pörgő társadalom tobzódása, és a politikai hazudozások és romlottság abszurdig fokozása valójában csak részleteiben és díszleteiben tér el a valóságostól, lényegét tekintve nem. Épp ezért a Transmetropolitan néhány formai és sci-fi elemet leszámítva szinte alig rokonítható az egyéb (erősen akcióközpontú) cyberpunk művekkel, aki azon zsánerelvárások felől közelít hozzá, könnyen csalódhat.

És bár nem szokásunk a pontozás, ha mégis megtennénk, ez a könyv csont nélkül kapná a tízest. A magyar kiadás most is hozza a Fumax-minőséget (beírás, szerkesztés, papírválasztás, nyomdai színvonal) – lassan be is vezethetnénk ezt a jelzőt ‒, de még ebből is ki kell, hogy emeljük Holló-Vaskó Péter fordítását: amit legkedvesebb újságírónk Péter „magyar hangján” összedumál, azt tanítani kéne!

Rendelés és beleolvasó

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu