Kaliforniában született, műszaki középiskolában érettségizett, szolgált a seregben, majd leszerelése után színészként kezdett dolgozni. A magas (193 cm), jóvágású fickó westernhősként kezdte pályafutását, Sergio Leone trilógiájában a titokzatos, névtelen ember főszerepe hozta meg számára a népszerűséget. Az 1966-os A Jó, a Rossz és a Csúf című filmre (Ennio Morricone zenéjével) bizonyára sokan emlékeznek, amely a műfaj egyik csúcsa lett. Eastwood azonban soha nem ragadt le egy karakternél sem, és szinte minden műfajban kipróbálta magát pályája során. Sikeres volt háborús filmekben (Kémek a Sasfészekben, Kelly hősei stb.), ahol a leleményesség, a vagányság és a humor remek arányban keveredik. Később jöttek a kőkemény rendőrszerepek, majd saját rendezésében a tettre kész Piszkos Harry, egy egész sorozat, amellyel új korszakot nyitott a zsarufilmek kategóriájában azáltal, hogy megteremtette az öntörvényű igazságosztó rendőr alakját (Piszkos Harry, A Magnum ereje, Az igazságosztó, Az igazság ereje, Holtbiztos tipp). Emiatt éppen lehetett volna negatív figura is, de a nézők mégis neki szurkoltak, ami annak köszönhető, hogy mindig az áldozatok oldalán állt, biztos szemmel kiszúrta a gonosztevőket, nem kérdezett, csak lőtt. Szállóigévé vált Callahan nyomozó mondása: „Go ahead, make my day!” (Gyerünk! Hadd legyen jó napom!) Ebben a szerepben sem ragadt benne. Mindig remekül kamatoztatta képességeit, például a Villám és Fürgeláb címűben, ahol Jeff Bridges volt a társa, vagy a Bosszú az Eiger csúcsán főszerepében, ahol kaszkadőr nélkül alakított egy 5.9-es szintű sziklamászót. A számítógépes technika alkalmazása a filmkészítésben még nem volt jellemző, így minden jelenet valódi, bizonyítva a színész rendkívüliségét.

Bár Clint Eastwood nem tartozik a babaarcú színészek közé, és a mozivásznon is ritkán látjuk mosolygósan, de azért a komikus szerepek sem kerülték el. A Mindenáron vesztes című filmben egy barátságos orangután társaságában láthatjuk, és bár a kritikusok leszólták, a közönség imádta ezt a produkciót. Úgy tartják, hogy folytatásával (Bármi áron) együtt ez volt a két legjobban jövedelmező Eastwood-produkció. De legalább ennyire emlékezetes volt szökött fegyencként is (Szökés az Alcatrazból), amely igaz történeten alapul, sokan a legjobb börtönsztoriként tartják számon. A valósághoz való közelítés, az emberi természet, a lélek nagysága iránti érdeklődés egyre inkább körvonalazódott a filmjeiben, talán ezért is kezdett el rendezni.

Első igazi rendezői sikere a Bird – Charlie Parker élete, amely a neves dzsessz-zenésznek állít emléket, akinek koncertjeit Eastwood rendszeresen látogatta, sőt élete legfontosabb élményei között emlegeti. Ezzel az alkotással kiérdemelte a legjobb rendezőnek járó Golden Globe-díjat 1989-ben, sőt a cannes-i nemzetközi filmfesztiválon Arany Pálma díjra is jelölték. Gyakran róják fel Eastwoodnak, hogy kitűnő rendezései meglehetősen drámaiak, sokszor borúlátóak, olyanok, mint a Nincs bocsánat, a Titokzatos folyó, a Millió dolláros bébi, A dicsőség zászlaja és a Levelek Ivo Dzsimáról. Valóban hajlamos komoly lelki mélységeket bejárni, és bár mi, nézők talán jobban szeretünk nevetni, szórakozni egy filmen, az ő alkotásai garantáltan örökre bevésődnek a tudatunkba, felejthetetlen élményként rögzülnek. Munkáiban védjegyévé vált a szűkszavúság, ugyanakkor az érzelemgazdag megjelenítés. Minden egyes filmjén átüt rendkívüli egyénisége, ezért a legnagyobb rendezők között tartják számon, még akkor is, ha nem mérhető olyan nagy nevekhez, mint például Spielberg.

Clint Eastwood az 1960-as és a 2000-es években

Még nem szóltam Eastwood romantikus arcáról, pedig az 1995-ben vetítésre kerülő A szív hídjait (saját rendezésében) világszerte telt házzal játszották. Meryl Streeppel (akit ezért az alakításáért tizedszerre is Oscarra jelöltek) maga mellett egy új oldaláról ismerhettük meg.

Azért ne gondoljuk, hogy Eastwoodnak mindig a csúcson volt a helye. Például eléggé megosztó, „zavarba ejtő”, rendhagyó alkotása a Tökéletes világ című krimi-dráma, amelyben a szökött bűnöző és az általa elrabolt kisfiú között furcsa, apa-fiú-szerű mély kapcsolat alakul ki. A kritikusok többsége szerette, de a nézőket alaposan megosztotta, Amerikában megbukott.

1997-ben már teljes egészében a saját rendezések felé fordul, némelyikben színészi feladatot is vállal. A repertoár nagyon vegyes: a krimitől (Éjfél a jó és a rossz kertjében) a politikai thrilleren át (Államérdek) a sci-fi vígjátékig (Űrcowboyok, amelyben négy kiöregedett, de tettre kész űrhajóst alakít a remek „négyes”: Tommy Lee Jones, Donald Sutherland, James Garner és ő maga). De tekintsünk el a lexikonszerű felsorolástól! A 2000-es évektől láthatóan megszaporodnak díjai és jelölései: Titokzatos folyó, Millió dolláros bébi, Levelek Ivo Dzsimáról, Elcserélt életek, Invictus – A legyőzhetetlen stb. 2007-ben például A Grace elment / Grace nélkül az élet című film betétdaláért jelölték Grammy-re. Összességében négy Oscar- és több mint száz más díjat nyert el hosszú pályafutása során.

2008 decemberében volt a Gran Torino című filmjének a premiere, amely a kevésbé ismert színészgárda ellenére egyik legsikeresebb alkotása lett. A producer-rendező-főszereplő ezzel kívánt elbúcsúzni a pályától, éppen ezért meglepő volt, hogy a következő évben vászonra került és még zajosabb sikert aratott a Nelson Mandelára emlékező alkotása, az Invictus – A legyőzhetetlen. Azóta is nagyon aktív. Az pedig nem csak pletyka, hogy magazinokban keresgél, interneten böngészik olyan történetek után kutatva, amelyek a valóságon alapulnak és a hétköznapi kisember hősiességéről szólnak. Olyan figurák érdeklik, akikről senki nem gondolta volna, hogy képesek lennének valami nagy dologra, vagy éppen kisszerűségük miatt sokan kétségbe is vonják a hőstettet. Ilyen a Sully – Csoda a Hudson folyón (2016) egy rendkívüli pilótáról, A csempész (2018) egy idős virágnemesítőről, aki drogot csempész (házasságát akarja ezzel helyrehozni), ezt persze senki nem gyanítja és hiszi el róla. De ilyen A párizsi vonat (2018), amelyben néhány szabadságon lévő amerikai katona megakadályozott egy terrorista merényletet, és eddigi utolsó filmje, a Richard Jewell balladája (2019) is, amelyben a túlsúlyos, lassú felfogású biztonsági őr saját épségét kockáztatva több ezer ember életét menti meg.

Clint Eastwood filmjeiben legtöbbször sokrétű, problémákkal terhelt világot mutat be. Mindig csak történetet mesél, soha nem erőlteti ránk a tanulságot, a nézőre bízza, milyen mélyre hatol a megértés szintjén. Talán ettől olyan szerethetők, többször nézhetők és természetesek a filmjei.

Mi, nézők pedig csak örülhetünk, hogy ilyen fáradhatatlan alkotó. Isten éltesse!

SzaSzi

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép.