A vietnámi háború zavargásokat szült, politikai aktivisták, csoportok, tüntetések szerveződtek. Johnson elnök növelte a hadkötelezettek számát, és a 18-24 év közötti férfiak rettegve nyitották a postaládákat. A napalm is megtette jótékony hatását Vietnámban. Ez volt a kormány politikája, ami ellen Bobby Kennedy is hiába szónokolt.

1969. szeptember 26-án, délelőtt 10 órakor nyolc férfi állt Julius Hoffman bíró, 12 esküdt és 4 pótesküdt színe előtt. Név szerint: Abbie Hoffman, Jerry Rubin, Tom Hayden, Rennie Davis, David Dellinger, John Froines, Lee Weiner és Bobby Seale. A vád: a 18. szövetségi törvény 2101. paragrafusának megszegése, bővebben konspiráció államhatárok átlépésére, erőszakra izgatás végett. Most akkor 7 vagy 8? Bobby Seale-nek lényegében köze nem volt a demonstrációhoz, mindössze 4 órát töltött Chicagóban, így kapták a chicagói 7-ek nevet.

Egy évvel korábban, 1968 augusztusában ők nyolcan nem együtt ugyan, de mind ugyanazzal a céllal indultak Chicagóba, hogy békés tüntetést szervezzenek LBJ vietnámi háborús politikája ellen. A demonstráción azonban a több ezer fős Nemzeti Gárda könnygázzal és gumibottal várta őket.

Az ügyet Richard Schultz, egy fiatal, agilis ügyész kapta, akit az Igazságügyi Minisztérium jelölt ki, s aki láthatóan pártatlanul próbálta végezni a munkáját, de azért volt, ami nála is kicsapta a biztosítékot. Védelmüket William Kunstler és Leonard Weinglass szólásszabadság szakértő képviselte.

Minden lap le volt osztva, a vádlottak sorsát már eldöntötték, csak egy kis kenyér és cirkusz kellett a népnek. A showt jól meg is szervezték, a bíró tele volt előítélettel, az ügyésznek pedig az eset egy kiugrási lehetőséget hozott volna, és nagyon gyanús, hogy ezért kellett Bobby Seal is a csapatba, a Fekete Párducok vezére, egy afroamerikai, akit ráadásul rendőrgyilkossággal vádoltak. A hangulatfelelős az FBI lett. A per során vallomások semmisültek meg és törlődtek ki, esküdtek cserélődtek, hamis tanúvallomások születtek, rendreutasítások és egy „véletlenszerű” gyilkosság. Összesen 37 tanút hallgattak ki, mind a kormány alkalmazottja volt.

Aaron Sorkin imád a Fehér Ház körül lófrálni (Az elnök emberei sorozat, Szerelem a Fehér Házban, Egy becsületbeli ügy). Most egy olyan vérprofi politikai drámát rakott a celluloidra (úgy, hogy már a rendezői debütálása, az Elit játszma is dicséretesre sikeredett), amely számomra felülmúlja az eddigieket. A feszültséget némi humorral fűszerezve tartja fent, egy percig sem unjuk. Sorkin filmjei a dialógusokban erősek (gondoljunk csak Jack Nicholsonnak az Egy becsületbeli ügyben lenyomott beszédére). A szereposztás hibátlan, pergő párbeszédek, a 130 perc pedig úgy elrepül, észre sem vesszük. Nehéz kiemelni bárkit, mert mindenki hibátlan, mindenkire erős karaktert osztottak, de ha fogadni kéne, akkor Sacha Baron Cohen, Mark Rylance, Frank Langella neve fog felmerülni az Oscar-jelölések során.

Hogy miért most került elő a fiókból ez a sztori, azon lehetne gondolkodni (talán azért, mert bent a moziban a 2020-as évek, odakint a 60-as évek…), de az biztos, hogy az év egyik legjobb filmjét dobták piacra. Fordulatos és hiteles alkotás.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Oshe
Forrás: hetediksor.hu