Ja, még valami! Itt most klasszikus értelemben vett űrhajós-háborús tudományos-fantasztikus regények jönnek, nem hígítva fel határesetekkel, vagy maximum eggyel.

10. Andy Weir: A marsi (The Martian, 2011)

Andy Weir regényét részletesen elemeztem 2015-ben, amely összefoglalás számomra ma is vállalható. Azóta ugyan olvastam és írtam a szerző Artemis-áról is, amely szintén nagyon szórakoztató, ám valamivel mégiscsak gyengébb. A marsi viszont azóta is nagy kedvencem, s fontos tanulság számomra, hogy a legnagyobb krízishelyzetben is észnél kell lenni, optimistán kell állni a dolgokhoz, megtenni mindent a célért, s ha egy kis szerencsénk is van, el fogjuk azt érni. Mark Whatney az egyik leginkább szeretetreméltó szereplő az egész kvadránsban, sőt talán a galaxisban. És akkor a könyvből áradó sokszor finom, néha karcos humorról nem is beszéltem. A római hadisten és Mark csatája a mai napig mosolyt csal az arcomra. Nem értem, akkor miért csak hetesre osztályoztam, baromi szigorú napom lehetett, mert minimum 8.5-es…

9. C. J. Cherryh: Mélyállomás (Downbelow Station, 1982)

Bizonyára a legismeretlenebb kötet a listámon, ennek ellenére vállalom, hogy bármely science-fiction nagyágyúval felveszi a versenyt Cherryh műve, amely igazi hard sci-fi. A regény meglehetősen összetett, a romlás virágai bőven bontják szirmaikat, s így kifejezetten életszagú (=büdös). A Föld gyarmatbirodalma összeomlóban, kolóniái fellázadtak, s most a felkelők hadihajói a Föld irányába közelednek. Az ide vezető úton fekszik azonban egy semleges űrállomás, a Pell. Az állomás mint helyszín önmagában is vonzó volt számomra, hiszen olyan klasszikus filmsorozatokkal szerettem bele a sci-fibe, mint a Babylon 5 vagy a Deep Space Nine Kevés olyan nyomasztó környezet létezhet, mint egy háborús menekülteket fogadó, zsúfolt, zárt és túlméretezett, ámde mégis szűk fémkoporsó a hideg, sötét űrben. A Pell állomás egy naturalistán ábrázolt neutrális hely a háború poklában, diplomáciai és katonai szempontból kulcsfontosságú helyen, melynek semmi garanciája nincs arra nézve, hogy a hadakozó felek nem rohanják le kényük-kedvük szerint. A szereplők mélyen emberiek, s a túlélésért vívott küzdelem inkább a rosszat, az állatit hozza ki belőlük, mintsem a nemest. Vannak itt családjukat menteni igyekvő civilek, tökös katonanők és politikai szélkakasok egyaránt. Cherryh mind a világ bemutatásában (amely emberléptékű, s szó sincs világok millióiról benne), mind az emberi faktor részletezésében nagyon jó munkát végzett, ezért számomra nagyon emlékezetes a regény. A szórakoztató faktor nem túl magas, ez figyelmes olvasást igénylő, feszültségétől nagyszerű könyv, amely nem véletlenül lett 1982-ben Hugo-díjas.

8. Frank Herbert: Dűne (Dune, 1965)

Bevallom, az az igazság, hogy olyan sokra nem emlékszem belőle, hiszen vagy 20 éve olvashattam. Hogy itt szerepel, annak oka, hogy tizenéves koromban nagy hatással volt rám, és a Vaják-sorozat mellett azon könyvek egyike, amit számítógépes játék miatt vettem kézbe. Elvégre a Dune II egy korszakos játék volt, az első igazi RTS, amelyen generációm jelentős része szocializálódott (mellette: C&C és Warcraft II). Akkor minden fiú fűszert gyűjtött, autóskártyák mellett persze… A Dűne erősen tartalmaz fantasy elemeket, később sorozattá nőtt, és egy igazi legendává vált. A Dűne/Arrakis lett a sci-fi univerzumot mára belakó sivatagbolygók prototípusa, amely visszaköszön a Star Warstól a Vörösingesekig mindenhonnan. Az olyan kifejezések, mint: Kwisatz Haderach, Bene Gesserit összehozzák a különböző nációk Dűne fanatikusait, s csodás nyelvtörőként szolgálnak, ha meg akarunk szívatni valakit, amiért még nem ismeri Herbert regényét. Alighanem újra kellene olvasnom, hogy kellően értékelhessem felnőtt fejjel is az Atreides és Harkonnen család gigászi összecsapását, s lehet, akkor még feljebb tornászná magát a listán.

7. Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió (Starship Troopers, 1959)

Az amerikai sci-fi egyik nagy mestere leginkább a Csillagközi invázióból ismert, amely klasszikus politikafilozófiai és szociológiai science-fiction. Míg a regényből készült – szerintem igencsak jó – film elsősorban szatíra, addig az eredeti alkotás komoly morális kérdéseket feszeget, a felelősség és az önfeláldozás helyét keresi a modern társadalmakban. A film totális agymenés, teljes karikatúra, ami pont ettől olyan jó, ugyanakkor az alapanyagtól igen távol áll. Heinlein bevallottan konzervatív értékek mellett tette le a voksát e regényében, sőt kifejezetten retrográd a mai progresszív világban az a világnézet, hogy a jogok nem maguktól jönnek, nem kapja őket az ember, hanem ki is kell némelyiket érdemelni. A Csillagközi invázió valóban militarista regény, amely világban csak azok kapnak teljes állampolgárságot (azaz voksolási jogot), akik képesek a hazáért az életüket adni, s fegyverrel azt védelmezni. Lehet természetesen ma fejcsóválva elküldeni ezt a nézetet a francba, de azt gondolom, filozófiai eszmefuttatásokban igenis szükség van arra, hogy végiggondoljunk dolgokat, és azt, hogy nincs ingyen leves. Az író egyébként igazán nem durva azokkal, akik nem harcolnának az országukért/bolygójukért, mindössze a szavazatot, a politikai irányba való beleszólást venné el regényében azoktól, akik erre nem képesek, minden másban tökéletesen egyenjogúak. Ez a nézőpont szerintem legalábbis védhető, bár érthető, ha katonaállamszerű fikciója nem mindenkinek vonzó. Heinlein igen keményen antimarxista, ami az 50-es, 60-as években aktív sci-fi íróknál meglehetősen ritka volt még Amerikában is, s nem félt szembemenni a fősodorral. Hezitáltam, hogy inkább A Hold börtönében vagy ez kerüljön fel a listára, de számomra a Csillagközi mégis komolyabb mondanivalót tartalmaz. Valamint plusz pont, hogy emlékeim szerint egyik hadihajó – talán 1956 miatt – magyar nevet visel a könyvben.

6. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy, 1979-1992)

A könyv értékelése tízből 42 pont. Douglas Adams trilógiája elvetemült és teljesen hülye. A Galaxis útikalauz stopposoknak talán a valaha megírt legviccesebb könyv. A világ egyetlen ötkötetes trilógiáját kézbe venni olyan, mintha 700 oldalon keresztül Monty Python szöveget vagy Fekete viperát olvasnánk. Ez időnként fárasztóbb, mint egy parlamenti közvetítés megtekintése, unalmasabb, mint egy Megyei III-as kiesési rangadón semleges szurkolóként lenni jelen, és nagyjából annyi értelme van, mint környezetvédelmi kérdésekben egy 16 éves Asperger-szindrómás, obszesszív-kompulzív zavaros svéd kislány véleményét igazodási pontként venni, aki ráadásul iskola helyett inkább sztrájkba menne. Ennek ellenére nehéz ennél jobb könyvet találni annak, aki a humorban nem ismer tréfát. Olyan szereplőkkel nem lehet unatkozni, mint Zaphod Beeblebrox vagy Marvin, a paranoid android. Emellett többek között betekintést nyerhetünk a méltán ismeretlen vogon költészetbe, elpusztítjuk a földet egy autópálya építése során, s vacsorázhatunk a világ végén. Idézetek tömkelegével lehetne igazolni, hogy érdemes elolvasni Douglas fő művét, de felesleges, mert az egész könyv egy humorbonbonokkal teli svédasztal. A könyv szórakoztatásból jeles fölé, kivéve, ha valaki utálja az abszurd humort, de jobbára azokra nézve is ártalmatlan. A Galaxis útikalauzról röviden ennyit. Viszlát, és kösz a halakat! Fogyasztása során Pángalaktikus Gégepukkasztóval öblítsük le!

5. John Scalzi: Vének háborúja (Old Man’s War, 2005)

Avagy amikor a vén trottyok hadba mentek. Scalzi mai napig leghíresebb műve az elgondolkodtatás és szórakoztatás érdekes keveréke, ahogy arról korábban már írtam. Mára lassan klasszikussá növi ki magát, s bár a sorozat a vége felé lassan lelappadt, az első rész (és a második is) a mai napig nagyon erős sci-fi. Szeretem a Vének háborúját, mert nagyon emberi történet, és Scalzi nagyon tud mesélni. A párbeszédek pörgősek, mint a helikopter rotorja, s annyi felesleg sincs rajta, mint egy fitness világbajnokon.

4. Pierce Brown: Vörös lázadás-trilógia (Red Rising, 2014-2016)

Az elmúlt években az egyik legnagyobb meglepetés ez a trilógia, ami egy igazi adrenalinbomba. Ha létezik energiaital, akkor erre aztán nyugodtan mondhatom, hogy energiakönyv, mert ami a trilógiában (van „negyedik” rész már magyarul is, de arról egyelőre szó se essék, majd úgyis írok róla) végigrobog, azt nehéz másként értelmezni. Igényes társadalomkritika egy akciófilm lendületével, s olyan csavarokkal, hogy Simone Biles legyen a talpán, aki megugorja. Úgy látszik, a Mars kedvez a sci-fiknek, mert ez már a második kötet, ami ott játszódik (bár Andy Weir kötetével ellentétben csak részben). A Vörös lázadás sok műfaj vegyüléke, de olyan keverék ez, mint a falusi házi eb, amely mindent túlél és élettel teli, ellentétben az elkényeztetett törzskönyves tenyészeti csodákkal. És komolyan? Ókori rómaiak és görögök az űrben? Lehet ezt nem imádni? Messze a legjobb disztópiás sci-fi, amit valaha írtak. Brown trilógiája csak azért negyedik, mert innentől már igazi nagy zsenik jönnek, kiemelkedő alkotásokkal.

3. Orson Scott Card: Végjáték (Ender’s Game, 1985)

A Végjátékról korábban már szintén írtam, és jelzőimet csak megismételhetem. Card az egyik legmegdöbbentőbb és pszichológiailag nagyon rendben lévő könyvet írta meg, amely mind szikárságával, mind ötletességével sokat ad az olvasónak. Ugyanakkor, mint sok sci-fi, mély filozófiai mű is, amely az ember legbelsőbb ösztöneit vágja hozzánk túlélésről, kegyetlenségről és az ártatlanság elvesztéséről. Ez egy véresen komoly Csillagközi invázió. A Végjáték előképe egyértelműen a listám 7. helyén lévő Heinlein regény, de ez esetben Card megugrotta a mestere által amúgy is magasra rakott lécet. A Végjáték döbbenetesen sokkoló mű, amely egyszerre Csillagközi invázió és egyszerre A legyek ura.

2.

Tadadadamm! Kivételesen gyenge voltam. Mindig átkozódom, amikor iskolai- vagy könyvtári mese- vagy versmondó versenyeken a zsűri feladatát döntetlennel szabotálja el, s megosztott helyezést ad, kimutatván saját döntésképtelenségét, s most mégis magam is ezt teszem. Ám két könyv között képtelen voltam különbséget tenni. Mindkettő szerzője a sci-fi klasszikus zsenije, egyik mű egy gigantikus mese az emberiség történelméről, a másik pedig gyönyörű mesék gyöngyfüzére robotokra hangszerelve. Elnézést kérek tehát, amiért nincs ezüstérem, s jöjjön inkább a két győztes!

1. Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia (Foundation, 1951-1953)

Nemrég fejeztem be Asimov magnum opusának olvasását, írtam is róla egy rezümét, de bevallom, még mindig az élmény hatása alatt vagyok. Amit ott leírtam, nem érdemes ismételni. Az Alapítvány-trilógia az emberiség története, mindössze más léptékben és időben. Birodalmakról szól, az azok bukását követő káoszok, technikai hanyatlások és fejlődések hullámvasútjáról. Az egyén harca a statisztikával szemben, a magányos életek reménytelen bukása a nagy számok törvényével szemben; nem véletlen, hogy annyira megragadott annak idején, és most újra. Én elsőre sem a Sheldon-tervnek szurkoltam, hanem az egyénnek. Talán emiatt az Öszvér a mai napig az egyik legemlékezetesebb regényalak számomra. Asimov regényben foglalta össze közérthetően Harari, Pinker vagy Piketty könyveinek összes mondanivalóját minden lábjegyzet és sallang nélkül. Szociológia, pszichológia, filozófia, történelem egyben. A trilógia egészen egyedi, nincs igazi protagonista benne, főszereplője a Galaktikus Birodalom, még pontosabban az emberiség mint a nagy egész és az egyéniség mint a független önálló entitás. Nem véletlenül nem sikerült még megfilmesíteni, holott ma már Amerikában szinte minden valamirevaló kötetet vásznonra-képernyőre vittek ötször… Meg kell jegyezni azt is, hogy bár a trilógia lassan 70 éves, mégis portalanul csillog a sci-fi univerzum éjszakai egén, ma is frissnek hat.

1. Stanisław Lem: Kiberiáda (Cyberiada, 1965)

Nehéz a Kiberiádáról írni, ez tényleg olyan, amit olvasni kell. Egyszerre élmény a szöveg minősége és szépsége, a történetek ötletessége, a humor és az a mély elgondolkodtató filozófiai tartalom, ami kikandikál a látszólag könnyed és súlytalan mesék mögött. A Kiberiáda ugyanis egy robotmeséket tartalmazó novellafüzér. Az eddigiek közül egyértelműen a Galaxis útikalauzhoz áll a legközelebb, de míg az elsősorban nevetett, itt sokkal mélyebb tartalommal találkozhatunk. Csak egy példa a szöveg szépségéről, mindjárt a legelejéből: „Kiválasztott egy minden naptól távol eső bolygót, befagyott óceánjából jégtömböket hasított, és akár a hegyikristályból, kifaragta belőlük a krionidákat. Azért hívták őket így, mert nem élhettek másként, csakis a csikorgó fagyban, a naptalan sötétségben. Hamarosan jégvárosokat, jégpalotákat emeltek, s mivel mindenfajta hőtől elpusztultak volna, magas, átlátszó kelyhekbe gyűjtötték az északi fényt, azzal világították a házaikat. Ki minél tehetősebb volt, annál több északi fényt tartott, citromsárgát meg ezüstöt, s így éldegéltek boldogan. De nemcsak a fényt kedvelték ám, hanem a drágaköveket is, ezért messze földön híres kincseket gyűjtöttek. Megfagyott gázokból metszették, csiszolták drágaköveiket, velük színezték örökös éjszakájukat, amelyben fogoly lelkekként lobogtak a sudár északi fények, mint kristályoszlopba bűvölt csillagködök.”

Eszement szép. Ám ugyanebben a kötetben találunk halandzsaverset is:

„Célbenőkör hédereg,
Mácsul gondorásznak.
Hibra gindő… Léderek
Szunnya ferte nyászlag.”

És találunk kiberotikus verset, amely öt sor, és szól szerelemről, árulásról és halálról, a néger kérdésről és a nimfomániáról, van benne bonyolult női lélek extrém konfliktushelyzetben bekövetkező meghasonlásának ábrázolása, a középkori feudális viszonyok és erkölcsök maró bírálata, ezenkívül rímel, és minden szó „k” betűvel kezdődik:

„Kóbor kaffer kószál királylány kertjében.
Királylány kacéran kacsint kéjvágyó kedvében:
Kapj karodba, kaffer! Király kinéz, kiált:
Katonák! Kürtszó, kivégzés. Királylány kacag kuszán.
Kegyetlen kor! Kicsapongó, koronás kurtizán!”

Kell még valamit mondanom? Igen, kell. Murányi Beatrix e fordításával (meg persze más Lem-könyvekével, nem beszélve a Quo Vadisról) beírta magát a legnagyobb magyar fordítók közé, mert ez a kötet az ő műve is, nem csak Lemé.

Megjegyzés: Lem végül csak egy kötettel szerepel a listán – ahogy mindenki ‒, holott akár a Solaris, akár az Éden vagy a Visszatérés szintén bőven rajta lehetne, de nem akartam csupa klasszikusokból álló listát összeállítani.

Lemaradtak a listáról ezért-azért:
Dan Simmons: Hyperion – Szégyen, de még nem olvastam, ezt kétségtelenül pótolnom kell a közeljövőben. (Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa.)
S. J. Kincaid: A kárhozott – Remek könyv, de egy-két hiba miatt lemaradt. Írtam róla.
Arthur C. Clarke – Az amerikai nagy triászból (Asimov, Heinlein + ő) egyedül Clarke nem szerepel a Top 10-es listámon. Valahogy nekem nem tetszettek annyira az olvasott művei.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.