Írásai ma is biztos támpontot nyújtanak mind az érdeklődőknek, mind a szakmabelieknek. A vele készült televíziós- és rádiófelvételek tanúskodnak különleges, empatikus személyiségéről, hatalmas tapasztalati tudásáról és rendkívüli humoráról. 1987-ben posztumusz nívódíjat kapott Útravaló című televíziós sorozatáért, amelyet VHS-en is kiadtak.

Ma már természetes, hogy az óvoda és az iskola falai között logopédusok foglalkoznak a beszédhibás gyermekekkel. Hogy ez mennyire fontos (például az önértékelésben), azt éppen tőle tanulhattuk meg. És milyen szerencsések azok, akik a ʼ80-as években az ő televíziós műsoraiból tanulhatták a szép magyar beszédet! Nem túlzás azt állítani, ha megszólalt a képernyőn, együtt tátogtunk, artikuláltunk, igyekezettel formáltuk a szavakat. Természetesnek gondoljuk, hogy birtokoljuk a nyelvünket – ő rávilágított arra, hogy mekkora kincs birtokában vagyunk. A magyar nyelv tanítómestere volt, ahogy a ʼ60-as években a fizikáé Öveges professzor, vagy később a magyar tájaké az országjárás úttörője, Rockenbauer Pál. A televízió tette őt országosan ismertté, szinte egész Magyarország követte, ahogy fiatalos lendülettel magyaráz, példálózik, gesztikulál, mondandójának ezzel is nyomatékot adva. Egyénisége mindenkit magával ragadott, odaadása szellemes mondatain is átérződött.

Montágh Imre – hála mesterének, Kanizsai Dezsőnek – a személyiségközpontú pedagógiában hitt, a lélektan felől közelített, az empátiát használta legfőbb eszközként. Célja a beszédjavításon túl a metakommunikáció világában való eligazítás volt, ahol a gesztus, a mimika, a testbeszéd és társai uralkodnak. Tanított siket kisgyerekeket, beszédhibás óvodásokat, iskolásokat, útkereső kamaszokat és színészpalántákat. Olyan ismert művészek indulását egyengette, mint Esztergályos Cecília, Bálint András vagy Eperjes Károly. Értékes tapasztalatai könyvben is megjelentek, amelyek már negyven éve időtálló irodalmat jelentenek logopédusok, pedagógusok, színinövendékek nemzedékeinek.

A legmegragadóbb végtelen kedvessége, életszeretete volt, pedig már gyerekként szörnyű dolgokon kellett túljutnia. Élete akár filmszerűnek is mondható. Ükapja, Montágh Mór az 1848-as szabadságharcban halt hősi halált a Jellasics elleni ütközetben (nevét az eszéki temető emlékműve őrzi). Fia (a dédapa), Montágh Lipót nagytekintélyű jogász érdemeiért nemesi címet kapott. Több helyen voltak birtokai, de a kis Imre a békés megyei Nagybánhegyes tizenkét szobás főúri kúriájában érezte magát legjobban.

Erre így emlékszik vissza önéletrajzában: „1935-ben születtem Budapesten. Édesanyám csak szülni jött föl. Gyermekségemet szerencsére ízes kiejtésű vidéken töltöttem Csanád (Békés) megyében. Nyelvi fejlődésemhez kedvezően hozzájárult a paraszti környezetem, melyet 8-9 éves koromig élvezhettem. Édesanyám érmihályfalvi, édesapám aradi kiejtéséből az enyhe magánhangzó-hajlítás, s ha akarom, a zárt ë használata megmaradt számomra. Hányatott gyermek- és ifjúkoromról nem akarok szólni, mert az még mindig elintézetlen személyes sérelmem. … mélyen belém rögzült görcsök miatt tárgyilagosan szólni erről nem tudok.” Az önfeledt gyermekkort háborús szörnyűségek zavarták meg. Zsidó származásuk miatt 1944-ben az orosházi gettóba vitték őket, innen indultak Auschwitz felé. Bécsújhelynél megállították a transzportot a bombázások miatt. Az elgyötört utasokat leszállították, romeltakarításra és a holttestek összegyűjtésére kényszerítették őket. Kilencéves volt ekkor. Ő is talicskázta a halottakat. Ez örökre szóló trauma maradt számára. Már érezhetően közeledett a háború vége, talán ezért is segített a németül tökéletesen beszélő családon egy jó érzésű osztrák katona, aki a szökés ötletét és menedéket nyújtott számukra. A háború valóban véget ért, de idehaza csak lebombázott otthont találtak. A nagyszülőknél húzták meg magukat, aztán lassanként beindult az élet. A fiú a bencés gimnázium diákja lett. De újra a történelem játékszereivé váltak.

1951-ben nemesi származásuk miatt kitelepítették őket Tarnazsadányba. Imre sem járhatott iskolába, dolgoznia kellett hol fakitermelésen, hol aratáson. Csupán 1953-ban (Sztálin halála után) térhettek vissza, de csak a főváros közelébe, Budaörsre. Az apa az Ügetőn, az anya a Goldberger gyárban, a fiú pedig egy építőanyaggyárban dolgozott, míg a bátyjáról, aki katonai munkaszolgálaton volt, azt sem tudták, hol és hogy van. Imre estin elvégezte a gimnáziumot, aztán a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolát (az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar jogelődje). Így emlékezett erre: „Mondjuk meg őszintén, én színész akartam lenni. Az orvosi pálya érdekelt még némileg, de tanárságra nem is gondoltam, sőt egy kicsit undorított is ez a foglalkozás. Ma csak tanárnak tudom magam elképzelni, és boldog vagyok a pályán. Hozzáteszem, hogy nem olyan tanár vagyok, akiktől gyermekkoromban undorodtam, hanem afféle játékmester, cinkostárs. Igazában húsz éve nem akarok mást, csak magam megtanulni beszélni, s ha valaki ebben társamul szegődik, hát szintén tanulhat.”

Kanizsai Dezsőtől nemcsak a szakmai ismereteket, hanem szellemiséget, hozzáállást is kapott. Azt vallották, hogy az egész személyiséget kell a tiszta beszéd szolgálatába állítani. Az eredmény eléréséhez szeretet, megértés és bátorítás szükséges.

Tanulmányait az ʼ56-os események zavarták meg. Október 23-án nem csak felvonult a társaival, hanem az első sorban vitte a főiskola zászlaját. Ez talán még bocsánatos bűn lehetett volna, de az, hogy 1957 januárjában röpcédulát szállított és elkapták, az már nem. Bevitték, többször jól megverték, majd Kistarcsára szállították. A táborparancsnok rábízta értelmi sérült kislányát, így némileg jobb helyzetbe került. Szabadulását orvos nagybátyja kapcsolatainak köszönhette. A diploma megszerzése után Vácon siketnéma gyerekekkel foglalkozott, imádta őket tanítani.

Rátalált a hivatására, gyakorlatorientált módszeréről cikkekben, tanulmányokban számolt be. A szakmai elismerésnél azonban tanítványai szeretete volt a legfontosabb.

Középiskolás kora óta foglalkoztatta a versmondás is. „Keleti István fölkérésére az ő csoportjánál, később a Népművelési Intézet tanfolyamain hasznosítottam fonetikai, logopédiai felkészültségemet.” Saját gyakorlótárat állított össze, amit 1962-ben az intézet megjelentett Beszédtechnikai ismeretek címen. Szintén ebben az évben kérte fel a Színház- és Filmművészeti Főiskola óraadónak, hogy legendás beszédtanárukat, Fischer Sándort tehermentesítsék. Kapocs lett a színészek és a magyar nyelv között. „Először nagyon féltem – bár jókor jött, mert kezdtem unni a technikát –, tudtam, hogy megvannak a képességeim a személyiség kibontásához, a szövegek elemzéséhez (…) de nagyon zavart, hogy nincs művészi diplomám, nem vagyok gyakorló művész. (…) Ma ott tartok, hogy látom, művészféle vagyok én, csak nem az alkotás, hanem a bábáskodás területén.” Később az intézmény docense lett.

Feleségét, Reiner Nellit még Vácról ismerte. Nelli nemcsak az életben, hanem a szakmában is társa lett. Logopédusként segítette a kutatásban, szerzőtárs volt, aki gépelte a kéziratokat. És persze saját gyermekük – aki hároméves koráig nem szólalt meg – beszédfejlesztésén is együtt „dolgoztak”.

Idővel már az egész ország megismerte a nevét, Antal Imre 1981-es Randevú című műsorában meghívottként szerepelt, ezután saját műsora lett a televízióban. Rangot, presztízst adott a gyógypedagógiának, ráirányította a figyelmet különleges értékünkre, az anyanyelvre. „Nagyon tudott emberül meg diákul. Azt mondják, mindenkinek szüksége volt arra a szinte gyógyító energiára, ami a műsoraiból és az előadásaiból áradt.”

1986 nyarán egy szerencsétlen baleset okozta halálát. Autójuk árokba csúszott maga alá gyűrve a családapát, aki valószínűleg próbálta azt megakadályozni. Itt ér véget az ő filmje. Egy kivételes embert vett el a sors csupán 51 éves korában.

SzaSzi

Forrás: Subovits István: Montágh Imre, az ember, a logopédus / Egy befejezetlen életmű tanulságai; cooltour.reblog.hu, retorikaiskola.hum, cultura.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.