A film hitelességéhez olyan legendás színészek teszik hozzá tehetségük legjavát, mint Al Pacino, Robert De Niro, Joe Pesci vagy éppen Harvey Keitel, így aztán a The Irishman – magyar címén Az ír – pont olyan, mintha a nagy öregek összejöttek volna egy utolsó, nagyon jól sikerült osztálytalálkozóra. Ezt jól illusztrálja, hogy a veterán rendezővel most először együtt dolgozó Al Pacino szerint pont olyan volt a hangulat, mint egy hetvenes évekbeli forgatáson.

A Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy című könyvéből adaptált film tehát újra összeboronálta a műfaj ikonjait, ennek ellenére nem indult be könnyen a projekt. Joe Pescit ötvennél is többször kérték fel a szerepre, mire igent mondott, a Paramount Pictures visszautasította az ötletet, és úgy tűnt, nincs már szükség ilyen epikus filmekre. Ráadásul a költségvetés 175 millió dollárra rúgott, ami minimum érdekes annak fényében, mennyire ekézte Scorsese a csillagászati összegekből forgatott szuperhősfilmeket. Persze mindennek megvan a maga oka, hiszen Az ír egy több évtizeden átívelő igaz történetet dolgoz fel, amiben nem szerették volna fiatal színészekkel ábrázolni a karaktereket, ezért CGI-t használtak arra, hogy a különböző életkorokban felbukkanó szereplőket megfiatalítsák vagy éppen idősebbé varázsolják. Végül a Netflix vállalta be a filmet, akik mostanában, úgy tűnik, korlátlan költségvetéssel dolgozhatnak, ráadásul az alkotóknak közismerten szabad kezet adnak, ezért is maradhatott a végleges változat végül három és fél órás.

A történet egy öregek otthonából indít, ahol Frank Sheeran (Robert De Niro) cinikus félmosollyal a szája szélén kezd mesélni karrierjéről a maffiánál. Frank már a háborúban is parancsra gyilkolt, alázatos figura volt, aki „tisztességgel” elvégezte a rá bízott munkát, így egyszerű fuvarozóból tökéletes bérgyilkossá vált. Később barátja és bizalmasa lett a hatvanas évek népszerű politikusának, Jimmy Hoffa-nak (Al Pacino), aki azonban később eltűnt, holttestét soha nem találták meg.

Az ír alapvetően abban különbözik a Nagymenőktől vagy a Casinótól, hogy már nem ennek a kultúrának a menőségéről akar szólni. Sokkal érettebb a hangvétel, mintha Scorsese emléket állítana benne eddigi összes gengszterfilmjének. Az antihősök itt cinikusan számot vetnek a múltjukkal, szembenéznek az idővel, az elmúlással és az öregedéssel. Sokkal inkább előtérbe kerülnek a kialakult barátságok, az emberi kapcsolatok, mint a maffia tevékenysége. Mégis képes arra, hogy izgalmas maradjon, abszolút fenntartja a figyelmet. Nagyon jól koreografáltak a kis anekdoták, és bár sok szereplőt mozgat, miközben ide-oda ugrálunk az időben is, jól kidolgozott minden karakter.

Megjelennek persze az árulásban kicsúcsosodó klasszikus gengszterfilmes konfliktusok, és az is remek ötlet volt, hogy a felbukkanó bűnözők halálának idejét és okát is kiírják pár röpke pillanatra, amivel még jobban éreztetik halandóságukat és a korszak lezárultát. A történetmesélés mellett kapunk korrajzot is, szóba kerül a kubai rakétaválság, Kennedy meggyilkolása, így előtérbe kúszhat az amerikai történelem néhány fejezete is, hogy jobban értsük a politikai összefüggéseket. A történet morális szálát a főhős lánya szolgáltatja, akit Anna Paquin alakít, és bár keveset szerepel, kiválóan egyensúlyban tartja a történet etikai mércéjét.

Ennek a filmnek szinte kötelező volt elkészülnie. Benne van minden, amiért a nagy elődöket szerettük, ott a humor, a keménykedő macsóság – az a bizonyos négybetűs szó 136 alkalommal hangzik el a filmben –, de nem is igazából ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy ezek a legendák újra az egyik legnagyobb rendező kamerája elé álltak, ráadásul együtt. Talán a koruk miatt nem olyan elevenek már, mint huszonpár éve, és valószínűleg ez volt az utolsó nagy menetük, de Az ír így is egy nagy korszak méltó lezárása. A film korlátozott ideig ment a mozikban is, de aki lemaradt, most már a Netflixen pótolhatja az élményt.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu