Amerikában tavaly mutatták be, itthon eddig csak filmfesztiválokon lehetett látni, de most már akár az HBO GO-n is meg lehet nézni A lelőhely című filmet. Christopher Caldwell és Zeek Earl rendezőpárosnak ez az első nagyjátékfilmje, és ez az ötletük sem új, mert a Prospectet ezelőtt már elkészítették rövidfilmként. Ezt tágították most bő másfél órás játékidőre, és a film első hibája pontosan itt rajzolódik ki, mert néha úgy érezzük, hogy nehézkes volt kitölteni ezt a hosszabb időintervallumot. A világ, amit megálmodtak, nagyon rendben van. Részletgazdag, ügyesen használják a sápadtabb színeket, és látszik, hogy bőven elférnének még történetek ebben a futurisztikus univerzumban.

A sztori szerint Cee (Sophie Thatcher) egy kamaszlány, aki édesapjával (Jay Duplass) együtt egy távoli bolygó holdján száll le, hogy némi speciálisan bányászható drágakőhöz jutva meggazdagodjanak végre, és kitörjenek jelenlegi, sehová sem tartó életükből. A begyűjtés során azonban összetalálkoznak egy riválissal (Pedro Pascal), akinek szintén a zsákmányra fáj a foga, és pár váratlan fordulat után úgy alakul, hogy Cee a Pedro Pascal alakította karakterrel lohol tovább a felszínen, és nagyon úgy néz ki, hogy a pénz helyett már a túlélés lesz a tét.

A film meglehetősen nagy klisékkel dolgozik, hiszen minden elemet összegyűjt az adott zsánerekből, és azokkal játszadozik végig. A western műfajt ebben az esetben jól erősítik a párbeszédek, a lassú cselekmény, a kaliforniai aranylázhoz hasonló szenvedélyes zsákmányra vadászat és az, hogy minden kedvességet, romantikát vagy humort nélkülöz a film. A sci-fi műfajon viszont sikerült csavarni egy nagyon ötleteset és szépet, mert ahelyett, hogy CGI-vel oldanák meg a posztapokaliptikus színtér összetevőit, egy ritkábban látott díszlet közé kísérik a nézőt. A filmet egy dzsungelben vették fel, így egy természettől dagadó, csodás hátteret kap az egész, amiben a megszokottól eltérően sokkal porosabb, koszosabb, ócskább és retrósabb kiegészítőket, ruhákat és díszletet kapunk, amitől nagyon egységes, reális és jó stílusa lesz a látottaknak. Nagyon jó ötlet volt újragondolni azt, hogy nem minden szuper csillogó-villogó, letisztult, minimalista stílust követő eszköz ebben a filmben. Természetesen itt is megkapjuk a tipikus űr adta kötelező érzéseket, amikben hangsúlyozzák az elszigeteltséget, az otthontalanságot és az egzotikus bolygó adta reményt. A karakterek szinte egész végig űrruhában szerepelnek, mert a bolygó, amin járnak, mérgező anyagokkal lengi be a légterét, ezért is látjuk a levegőben folyamatosan repkedő apró szemcséket. Ez az effekt megint nem egy számítógéppel megrajzolt ötlet, hanem valóban felvették kamerával, ahogy por száll a levegőben, és azt illesztették rá a jelenetekre.

A Prospect egy olyan űrwestern lett, ami könnyebben nevezhető lelkes alkotásnak, semmint hibátlan filmnek. Nem túl intenzív, az adrenalint nem dobja meg a nézőben, de cserébe Pedro Pascal (Trónok Harca, Narcos) lazán lehozza az antihős szerepet, miközben csodásan tündököl mellette az elsőfilmes Sophie Thatcher, aki még csak 19 éves, de már nagyon komoly figyelmet követel a játékával. Nagyon kár, hogy ennyire kiszámíthatóak a konfliktusok, és hogy inkább érdekes, semmint izgalmas. A karakterfejlődést is gyorsan letudták benne, miközben kicsit újra ugyanazok a jelenetek követik egymást, és igazán a szereplők sem alakítanak ki egymás közt egy olyan kapcsolatot, ami miatt féktelenül drukkolhatna nekik a néző. Nem lett világmegváltó, a díszlet viszont csodás, és aki bukik erre a műfajra, valamint az ilyen stílusmixekre, valószínűleg jól szórakozik majd.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu