1903-ban Malonyai Dezső kérésére elkészítette saját kézzel írt önéletrajzát, amelyből a szakirodalom is előszeretettel idéz. Elég beleolvasni, és egy rendkívül szerény ember portréja rajzolódik ki előttünk: „Tehetségem nem nagy, színérzékem jó, technikám egyszerű, routinról bravourról szó sincs ezt jól tudom. Magam sem tartom képeimet mesterműveknek, ezek csak útmutatók. Fog jönni a nagy tehetségű festő ki ezen a nyomon tovább haladva mesterműveket alkotand.” És valóban, a nagybányai festőiskola növendékei felfedezték maguknak az idős mestert, és a nyomdokaiba eredtek.

Azon kevesek közé tartozott, aki apja anyagi és erkölcsi támogatását is élvezte a pályaválasztáshoz, a tanulásban. A gimnáziumi évek (Eperjes, Nagyvárad) alatt apja és tanára is bátorította, így hamar eldöntötte, hogy festő lesz. Eleinte magánúton haladt, majd 1864-ben apja beíratta a müncheni akadémiára. A bajor főváros a XIX. század második felében a közép-európai képzőművészeti képzés központja volt, amelyről az 1866 és 1868 között ott tanuló Munkácsy Mihály is megjegyezte: „…annyi itt a pictor, mint otthon nyáron a szúnyog.” Több mestere közül Karl von Piloty (1826-1886), a német történelmi festészet nagyszerű képviselője emelkedik ki, akinek 1868-ban lett a növendéke.

Mesterei akadémikus stílusát elhagyva hamar kialakult egyéni formanyelve, amely már ekkor közvetlen, színes, eleven volt, s a plein airhez való vonzódást mutatja. Figyelme gyakran a természet megörökítése felé irányult. „A szín, azt hiszem, a legnagyobb könnyebbség és a legjelentősebb dolog a festő kezében” – vallotta. Első remekeivel – a Ruhaszárítás vagy A hinta vázlata (1869), amelyek otthonról vitt emlékekből táplálkoznak, mégis a valóság illúzióját keltik – már az impresszionizmus lényegét ragadta meg úgy, hogy akkor még nem ismerte a franciák hasonló törekvéseit, és Párizsban sem járt. Képein a téma (az udvaron ruhát teregető mosónő vagy a hintázó lány és környezete) és minden a fények játékát visszaadó színjelenséggé változik, eleven, élettel teli. „Akárcsak az impresszionisták, ő is az élet szépségét örökítette meg, mert a valóság nemcsak szenvedésből, nyomorúságból áll, van szépség, ifjúság, vidámság, boldog és napfényes lét is.” Van, aki stílusára a „kellemes realizmus” kifejezést használja.

Ezzel szemben élettörténete sokszor az árnyékos oldalát mutatja. Hamar megszülettek első jelentős, az európai palettán is feltűnést keltő művei, mint a Szerelmespár, majd az 1873-ban végleges formát öltő Majális, amely friss színeivel, könnyed ecsetkezelésével merész újításként hatott, s a mester maga is a fő művének tartotta. Az 1873-as Világkiállításon bemutatott Majális mégsem aratott különösebben nagy sikert, ami nagyon megviselte, alkotókedvét szegte. Hazatért jernyei birtokára, megházasodott, és inkább gazdálkodásba kezdett. A festés kedvtelésnek maradt. Ekkor született a feleségéről készített Lilaruhás nő (1874) című híressé vált képe is, amely ma a Magyar Nemzeti Galéria legféltettebb kincsei közé tartozik. A modellt ülő feleség, a hosszú életkort megélt Probstner Zsófia (akiről még százéves korában is készült három portré) évekkel később így emlékezett vissza erre az időre: „Az első gyerekünket vártam, úgy ültem modellt, otthon, Jernyén, a lila tafota ruhában. Azt is magam varrtam, mert nem költöttem varrónőre. Persze nem kinn a mezőn ültem modellt, azt Pali kívülről tudta. Minden fűszálat, minden sárga kikericset ismert, a lila, sárga és zöld szín finom hármashangzatáról beszélt akkoriban folyton. Nekem már a könyökömön jött ki. Benn, a műteremben is fárasztott a modellülés. A fiam gyorsabban fejlődött, mint a kép. A lila ruha szűk volt, szorított. Talán ezért lett kicsit szenvedő az arckifejezésem a képen.”

A hinta - Lilaruhás nő

Az is csak évekkel később derült ki, hogy a nagy port kavart, 1882-ben készült Pacsirta, amelyen egy hölgy ruha nélkül fekszik a mezőn, s az égen szálló madarat figyeli, valójában őt, a feleséget, és nem egy névtelen osztrák lányt ábrázol. A művész többször megörökítette a kedves arcú, átható tekintetű asszony finom vonásait, készült róla sárga és piros ruhás festmény is. A mester az őt ért kritikákat nehezen dolgozta fel, gyakran esett depresszióba, és a sors is kegyetlenül bánt vele. Életüket tragédiák sora árnyékolta be, három lánygyermeküket is elvesztették diftériában. A magánéleti válságok, a kudarcként megélt szakmai fogadtatás, megromló kedélyállapot, elszigeteltség váláshoz vezetett (1887), ami persze tovább rontott helyzetén.

1894-ben felkereste őt egy ifjú tehetség, Zemplényi Tivadar (1864-1917), aki egész nyárra a birtokán maradt tanulni. Így neki is újra kedve támadt ecsetet ragadni, és végre befejezte félbehagyott műveit. Újra kiállított (Hóolvadás, Pipacsos rét), és az 1896-os millenniumi kiállításon végre valahára a Majális is sikert aratott. Erre így emlékezett vissza: „…millenáris kiállításra összekerestem képeimet s ekkor érvényesültem teljesen. A Párisból hazaérkezett fiatal gárda lelkesedett dolgaimért; lármát ütöttek, meglakomáztattak s magukkal ragadták a kritikát is. Sikerem teljes volt.” A vágyálom teljesült. De 1896 más szempontból is a dicsőség éve volt számára, országgyűlési képviselővé választották. Több képével sikerrel szerepelt külföldi tárlatokon, 1901-ben a nemzetközi elismerés is megérkezett. „.. constatálnom kell, hogy én 1873-ban Bécsben bronz medaliát (Fürdőházikó), 1900-ban Párisban ezüst medaliát (Hóolvadás), s Münchenben 1901-ben I. arany medaliát (Majális) kaptam, de Budapesten semmi. – Én nem restellem, restelljék mások!” – írja önéletrajzában.

Majális

1905-ben rendezték első önálló kiállítását, és még ebben az évben megválasztották az Országos Mintarajziskola és Rajztanárképző (mai Képzőművészeti Egyetem) igazgatójának. Ekkor már politikai szerepet nem töltött be, gyakran időzött tisztelőivel, művészbarátaival a budapesti kávéházakban, mint az Abbázia, Japán vagy Vigadó kávéház. 1907-ben részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) megalapításában. 1914-ben végre itthon is elismerték: a Szépművészeti Múzeumban felállították a Szinyei-termet.

A modern magyar festészet első nagy képviselője, a hazai plein air úttörője, aki a nyugat-európai kortársaival egy időben fedezte fel a szabad levegő, a napfény festői ábrázolásának lehetőségeit, és teremtett meg egy nagyon gazdag színvilágú, realista táj- és portréművészetet az első világháború befejeztével, 1919 tavaszán visszavonult birtokára. Ekkor már nagyon beteg volt, 1920. február 2-án jernyei kastélyában hunyt el, a felvidéki település temetőjében nyugszik.

A következő év tavaszán megalakult a Szinyei Társaság, amely nem csak a mester emlékét ápolta, de a két világháború közötti időszak legfontosabb művészeti egyesületévé is vált.

SzaSzi

Forrás: Szinyei Merse Pál: A Majális festője közelről. Akadémiai, 1989, 265-273.o.; Szvoboda Dománszky Gabriella: Szinyei Merse Pál. Kossuth, 2009, 64.o.; Wikipédia; pestbuda.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.