Vegyük elő a Megtagadt nemlét című kötetedet, és olvassunk bele a Vaksors című versedbe: „Orvos akartam lenni / űzni a betegséget /de végül nem bírtam ki /szagát sebeknek vérnek / Lettem hát szóvarázsló / hamut hintni parázsról / pót-pót szavakat szánva / lelki borogatásra…”. A kötet záró versét olvasva még inkább megerősödött bennem a felismerés, hogy rokon lelkek vagyunk, hiszen mielőtt benyújtottam volna a bölcsészkarra a felvételi kérelmem, magam is az orvosi pályával kacérkodtam. Aztán a sors számomra és számodra is mást „dobott ki”, nem öltöttük fel az orvosok fehér köpenyét, és nem lógott nyakunkban a sztetoszkóp. Kérdezlek, hogyan lett a medicinából grammatika, literatúra és história?

Mindig vonzott az irodalom és a gyógyítás mint lehetséges pályaválasztások Az utóbbitól azonban folyamatosan eltávolodtam. Ezzel kapcsolatban két epizódot emelnék ki. Kisgyerek voltam, amikor mandulaműtétre került sor: a torkomba adott injekciók és a tervemmel rokonszenvező, a műtét lépéseit lelkesen magyarázó orvosra freccsenő vér azonban szétoszlatták hősködő tudásvágyamat. A másik megpróbáltatás egy disznóöléshez kapcsolódott. Édesapám kipróbálta a mészáros mesterséget is ifjúkorában. Bizonyításként vállaltam, hogy én is kiállnám a próbát. Sajnos pont a kedvenc malacom került sorra. Az egyébként tökéletesre sikeredett torokszúrást azonnal meg is bántam. Ettől kezdve viszolyogtam a vér és a sebek látványától, ráadásul matematikából nem voltam igazán jó, márpedig az orvosi egyetemre matekból is felvételizni kellett volna, így esélyem sem volt oda bejutni.

Nézzük egy kicsit a közoktatásban eltöltött tanulóéveidet. A szociológusok azt tartják – egyébként ez bizonyított tény –, hogy az alma mater funkciója nem merül ki a tantervekben lefektetett anyag átadásában, az iskolapadban eltöltött évek más tartalmakat is közvetítenek, melyeket a tudomány „rejtett tantervként” tart számon. Mit tanultál te ebből?

Külön kell választani az iskoláimat: lőtéri, gyárvárosi iskola, Révai Miklós Gimnázium és az ELTE Bölcsészkara. Az általános iskolában úgymond meg kellett küzdeni a helyemért a munkásgyerekek között származásával megbélyegzett munkásgyerekként. A gimnázium szellemi légköre megfogott: tanáraimtól sokat kaptam, ők az akkori szocialista szemléleten túllépve igazi értelmiségi mintát közvetítettek. Kezdetben inkább az irodalom iránt vonzódtam. A történelmet Mézes Lajos magyar-történelem szakos tanár szerettette meg velem, aki elsőben az ókort olyan színesen adta elő, hogy lenyűgözött. Másfajta szemlélethez jutottam Mester Ferenc földrajz-történelem szakos tanártól, aki a törvényszerűségekre helyezte a hangsúlyt, mindezt vastagon be is vasalva. Ennek igazi hasznát az egyetemi felvételkor vettem. Felsőoktatási élményeimet tovább színesítették a nagy múltú Eötvös Collégiumtól kapottak és az Eötvös Klub alkotóköre. Iskoláimtól a tárgyi tudás mellett a küzdeni akarást és igényességet is megtanultam, és valami nagy-nagy igazságvágyat.

Beszéljünk az anyagi és társadalmi helyzetetekben bekövetkezett változásokról!

Édesapám születésemkor magánvállalkozó, kereskedő volt. Nagymamám és nagybátyám vendéglősök, majd apám is megnyitotta saját csárdáját (nyári vendéglőjét). Azt hitte, ezzel sínre kerültünk. Azonban a Rákosi-rendszer megálljt parancsolt. Nagymamám teljes vagyonát államosították, lakásából is kirakták. Mi maradhattunk az épületben, megélhetés nélkül. Így lettem osztályidegen származású munkásgyerek. Apám soha nem hitt a köztulajdonban. Bár csak elejtett szavai alapján tudatosult bennem, hogy az akkori erőszakos rendszerváltást pünkösdi királyságnak tartotta, ami csak addig regnálhat, míg van mit elvenni. Megvetette az emberi természet erőszakos megváltoztatására szolgáló törekvéseket. Hiába kísértették meg a párttagsággal. Maradt a szívlapátnál. A forradalom leverése sem józanította ki. Az iskolában az ő rögeszméi ellen neveltek. Cseléd, majd proliszármazású osztálytársaim emelkedése és a mi zuhanásunk ellentéte ambivalens érzelmeket keltettek bennem a földi világmegváltással kapcsolatban. Továbbtanulásom viszont az utóbbin múlott.

Cseke J. Szabolcs a 19. Győri Könyvszalonon

Hogyan vezetett utad mégis a párttagsághoz?

A kettős nevelés és a már előzőleg említettek összejátszásaként. A középiskolai KISZ-életben nem jeleskedtem. Ez utóbbiban egyetemistaként már bizonyos lehetőségeim nyíltak. A kari szervezet aktivistájaként bevontak a kulturális és szociális tevékenységbe. A kari diákköri kiadvány, az Acta Iuvenum technikai szerkesztését is elvállaltam. Belecsöppentem a mozgalmi élet megújítása körül kitört, ma már történelmi küzdelmekbe.

Mit vártál újdonsült párttagként a szervezettől?

Tekintve, hogy minden a párttól függött, ha valaki jobbítani szeretett volna a fennálló viszonyokon, csak ezen szervezeti keretek között tehette. Úgy gondoltam, erre kínálkozik esély. Aztán persze rájöttem, hogy reményeimben megcsalattam.

Zuhanás című regényedben beszámolsz Kádár János Eötvös Collégiumbeli látogatásáról, milyen nyomot hagyott benned?

Az első titkár előadása ambivalens volt: aktivitásra serkentett, de semmi önállóskodás, a Párt által kínált utat kell támogatnotok. Az, hogy testközelből hallhattam, ugyancsak ellentétes érzelmekkel töltött el. Hiszen az ő közreműködésének köszönhetően lett kizárólagosan megbecsülve a kollektív termelőmunka, aminek következtében végül is nem térhetett vissza apám az önálló vállalkozói léthez.

A Zuhanás fülszövegében az áll, hogy immár prózában is jelentkezel. Ennek már voltak előjelei.

Már korábban is voltak regényeim, melyek vagy nem jelentek meg, vagy a Zuhanásba részlegesen bele lettek dolgozva. Volt szerelmes regény, de olyan is, mely két antipólusra (születés és halál) épít. Az édesanya haldoklik, közben fiának a születése körülményeiről mesél, a fia ugyanakkor azt várja, hogy szülője minél hamarabb hunyja le a szemét, ne szenvedjen tovább.

Az Új Gilgames című kiseposz megjelenését némi értetlenkedés kísérte: manapság eposszal előrukkolni?

A mű megszületését a Gyurcsány-éra ihlette. Párhuzamot vonni az ókori király és a miniszterelnök sorsa között. Megidéztem Gilgames szellemét, aki az égből hét grádicson ereszkedett alá. (Egy a művet méltató irodalomtörténész a grádicsokat zikkurátnak képzelte.) Mindkét szereplő az őszintétlen túlígérgetésbe bukik bele. Gilgames nem érte el a halhatatlanságot, Gyurcsány programja a politikai közeg ellenállásán megfeneklett. A kiseposszal ugyanakkor arra is próbáltam – az ihlet hevületében – felhívni a figyelmet, hogy már az első civilizációban is megjelentek a mai globalizáció hibáinak és azok következményeinek a csírái. A zikkurat és a New York-i tornyok összedőlésének párhuzamba állításával utalok erre.

Gilgames történetében szerepel társa, Enkidu, aki a vadonból jött, és meg kellett tanulnia a civilizált emberek szokásait, viselkedését. Véleményed szerint a jelenlegi írótársadalomnak Gilgamesként kell korunk Enkidujait a szépre nevelni?

Enkidu Gilgames társa volt, a toll művelőinek ki kell állniuk az értékek megvédése, továbbadása és az értékek teremtése mellett.

Térjünk vissza a Zuhanás című regényre és azon belül a főhős névadására: Netovább János, ugyanakkor a könyvben megjelenik a Detovább is. Vajon a névadás háttere az, hogy kollégium, iskola, tanács, de ne tovább?

Másról van szó. Osztályidegen voltam, ami az érvényesülés korlátait jelölte ki (neked ne tovább), de engem – egyéb okok miatt – ezalól mentesítettek (neked azért van tovább). Ez jelölte ki az életutamat.

Cseke J. Szabolcs a 19. Győri Könyvszalonon

A svéd egyetemi lektor beszél édesapjáról, akinek találmányát lenyúlták. „Addig csak a tiéd, amíg a fejedben létezik, mihelyt kilépsz vele a nyilvános térbe, úgymond szabad a gazda, bárki kisajátíthatja.” Ekkor született meg benned az a gondolat, hogy a „Fejben regény” mintegy védelem szellemi terméked megőrzésére?

A pártállami időszakban nem lehetett mindent megjelentetni, így magamnak írtam, de az én regényeim egyikéből is felhasználtak. Ennyiben hasonló élményem volt, mint Nils édesapjának. Aztán jött a rendszerváltás, és a tilalomfák megszűntek. Másrészt már a regény mottója is sugallja (Mindenki másképp álmodja az életét), hogy könyvem a belső lelki folyamatokon keresztül szándékozik érzékeltetni a főhős „kalandjainak” az átértékelődését.

Egyszer említetted, hogy mindkét társadalmi berendezkedéssel kapcsolatosan merültek fel benned kifogások.

A rendszerváltó szabadság sok negatívumot is behozott. A szabadság szabadossággá torzult, eluralkodott a pénz hajszolása, az igazi emberi értékek háttérbe szorultak. Ez tükröződik az Áldatlan aratás című kötetemben. Az emberek keveset olvasnak, igaz, a könyvek drágák.

Petőfi Sándor írja A XIX. század költői című versében: „Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez! / Nagy munkát vállal az magára, / Ki most kezébe lantot vesz…” Rólad nem lehet azt mondani, hogy csupán bánatodat és örömödet foglalod versbe. Milyen közéleti témákat vetsz fel? Hogyan alkotsz?

Persze, írok saját bánatomról, örömömről is. A témák győri emlékeim, miként megihletett az is, ahogyan ebben a versben megfogalmazódott: a „bőség kosara”, a „jognak asztala”, a „szellem napvilága” mivé torzult napjainkban. A versíráshoz mindig kötődtem: a Győri Antológia alkotójaként és egyik szerkesztőjeként a megjelenő köteteknek szereplője vagyok, és több önálló kiadvánnyal is nyilvánosság elé léptem. Nem csupán az Antológia, de a Székesfehérváron megjelenő Vár folyóiratnak is tagja vagyok, valamint alapító tagként vagyok jelen a Csoóri Sándor Társaságban is.

Osztályfőnököm, amikor Petőfi és Arany költészetét egybevetette, azt tartotta, hogy amíg Arany János poéta doctus, Petőfi poéta natus.

Én nem hiszek a poéta doctus tézisében. Kell affinitás is, amit nem lehet úgymond megtanulni. Ahogy ezt nem akárki már megfogalmazta: „A versíró lesz, a költő születik”. Számomra az alkotás egyfajta kegyelmi állapot. Az ihlet kipattanásától a mű kilombosodásáig tart. Persze közben és részben utána tanult, azaz tudatosabb elemek is belejátszanak a maguk módján az összképbe. Például az eposzom első pár sorát álom és ébrenlét határán hallottam, szinte csak folytatnom kellett. A mű lezárása már a tanult elemek tudatosabb alkalmazásával készült el. Az utólagos korrekciókat pedig mintha maga a kész mű kényszerítette volna ki. De ez így megy a rövidebb, lírai alkotásaim esetében is. Ilyen bonyolultan alakult ki és formálódik egyéni ízlésvilágom, alkotói személyiségem ma is.

Ha belegondolok, Csokonai Vitéz Mihályra hárult a Református Kollégiumban a poétai osztály vezetése. Tudomásom szerint onnan nem indult ki egyetlen nagyszerű költői pálya sem.

Magam is úgy látom.

Egykori érettségi elnököm a dolgozók középiskolájában tartott érettségi vizsga előértekezletét a következő szavakkal nyitotta meg: „Akit az istenek nem szeretnek, azt pedagógussá teszik”. Mintegy húsz évig tanítottam ott, de te még hosszabb időszakot töltöttél az ottani katedrán. Mindketten szerettünk tanítani, számodra mit jelentetettek az ott töltött évtizedek?

Természetesen kellemes emlékeim fűződnek ehhez az időszakhoz. A nappali tagozatos oktatástól eltérően itt a már meglévő hiányok pótlása az egyik feladat, valamint ismételten hangsúlyozom, hogy értéket teremteni, átadni kötelességemnek éreztem, s ez is erre alkalmas lehetőség. Állami hivatalnok koromban, illetve előtte és utána is több iskolatípusban tanítottam.

Visszatérve a költészethez: a költők sorsa sokszor a feledés, majd újrafelfedezés. A költői hírnévhez szükséges a kor „intellektuális szelleme” is. József Attila vagy Radnóti Miklós nagy költővé válásában ennek oroszlánrésze volt. Lét és nemlét két antipólus. Mikor születünk, már arra is születünk, hogy egykor befejezzük földi pályánkat, de élni kell a létet, hasznossá kell tenni magunkat.

Ezért kapta kötetem A megtagadt nemlét címet; a semmit tagadni kell, ez az élet, azt pedig élni kell.

Turgenyev Apák és fiúk című regénye jó példa erre. A főszereplő Bazarov nihilista, nem hisz semmiben. Az ilyen életnek az író szerint nincs létjogosultsága, ezért hal meg egy paradox baleset következtében.

Volt olyan gondolatom, hogy a hazai és a világirodalomban minden létezőt megírtak már, de ez nem oka a toll letevésének, mert ugyanazt a dolgot másképpen is meg lehet fogni.

Tehát az irodalom története művészgenerációk életművének szakadatlan láncolata. József Attila Születésnapomra című költeményében így határozta meg ars poétikáját: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!”. Az élet úgy hozta, hogy ilyen irányú pedagógiai tevékenysége rövidre sikeredett. Egy adott időszak irodalmi termését magunk mögött tudva, ha nem is végelszámolást, de részleges összefoglalót lehet tenni.

Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha a műfajok sokszínűségét nézem, feljogosít arra, hogy kerek életműről beszéljek. Múlt, jelen és jövő szétválaszthatatlan és vissza nem fordítható folyamat. A múltat nem lehet átírni, tanulni kell belőle. Ez behatárolja alkotói terveinket, lehetőségeinket is. Ennek jegyében vannak még beváltatlan feladataim. Az írás egyébként is, Márai megfogalmazásában, létforma. Ha már az ember belevágott! Azaz vannak még lírai és prózai kötet terveim, kezdeményeim.

Hamarosan a Velencei-tónál fogtok pihenni. Miért nem a Balaton mellett van házatok?

Több szál fűz Székesfehérvárhoz, ezért lett a Velencei-tó.

Mennyire népesedik be nyaranta a környék?

A mi kis kertes nyaralónk szerencsére egy csendes utcában van. A közeli tóval együtt megadja az alkotáshoz szükséges természeti közeget, háttérhangulatot.

Hosszú, sikeres alkotói periódust és jó egészséget kívánok! Köszönöm a beszélgetést!

Csiszár Antal
Fotók: Molnár György (2-3. kép)